Visszaköszön Orwell világa

Amikor beköszöntött az 1984-es esztendő, sokaknak eszébe jutott Orwell műve. Voltak, akik fontosnak érezték diadalmasan kijelenteni, hogy lám csak, Orwell jóslata nem következett be, hiszen nem született „Angszoc”, a totalitarizmus szelleme kiűzetett Európából, Orwell tehát „sötéten látott”. De Orwell nem jóslatot írt, hanem mélyanalízist. S bár totalitárius államát 1984-ben nem valósította meg egyetlen európai ország sem, az általa megrajzolt szuperállamot működtető diktatórikus eszmék mégis visszaköszönnek napjainkban.
Ha csak egy elvakult szlovák bőrfejű jelentené ki, hogy az 1947-ben kitoloncolt magyarok egytől egyig hazaárulók voltak, afölött sem lenne könynyű napirendre térnünk, ismervén azoknak a felvidéki magyaroknak a sorsát, akiket ide-oda vetettek a történelem szennyes hullámai. Esetleg reménykedhetnénk, hogy a véleményszabadság tiszteletben tartásával egy demokratikus európai kormány kezelni képes az effajta megnyilvánulásokat, például az oktatás, a kulturális kapcsolatok elmélyítése révén. De mit tegyünk akkor, amikor azt látjuk, hogy a legmagasabb politikai szinten történik a tévhitek terjesztése? És hiába hangzottak el a Benes-dekrétumok megerősítése kapcsán a tiltakozás szavai Európában. Hiába jelentették ki az európai bizottsági képviselők, hogy a dekrétumok megerősítése etnikai alapú és kollektív intézkedéseket szentesít, holott ez a szellem alapjában idegen az Európai Uniótól, mert a XXI. század Európájában képtelenség etnikai alapokra helyezni egy nemzetiségeit tekintve vegyes lakosságú országban (földrészünkön ez a jellemző) az állampolgárság elveit. De hiába tett közzé nyilatkozatot Brüszszelben Markus Ferber, az Európai Parlament néppárti frakciójában a CSU-csoport elnöke, bírálva a pozsonyi határozatot, véleménye a szlovák politika köreiben süket fülekre talált. Marek Madaric szlovák kulturális miniszter – holott éppen egy kulturális tárca vezetőjének illene nagyobb tájékozottságról tanúskodó, józanabb hangot megütnie – nemrég kijelentette: „Én azt mondom, hogy egyetlen magyart sem lakoltattak ki, vagy telepítettek át Magyarországra csak azért, mert magyar volt.” Szerinte „csak az árulókat és kollaboránsokat költöztették át Magyarországra”.
Százezer magyar hazaáruló lett volna? Akkor fordítsuk meg a kérdést: milyen lehetett az a haza, ahol egy tájegységnyi területen ilyen hatalmas mennyiségben teremtek hazaárulók? Hazája volt-e a szlovákiai magyaroknak a szülőföld? Mit tett érte a győztesnek számító Csehszlovákia 1946-ban és 1947-ben – és tesz-e érte eleget a mai Szlovákia, hogy szülőhelyüket hazának érezhessék nem szlovák származású állampolgárai?
„Bár a »faji« alapra helyezett politika a náci Németországból indult ki, de az etnikai homogenitás eszméje számos közép-kelet-európai politikust és társadalomtudóst megérintett. Etnikailag »tiszta« nemzetállamok létrehozására születtek tervek cseh, szerb, lengyel és román fejekben is” – írja Stark Tamás (História, 2004/5).
Egy nemrégiben készült tévéinterjúban ő hívta föl figyelmünket arra, hogy a „lakosságcsere” szó tulajdonképpen eufémizmus. A szlovákok áttelepülésénél ugyanis létezett egy önkéntességi elv, azaz a magyar kormány nem kényszerítette őket lakhelyük elhagyására. Ugyanakkor a felvidéki magyarokkal a szlovák kormány nem így bánt, mert őket egyszerűen elhajtották, javaikból kiforgatták, kiebrudalták otthonaikból. Az áldozatokat okolni rettenetes sorsukért, felelőssé tenni őket az életre szóló traumáért (közülük sokan öngyilkosok lettek), azt állítván, hogy a felvidéki magyarok közül csak az árulókat és kollaboránsokat költöztették át Magyarországra, ez egyszerűen a történelem átírása. Mire is gondolhatott a szlovák kulturális miniszter? Arra, hogy az engedelmes (vagy inkább megfenyegetett-megfélemlített) állampolgárok az erősen propagált reszlovakizálás jegyében magyar identitásukat időben föladták? Ismét Stark Tamás tanulmányából idézek: „A megmaradt felvidéki magyarságot Csehszlovákián belül kezdték el szétszórni. Így szüntették meg a korábban összefüggően magyarlakta területeken a magyar többséget. A 88/1945. sz. közmunkarendelet alapján 1946 októbere és 1947 februárja között 393 településről
43 546 magyart szállítottak a cseh országrészbe. A felvidéki népesség etnikai összetételének megváltoztatását szolgálta az 1946–47-ben folytatott »reszlovakizációs« kampány is, melynek során 282 ezer magyart minősítettek szlováknak.”
Ennek tudatában kellene azt a következtetést levonnunk, hogy a reszlovakizálási kampányra kevésbé fogékony mintegy száz-százhúsz ezres lélekszámú magyarság egytől egyig áruló volt, kollaborált, tehát megérdemelte a sorsát? Ezt csak azok képesek elhinni, akik számára – Orwell-lel szólva – „a tudatlanság: erő”. De meddig erő a tudatlanság? A tényekről való tudás elfojtásáig? A múlt bevallásának elodázásáig? A magyar kormányfő, aki Malina Hedvig ügyében éppenséggel nem tanúsított különösebb érzékenységet (tőle különösebb elvárásaink nemigen lehettek a kettős állampolgárság ügyében kifejtett alantas kampány miatt), és ezzel sok szlovákiai magyarnak okozott csalódást, langymeleg viszonyulásán kénytelen volt változtatni, amikor a támadások már magát a köztársasági elnököt vették célba. Sólyom László révkomáromi látogatása alkalmával tett kijelentése, miszerint súlyos és megalázó lépésnek tartja a Benes-dekrétumok megerősítését, sokkal inkább az európai normák betartásának imperatívuszáról tanúskodott, mintsem „belügyekbe avatkozásról”. Szili Katalin is csak azt tette, amit tennie kellett, amikor ellenérzéseit kifejezve lemondta szlovákiai látogatását. Hiszen ha bennünk, magyarokban sem él a szolidaritás egymás iránt, ha megtagadjuk sokat szenvedett elődeinket, s az európai normák betartását nem tudjuk követelményül állítani önmagunk és szomszédaink elé, akkor mit várhatunk az Európai Uniótól? Az unió soha nem fogja helyettünk képviselni azt, aminek fölvállalásához mi gyávák vagyunk. A nyugati demokráciáktól csak akkor várhatunk szolidaritást, ha legfontosabb ügyeinket mi magunk következetesen képviseljük. Gyurcsány kényszerpályára kerülve valami tiltakozásfélét nyilatkozott, de korábbi megnyilvánulásai alapján okkal feltételezhetjük, hogy ezt csak annak a nagyobb botránynak az elkerülése végett tette, amelyet az okozott volna, hogy egy nemzetünket sértő súlyos diplomáciai ügyben a magyarok kormányfője megtagadja a magyarok köztársasági elnökét.
Gondolatbankok és aforizmagyűjtemények összeállítói nem szoktak róla tudomást venni, hogy az 1984 írójának gyakran idézett szavai a múlt birtoklásáról nem Orwell személyes álláspontját fejezik ki. Minden idézet csak kontextusában értelmezhető. Az 1984-ben egy cella falai közt, a kihallgató O’Brian mondatja föl a végsőkig megalázott, megkínzott, fogva tartott Winston Smith-szel a Párt alapszabályát: „Aki uralja a jelent, az uralja a múltat. Aki uralja a múltat, azé a jövő.”
De egy rendes polgári demokráciában a kérdés sosem az, ki uralja a múltat, hanem hogy lesüllyedhetünk-e morális deficit nélkül a múlt, a történelem puszta birtoklásáig a tények megismerése, bevallása helyett. Akik a múltat birtokolni akarják, azok számára harmadlagos az emberi emlékezetből és a valóságos események szálaiból összeszövődő múlttudat. Számukra nem létezik sorsokban és pokoljárásokban mérhető szenvedés. Ezért válik totalitárius reflexszé a hatalombirtoklás ürügyén a múlt feletti uralom megszerzése, ezért orwelli a történelem átírása.
Akik ezt gátlástalanul megteszik, saját magukat zárják ki a történelmi valóság természetes tulajdonjogából. S mire fölfedezik, hogy erőszakosságuk miatt csak orgazdái lettek a múltnak, már túlpörgött rajtuk a történelem.