Megkésett riadó

Nem ismerték jól a magyar pártállam hatalmasai a nacionalizmus eszméjét: a szovjet birodalom méreteiben gondolkodtak, ám alattvalóik hívek akartak maradni otthonaikhoz és szülőföldjükhöz. Bár a hatalom olyan jól körülsáncolta magát, hogy sokáig tehetetlennek érezték magukat vele szemben, a Belgrádban Tito előtt Canossát járt első titkár, Gerő Ernő provokatív beszéde után ama október 23-a estéjén váratlanul fegyvert fogtak. Noha 1954-ben a berni, a németekkel szemben elvesztett világbajnoki döntő után a Szabad Nép székháza előtti zavargásokat csak a Csopakról felrendelt rendőrtanosztály puskatusai fékezték meg, a karhatalom továbbra sem gondoskodott gumibotról és lovas rendőrségről: tömegoszlatásra maradt a puska.
1956-ban a rádió előtt dördültek el az első lövések. Október 24-én – amikor a felkelők már behatoltak az épületbe – a Dózsa tiszti iskola felderítő századát küldték ki, hogy foglalják vissza azzal, hogy „lőni, ha kell!” A tiszti iskolások lőttek, ahogy ezt a 24-ére virradó éjszakán létrehozott Katonai Bizottság – élén Apró Antallal – ezt el is várta. A grémium katonai diktatúra létrehozásával szándékozott fellépni a felkelők ellen, s egyben puccsra is készült a csődött mondott pártvezetés leváltására: a puccsisták egyik vezéralakjaként ekkor tűnt fel a később oly nagy karriert befutó karcagi népfi, Czinege Lajos. A honvédelmi tárca „megsemmisítési parancsot” ad ki az ellenállási gócok felszámolására, ám nem tudják, hogy igazi népfelkeléssel van dolguk: még a párt titkos „K” vonalait is lehallgatják. A Hadműveleti Csoportfőnökségen teljes a zűrzavar, Zólomy ezredes magából kikelve ordítja, hogy „már én vagyok a miniszter és a VKF (vezérkari főnökség) is”. A főügyeletes szolgálat tevékenysége telefonálgatásban merül ki. Rendjén volt ez?
Egyaltalán nem. Ha hihetünk a Honvédelmi Minisztérium (HM) titkárságának, október 24-én csak 6130 magyar katona és 62 harckocsi volt a fővárosban: a Nagy Imre-per vizsgálati anyagának adatait értékelve azonban legalább ennyire duzzadt a fegyveres forradalmárok száma. S az oroszok? Benedikty Tamás kiváló ’56-os regényében, a Szuvenírben a corvinosok szemével láttatva a dolgokat, azt írja, hogy „…kedvetlenség, elkeseredettség, sőt düh tapasztalható egyik-másik szovjet alakulatnál. A sok-sok éve itt állomásozó, Dunántúlról felvezényelt egységek egészen másképp gondolkodnak, mint azok a katonák, akiket Szegeden át, Románia felől küldtek a főváros ellen. Ez derült ki a szovjet hadifoglyok szavaiból, akiket a Práter utcai iskola egyik tantermében őriznek: a kihallgatások világosan tükrözik, milyen állapotok uralkodnak a Vörös Hadsereregben. Valószínű, hogy Hruscsovék egymást gyepálják a politbüróban.” A szovjet harckocsik tétován, lövészek támogatása nélkül támadnak, s ellentétben Berlinnel vagy Poznannal, Pesten nem a város, hanem a tank válik kiszolgáltatottá.
Az Alföldön kísérlet történik egy Duna–Tisza közti katonai diktatúra megteremtésére, amely Gyurkó Lajos nevéhez fűződik. Életútja változatos: pék, – mint az ’56 utáni megtorlások véresszájú szónoka, Marosán –, pártfunkcionárius, vezérőrnagy s a Kádár elleni lázongásai után sertéshizlalda-igazgató, majd a gebines világ hajnalán benzinkútkezelő. Október 25-én a kecskeméti 3. hadtest parancsnokaként táviratban fejezi ki a maga és tisztjei hűségét a párt Központi Vezetőségének. Október 27-én, amikor Kecskeméten a tömeg megtámadja a börtönt védő katonákat, Gyurkó lövet. Tiszakécskén a Himnuszt éneklő tömegre egy vadászgép alacsony repülésben tüzet nyit. Csongrádon, Kiskőrösön és Kecskeméten is vadászrepülők támadnak. Cegléden a 30. tüzér hadosztály parancsnoka kimondja a katonai diktatúrát: a tüntetőket szétverik. Azon a címen, hogy a kecskeméti börtönből szabadultak mind cigány bűnözők, a cigánynegyedbe befészkelődött mintegy 60-80 felkelő ellen bevetik a 3. hadtest törzstiszti csoportját, egy kiskőrösi zászlóaljat, a kalocsai rohamlöveg ezred egy zászlóalját, két üteget az orgoványi légvédelmi tüzérosztályból s két vadászgépet. Mint Kubinyi Ferenc írta, az összpontosított „ellencsapás vérfürdőt eredményezett”. A Gyurkó-féle kisebb-nagyobb bosszúhadjáratoknak saját tisztjei vetettek véget: politikai helyettesével, Sucin alezredessel végül átmenekült az oroszokhoz. (A 11 kitüntetést kapott Sucin József aztán egyike lett az 1956. december 8-i, több mint száz halottat követelő salgótarjáni vérengzés szervezőinek.)
„24-én volt az első sortűz a HM előtt, a déli órákban” – olvashatjuk Tóth Lajos vezérkari főnök jelentésében. Aztán jött a „véres csütörtök” a Parlament előtt, máig megszámlálatlan halottjával. Felmerül a vezérkar részéről a Corvin köz felrobbantása a körút–Üllői úti nagycsatorna felől, vagy a terület bombázása. Miközben a tankjaival a Kiliánba küldött Maléter Pál ezredes megpróbálja megtisztítani a felkelőktől a laktanya két szélső udvarát, az oroszok tüzébe kerül. Csak amikor a Nagy Imre-kormány megfogalmazta nyilatkozatát a helyzet átértékeléséről, jelentette be Maléter, hogy a 28-i tűzszünetet betartja. Halálos ítéletét valószínűleg akkor írta alá, amikor elvállalta Nagy Imre immár forradalmi kormányában a honvédelmi miniszterséget, s lépéseket tett a magyar honvédelem újraszervezésére.
A Hadműveleti Csoportfőnökség 1957. márciusi beszámolójában a néphadsereg összeomlásának okait taglalva a felső vezetés tehetetlenségét kárhoztatta azért, hogy „a Budapesten lévő csapatok egy elég tekintélyes része nyíltan vagy titokban a felkelőkhöz csatlakozott. Ezt elősegítették az ellenforradalmárok kellő időben bedobott jelszavai (éljen a magyar hadsereg, ti magyar katonák vagytok, harcoljatok velünk az elnyomók ellen, magyarok, mentsétek meg a hazát az elnyomóktól stb.), amelyek a teljesen tájékozatlanul hagyott tisztek és a legénységi állomány egy részénél jelentős hatást értek el (…) A Pol. Fcsf.-ség (Politikai Főcsoportfőnökség – a szerk.) munkája a csapatok erkölcsi-politikai értékének megóvásában a nullával volt egyenlő.” Durván: míg a régi, rákosista vezető réteg az antifasizmus üres pátoszába süllyedt, addig az „érvényesülés útjára lépett” puccsisták csak a tömegvérengzésekig jutottak el. A munkásosztállyal és a néppel való találkozásukra ökölcsapás formájában került sor.
A pártállam leggyűlöltebb fegyveres intézményét, az ÁVH-t a kormány feloszlatta. Ugyanakkor a párt megkezdte a „munkásosztagok” szervezését, amelynek központja a Köztársaság téri pártházban volt, s amelyet két szakasz ÁVH-s őrzött. Amikor a felkelők érdeklődtek, hogy kik tartózkodnak az épületben, tűzharc alakult ki, amely véres ostrom után több védő meglincselésével és a szervezés megszakadásával végződött. (Itt játszódott le az első kísérlet a párthadsereg, a munkásőrség létrehozására.) Az újonnan született s a felkelőket is magában foglaló Nemzetőrség önállósága korlátozott volt, mert míg a rendőrség és a honvédség képviselőiből is álló Forradalmi Karhatalmi Bizottság döntött minden, a nemzetőrséggel fontos kérdésben, addig a hadsereg és a rendőrség felé nem voltak jogosítványai. S bár Budapest és a vidék örömtüzeket gyújtott, a kommunisták tudták, hogy nem eszik a kását olyan forrón, ahogy főzik. A második szovjet támadás november 4-én együtt járt a közel 130 ezer fős Magyar Néphadsereg teljes lefegyverzésével. A megkésett riadó, a megtévesztő parancsok és a tisztek többségének távolléte miatt mindössze 23 löveg vette fel a harcot a hozzávetőleg 3000 páncélelhárításra alkalmas löveg helyett.