Madárország az én hazám

Palikatúrák címmel a Mikroszkóp Színpadon megnyílt lapunk villámkezű, kaméleonszemű karikaturistája, Léphaft Pál harcképcsarnoka, amelyben napjaink és a közelmúlt politikai szereplőiről készült ironikus és vitriolos rajzok láthatók. A zsebszínház előcsarnokát teljesen megtöltötte a rajongókból, pályatársakból, délvidéki magyarokból a megnyitóra verbuválódott tömeg.

Léphaft Pál Európa-díja átvételekor azt nyilatkozta, csak akkor van jogunk másokon nevetni, ha előtte már magunkat kinevettük. (Üzenjük ezt tisztelettel mindazoknak, akik a magyarságon, hagyományainkon, a kereszténységen, a történelmi egyházakon vagy éppen a vidéki embereken köszörülik a nyelvüket.) A rajzoló szerint a karikatúra épp ezért egészséges műfaj, tisztán tartja a lelket, és mivel a karikatúrában megveretünk, ha ezt el tudjuk viselni, edzettséget szerezhetünk más, nagyobb nehézségek elviselésére is.
A megnyitó után a tarka sereglet beözönlött a Mikroszkóp nézőterére, bár akkor senki nem tudta, hogy a Délibáb Állami Népi Külön-együttes művészei, úgy is, mint az újvidéki Telepi Rádió munkatársai: Léphaft Pál, Klemm József és Heinermann Péter lagziba invitálják a kedves közönséget Madárország az én hazám című műsorukban. Szerbia a menyasszony, keresi a vőlegényt, akivel a nagy szerb álmot újjá lehetne éleszteni. De bizony a jugoszláv utódállamok nem kérik meg a kezét, az unió meg nem kell neki, hiába egyre nagyobb a szegénység az országban. A telepiek megidézik a jugoszláv múltat is, beszédet mond Tito elvtárs, kultusza tetőpontján a megváltó szerepkörében tetszeleg. Nem ússza meg vitriol nélkül az anyaország sem. Azért mondják különgyüttesnek az eladósorban lévő parasztlányoknak öltözött daloló telepieket, mert nincs kettős állampolgárságuk, és nincs remény arra sem, hogy sorsuk az unióba lépéssel jobbra forduljon, hát külön gyünnek, mit tehetnének. A szétszakított összmagyarság sorsán is nevethetünk, ahogy tudunk. (Időnként gombóccal a torkunkban, mert ide is csak azok jöttek el az anyaországból, akik nem jugóknak meg rományoknak gondolják a határokon túli magyarságot, a békediktátumot meg nem valami felejtős történelmi avítt kacatnak.) A telepiek azt mondják: Trianon óta kakukk-korunkat éljük: olyan kicsi a fészkünk, hogy még tojni is a szomszédba járunk! Meg azt is, hogy ők úgy jöttek Budapestre, mint a szórványmagyarság legnagyobb városába, s még örülhetnek, hogy nem az őslénytani intézetben lépnek fel, hanem a Mikroszkópon, ahová lassan minden magyar befér.
Főként tévékritikákban számtalanszor megrajzoltam már egy olyan magyar kabaré vízióját, amely nem felelőtlen, amely nem egyoldalú. Aztán feladtam, látva, hogy az anyaországi nevettetőkből hiányzik az efféle késztetés. Az újvidéki Telepi Rádió kabaréja viszont éppen azt az egészséges, szenvedélyes, ám átgondolt, jellegzetesen magyar attitűdöt képviseli, amit egyre inkább elbizonytalanodva sürgettem. És végre nem azért kaptak valakik magukra parasztgúnyát, hogy a vidéki emberen élcelődjenek fővárosi magaslatokból, hanem hogy a saját helyzetüket mutassák meg egymásnak és az anyaországiaknak.