Moveast – barátok közt

Egy hét Pécs, napsütés, fügék és cirfandli, Pécsi Sör és Szalon Barna, séták az óvárosi utcácskákban, szüntelen ingázás két mozi között: véget ért a Moveast. A filmek nem hagytak mély nyomot, a fesztivál viszont – ha barátok közt is – felívelőben van.

Persze hogy felívelőben van, amikor csorognak már szépen – egyelőre csak képzeletben – az uniós pénzek Pécs felé. Itt már mindenki az Európa kulturális fővárosa (EKF) projekt lázában ég, s ha már rajtuk a világ szeme, érdemes komolyabban venni a város hároméves filmfesztiválját, a Filmünnepből lett Moveastet.
A Moveast szerethető, de még gyerekcipőben jár. Csetlik-botlik, van mit javítani rajta ahhoz, hogy 2010-re valóban számon tartott, rangos nemzetközi fesztivállá nőhesse ki magát. Például rostálni kellene a filmeket a bemutatás előtt, nemcsak azért, mert a harminchét versenyfilm túl sok, hanem mert nagy általánosságban alacsony a színvonal. A fesztivál arccal az elsőfilmesek felé fordul, ami egyrészt szép gesztus, másrészt viszont előfordulhat, hogy a meghívott (nem nevezett) filmek jóval gyengébbek lesznek a vártnál. Így hát a nemzetközi zsűrinek (amelynek Zanussi is tagja volt) nem volt túl nehéz dolga: a tízezer eurós Arany Benjámin-díjat 5000-5000 euró értékben megosztva ítélte oda a bosnyák Jasmin Durakovic Nafaka (Nafaka) és a lengyel Slawomir Fabicki Jóvátétel (Z odzysku) című filmjének. A Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége (Fipresci), valamint az Országos Diákzsűri díját pedig a bosnyák Jasmila Zbanic Szerelmem, Szarajevó (Grbavica) című filmje érdemelte ki, ami szintén nem meglepő. Rejtély maradt viszont, hogy a kelet-közép-európai mustrát miért éppen Koltai hollywoodi filmje nyitotta meg. Az Este ugyan kellően ünnepélyes, de a még címében is „keleti” fesztiválról rendesen kilógott (vagy kiviláglott, kinek ahogy).
Többen számon kérték a szervezőket, hogy miért nincs katalógusa egy ilyen nagy programot bemutató szemlének, ami végül el is készült, meg is érkezett a Moveast második felére, amikor már túl voltunk a rendszerváltó román Forradalmárokon, a kedves és szíverősítő osztrák felnőttmesén (Karo és a jóisten), a hosszúra nyúlt, gyönyörűen fotografált, ámde sekélyes kijevi (Orangelove) s a jobban sikerült, szenvedélyes-őrült délszláv (Szívügy) szerelmes filmen. Az ember persze hamar berendezkedett a baranyai megyeszékhelyen, a vénasszonyok a legszebb napokat élték-élhették ezen a héten, Pécs gyönyörű színekben pompázott. A kerthelyiségek, teraszok megteltek, a város demonstrálta mintegy, hogy ez már szinte nem is a Kárpát-medence, hanem a mediterráneum. Nem volt hát könnyű ezeken az utolsó, nyarat sóhajtó délutánokon vetítőterembe rejtőzni, az ember, ha tehette, ilyenkor inkább a kapcsolódó programokat látogatta. Úgymint a kritikusi műhelyt, a magyar filmmesterekkel szervezett találkozókat vagy a különösen népszerű, egyetemistáknak aranyat érő, A Balkán a filmművészetben kurzust.
Nyílt két említésre érdemes fotókiállítás is a szemlén. Hrabal és Bubik, fekete-fehér portrék a mesélőről és a garabonciásról, jó volt ülni a képek alatt a Dante és a Trafik kávézóban éppúgy, ahogy a magyar némafilmtörténet-kiállításon. Esténként Győr lett Pécsből, a Mediawave legjobb muzsikusai vették át a vezetést a kinematográfusoktól, azon persze lehet vitatkozni, hogy a filmfesztiválra minek koncert (ugyanaz a pénz nem volna-e jó például egy átgondoltabb, nagyobb filmes rostára), de amikor a szaxofon mélyen felbúg, elhessen a gondolat.
Az MSZP-s vezetésű városnak presztízs ez a fesztivál, jövőre talán azt is átgondolják, hogy elég-e ez így, ahogy van (barátok közt, hogy úgy mondjam), vagy elkezdenek legalább látszólag dolgozni azon, hogy az EKF 2010-ben ne legyen egyszínű. Körülbelül akkortájt, amikor még az országos szemléket rendezték Pécsett, s szinte kizárólag azok csinálhattak filmeket (s bármi mást), akik most odafent az észt, a pénzt osztják. Még jó, hogy legalább a dokumentumfilmesek kiborították a bilit, nélkülük az ember már-már azt hihette, hogy széles e hazában – filmügyekben – minden mosolyognivalóan szép és jó.