Nemcsak arra a kérdésre válaszol tehát a debreceni Modem tárlata, hogy – amint a kiállítás címe mondja – be lehet-e mutatni az igazi Da Vincit Magyarországon, hanem arra is, hogy az újabb fejleményeknek köszönhetően megváltozhat-e múzeumi kultúra, kiállítóhelyi térkép a Kárpát-medencében, s nemcsak Bécsben vagy éppen Pozsonyban lesz érdemes hirdetni a nagy budapesti Van Gogh-kiállítást, de Kaposvárról is érdemes lesz Miskolcra vagy Gyuláról Győrbe utazni egy-egy bemutató kedvéért.
Egyelőre, ahogyan a népdal mondja, Debrecenbe kéne menni, ahol irigylésre méltó profizmussal és – az installáció minőségéből következően – alighanem igen komoly anyagi eszközöket felhasználva rendezték meg a tömegeket vonzó kiállítást. Még akkor is oda kellene menni, ha a tárlat címe kissé félrevezető, hiszen nem az „igazi” Da Vincit ismerjük meg, hanem a reneszánsz óriásának gondolkodásmódját, ahogyan azt a bemutató eredeti olasz címe (La mente di Leonardo) előlegezte. Azt is mondhatjuk persze, hogy a „másik” Leonardót látjuk, ismerjük meg elsősorban, nem a festőt, hanem a tudós, szüntelen kísérletező, kutató reneszánsz embert, akinek gondolatai, merész tervei napjainkban tűnnek igazán időszerűeknek.
Leonardo dolgozószobájában kezdődik a Modem több szintjét magába foglaló kiállítási körút, az itt elhelyezett könyvek is azt érzékeltetik, hogy érdeklődése a tudomány, a művészet minden területére kiterjedt, s ezt az alapállítást bontják ki a következő fejezetek a művész rajzai alapján készült látványos, nagyméretű modellekkel. Hasonlóképpen a festészet tudománya című fejezetnél is. Az is igaz viszont, hogy éppen ez a fejezet az, amely a legnagyobb hiányérzetet okozhatja. Egyrészt azért, mert kortárs művészeti intézményben kézenfekvő lenne kortárs művészeti produkciók párhuzamba állításával érzékeltetni a mondandó aktualitását, másrészt azért, mert a földszinten a körséta éppen ott zárul le, ahol a legizgalmasabb fejezet elkezdődhetne: a tudományos háttér után a leonardói festészet esztétikai értékeinek kibontása.
Itt érzékelhető, hogy kissé megkésve kapcsolódtunk be abba a folyamatba, amely a világon évtizedekkel ezelőtt elkezdődött. A nagy kiállításokra nagy művészek eredeti alkotásai ugyanis az esemény előtt több évvel előre foglaltak már, néhány hónapos átfutással lehetetlen Leonardo-festményt kölcsönözni. Firenzében, a kiállítás első helyszínén ez a probléma föl sem merült, hiszen a tárlat szomszédságában ott voltak az Uffizi remekművei, a második helyszínen, Tokióban pedig kiállították az egyik fiatalkori főművet, az Uffiziben őrzött Angyali üdvözletet. Ehhez persze az olasz kormánynak olyan különleges érdekei fűződhettek, hogy hiába tiltakoztak a kölcsönzés ellen az olasz szakemberek. A debreceni kiállításon eredeti műként tehát a Szépművészeti Múzeum kis lovas szobra mellett egyetlen rajz szerepelhet, utóbbi azonban a gyönge megvilágítás miatt alig látható. Persze ez is illik a titkokkal, ígéretekkel, sejtetésekkel teli életműhöz, ahogyan az épület előtt fölállított óriási ló is, amely a reneszánsz egyik legmerészebb, legnagyobb szabású vállalkozásának dimenzióit érzékelteti. Hét méter magas lett volna a ló a Milánóba tervezett Sforza-emlékműnél, a művész tizenhét éven keresztül dolgozott a terven, amelyből sosem lett valóság. Debrecenbe Paolo Galluzzi útmutatása nyomán firenzei és padovai szakemberek alkották meg. Örvendetes, hogy ez a munka, ahogyan a lótanulmányokat feldolgozó fejezet is, kifejezetten a debreceni kiállítás számára készült.
(Az igazi Da Vinci. Modem, Debrecen, november 30-ig.)
origo.hu
Szarvast gázolt az Intercity, tönkrement a mozdony
