Ákos albumról albumra

Kovács Ákos nem okoz meglepetést, továbbra is a magyar poppaletta legprofibb termékét nyújtja át. A tavaly őszi album csaknem minden dala itt van, sőt, közülük némelyik már a lemezbemutató turnéra új ruhát, vagy legalább kiegészítőket (Gépszabadság), esetleg menősebb metrumot kapott (1956).
Már három stílusszálat tart egy kézben a producer-énekes: fegyelmezett rockbandát, decens filmzene-vonóskart, és egy újabbat, a crossover férfivokált. Ilyet senki sem csinál, nem véletlenül – ha nem látnám, el sem hinném, hogy mégis működik. A gigaslágereket szétírták e fura együttesre, a vonószenekar sokat látszik és játszik, de valószínűleg a Vivat Bacchus-fiúk hiánya is feltűnne, még ha ezúttal kissé alul is keverték őket.
A csapat produkciója hibátlan, a zene kifogástalan hangminőségben szól. Én ugyan rendre keveslem, hogy csak pár ütem gitárszóló férjen egy rockkoncertbe, billentyűből meg épp nyolc, de tény, hogy Ákos intenzitása mindig kitölti a rendelkezésére bocsátott csarnokot és estét – és hát neki van zenekara, mondanivalója, nem fordítva. A műsor változatos, megint előkerül néhány pompás régebbi nóta. Csúcspont például a halott jó barát, Kaszás Attila emlékének szentelt, szívszorító Lepkegyűjtő, de a finálét jelentő Mondj igent pozitív zúzása is. A második korongon werkfilmek, akusztikus dalok: ezek hozzák legközelebb a művészt, a harmadikon pedig egy ’97-es Beavatás-koncert, még a néhai BS-ből.
És e tízéves visszatekintés új felismerésekre vezet. A múlt századi Ákos – naná – ifjabb és gyarlóbb zenész, akkori remek csapatát még nem számítógép vezérelte jel tartja pórázon, hanem a zseni Dorozsmai Péter dobszerelése. A mozgás, a konferálás természetesebb, keresetlenebb – amúgy minden lassabb. Más világ, más sebesség, porosabb hangszerelés, kásás vokál, szeplős keverés. Mégis elképesztő!
Tíz évvel később a szemünk előtt pörög a turnévégi profi show, Peter Gabriel is bevállalhatná. Az öntörvényű, méltó utód, Bánfalvi Sándor plexiparaván mögé zárva csépeli a bőröket – őt már fülbe vezetett bigyók irányítják. A hangzás erőteljes, valósággal hengerel. De a közönség érintése nemigen fér bele: miközben Ákos albumról albumra vezet a szíve közepébe, produkciója harmadik évezredi mérnöki tökéletességbe távolodik. És akkor szerényen, a fentieket ellenpontozva felhangzik a Hűség régi dala, amely biztos túléli majd szerzőjét, az Örök április. Vajon ott, ahol a Republik ostoba mintapélda-akkordsora és dadaista-álnépies szövege sikeres lehet, értékeli-e bárki a hátborzongatóan gyönyörű harmóniákat, a metaforamély versszöveget vagy akár csak zongora és érzékeny énekszóló szabad párbeszédét? Vagy az Őszi tájkép finom melankóliáját?
A kérdés költői: mire mindezt leírom, a pazar, tíznapos tripla kiadvány platinalemez. E színeváltozásokat, távolodó-közeledő koncerteket a rejtelmes rajongói szeretet gyúrja szerves egységbe. E titokról többet írni úgysem tudok, sem most, sem még közelebb.
(Ákos: Még közelebb – 3 DVD, White Falcon, 2007.)