Részben a bérekkel, másrészt azonban a nyugdíjrendszer, az egészségügyi rendszer és általában a társadalombiztosítás átalakításával, „reformjával” vannak kapcsolatban a követelések. Az új francia elnök, Nicolas Sarkozy – vagy ahogy a hiperaktivitásáról nevezetes elnököt hazájában egyre gyakrabban hívják, „Super Sarko” – meg akarja reformálni a közalkalmazottak egy részének kedvező nyugdíjszabályokat, és általában csökkenteni kívánja a közkiadásokat azzal, hogy a közszférában három nyugdíjba vonuló közalkalmazott helyére csak kettőt lehet felvenni a jövőben.
E felfogás mögött az a feltételezés áll, hogy a közszférában, vagyis népszerűbb nevén a bürokráciában a hatékonyság növelésével két ember is elvégezheti azt, amit korábban három. A francia bürokráciát persze joggal lehet kritizálni, már Honoré de Balzacnak, a XIX. század első felében élt francia írónak is az volt a véleménye, hogy a bürokrácia olyan óriási mechanizmus, amelyet törpék irányítanak, de a bírálók nagyjából ugyanezt elmondták már minden bürokráciáról minden korban. A francia bürokrácia valószínűleg nem sokkal jobb és nem sokkal rosszabb, mint bármikor volt az állami bürokrácia, a problémák okát másutt kell keresnünk, mégpedig a jövedelemelosztás körüli harcban.
Semmiféle természeti vagy gazdasági törvény nem határozza meg azt, hogy egy társadalomban hogyan osztják el a jövedelmeket a társadalom egyes csoportjai között, az kizárólag az egyes csoportok szervezettségén, érdekérvényesítő képességén múlik. A nagyobb vagy kiugró jövedelmeket bármivel meg lehet indokolni, amit a társadalom alacsonyabb jövedelmű nagyobbik fele ideig-óráig elfogad. Lehet származásra, az örökölt magántulajdon „szentségére”, különleges szaktudásra, a piac logikájára, kizsákmányolásra és valószínűleg számos más dologra hivatkozni a fennálló vagy az elérendő jövedelemelosztás erkölcsi igazolására.
A jövedelemelosztási harc hosszú múltra tekint vissza. Az első sztrájkról a torinói sztrájkpapiruszból értesülünk. III. Ramszesz (Kr. e. 1198–1166) korában gazdasági zavarok voltak Egyiptomban, a munkások nem kapták meg járandóságukat, mire II. Ramszesz templomához vonultak, és azt mondták a papoknak: „Az éhség elől és szomjúság elől jöttünk ide. Nincs ruha, nincs kenőcs, nincs hal, nincs növény. Küldjetek a fáraóhoz – élet, üdv, egészség –, a mi jóságos urunkhoz ezek miatt.” A jól szervezett munkások alighanem el is érték céljukat, mert a papirusz azzal végződik, hogy jött a nyájak felügyelőjének kertésze, és azt mondta nekik: „Adok 50 köböl búzát ellátmányul. Amíg a fáraó – élet, üdv, egészség – megadja nektek a járandóságot.”
Olvasmányainkból ismerős a római nincstelenek harca a megélhetésért és a kulturális szolgáltatásokért („panem et circenses”, kenyeret és cirkuszt – gúnyolja ki Juvenalis), a középkori céhek egységes fellépése a céhbeliek érdekében vagy a különböző parasztmozgalmak követelései.
Az ipari forradalom felgyorsulásától (XVIII. század vége) csaknem egy évszázad telt el, amíg a munkások képesek voltak megszervezni magukat és létrehozni érdekvédelmi szervezeteiket, a szakszervezeteket, amelyek szervezését kezdetben még halállal is büntették. A fenyegetések ellenére a szakszervezeti mozgalom terjedt, és a XIX. század második felében már jelentős erőt képviselt. A szervezett munkásság létrehozta politikai pártjait is, amelyeknek legfőbb követeléseik a politikai jogok kiterjesztése (például általános választójog) és a munkafeltételek javítása volt, például a híres jelszó érvényesítése: „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás”. Érdemes megemlíteni, hogy a XIX. század közepén a 14–16 órás munkanap és a gyermekmunka általános volt, Angliában 1844-ben korlátozták napi 12 órára a felnőtt- és 6,5 órára a gyermekmunkát, a nyolcórás munkanapot 1919-re sikerült elérni. A társadalombiztosítási rendszerek a XIX. század vége felé kezdtek kialakulni, és a két világháború között terjedtek el, mindenekelőtt az állami alkalmazottak körében („nyugdíjas állás”), de kifejlődött a magánalkalmazottak társadalombiztosítási rendszere is (Magyarországon az OTI, vagyis az Országos Társadalombiztosító Intézet és a MABI, a Magánalkalmazottak Biztosító Intézete).
A társadalmi mozgalmak a jövedelemelosztásban igazi áttörést a második világháború utáni időszakban tudtak elérni. Ennek valószínűleg több oka volt. Az egyik az, hogy a nagyipari munkásság és szakszervezetei erre az időre már igencsak megerősödtek, érdekérvényesítési képességük jelentősen megnőtt. A másik, hogy a gyors technikai fejlődés által kiváltott jelentős termelékenységnövekedés a nemzeti jövedelem erőteljes növekedését hozta létre egy kedvező demográfiai környezetben (viszonylag fiatal társadalom). A harmadik és talán legfontosabb tényező, hogy az általánosan elfogadott gazdaság- és társadalomfilozófia az 1930-as évek nagy gazdasági válságát követően az úgynevezett keynesizmus lett, amely nemcsak az állam gazdasági szerepét hangsúlyozta, de egyben a jövedelemelosztásban a minél egyenlőbb társadalom megteremtése mellett foglalt állást.
*
Az ötvenes–hatvanas években, egészen a hetvenes évek közepéig, a „tőkés” országokban teljesen természetes volt, hogy az a jobb társadalom, amelyben a jövedelemelosztás egyenletesebb, nincs nagy különbség a gazdagok és a szegények között, és van egy igen széles középréteg. A társadalombiztosítás Európában valamilyen formában mindenkire kiterjedt, minimális volt a munkanélküliség, a nyugdíjaskori megélhetés biztosítva volt. Mindezt progresszív adórendszer és általában a központosított jövedelmek egyre nagyobb hányada biztosította. Az Egyesült Államokban 1954-ben egy 24 lépcsős jövedelemadó-rendszer működött, ahol a legalsó sáv 20 százalékkal, a legfelső 91 százalékkal adózott. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az átlagjövedelmek után 20–25 százalékos adót fizettek, de aki az átlagjövedelem öt–tízszeresét kereste, az már ötvenszázalékos adót fizetett, ha pedig a jövedelme elérte az átlag 20–30-szorosát, a jövedelemadó 90 százalékra növekedett. Hasonló progreszszív rendszerek működtek Európában is, amelyekkel a ténylegesen rendelkezésre álló jövedelmeket viszonylag szűk határok közé szorították, és ez volt a gazdasági háttere a széles középosztály létrejöttének.
Fordulat az olajárrobbanás után
Nehéz volt elképzelni a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején, hogy mi jobb jöhet még a jóléti állam után. Világhírű kutatóintézetek – mint például a Rand Corporation – a 2000. évre olyan előrejelzéseket vagy inkább jövőképeket adtak, hogy a termelékenység növekedése miatt az embereknek már csak három napot kell dolgozniuk egy héten, és a legfőbb probléma a szabad idő értelmes eltöltése lesz. A városi utakon futójárdák könnyítik a közlekedést (mint most a repülőtereken), és a városokat a jó időjárás állandó biztosítása érdekében átlátszó műanyag gömbbel fedik be. Hetven körül mágikus erővel hatott a 2000. év a harmincévnyi távolság és a kerek évszám miatt, és megmozgatta a jövőkutatók fantáziáját, olyan volt, mintha ma azt kellene kitalálni, hogy milyen lesz a világ mondjuk 2050-ben. Persze abban az időben senki sem gondolt klímaváltozásra, de az internet által nyújtott lehetőségekre sem.
Az álmodozás nem sokáig tartott, az 1973-as első, majd az 1979-es második kőolajár-robbanás gyökeresen átalakította a világról alkotott felfogást. Szaporodtak a világvége-prognózisok, az, hogy az alapvető nyersanyagok – de különösen a kőolaj, ha a felhasználása a korábbi ütemben nő – 20–40 év alatt elfogynak, nem lesz elég élelmiszer a gyorsan növekvő lakosság számára, és különben is belefulladunk az ipari termelés és a fogyasztás okozta szeméthegyekbe. A nyersanyagár-robbanás inflációt gerjesztett, és stagnálásra kényszerítette a fejlett ipari országok gazdaságát, kialakult az úgynevezett stagfláció, amellyel nem tudtak mit kezdeni a kor keynesiánus közgazdászai. Ekkor lettek népszerűek a monetarista gazdaságpolitikai nézetek, amelyek kiegészítve a liberális társadalompolitikai elképzelésekkel alakították ki azt a gazdaság- és társadalomfilozófiát, amelyet ma neoliberalizmusnak nevezünk. Azért „neo”, vagyis új, mert ilyen már volt, és az vezetett a harmincas évek nagy gazdasági válságához.
Liberális közgazdászok mindig is voltak, csak a keynesiánus időkben senki sem figyelt rájuk, nem tartoztak a közgazdaságtan „főáramába”, amely a nagy gazdasági válságot követően évtizedekig John Maynard Keynes tanításán alapult. A változás a hetvenes évek végére érett be. Hillary Clinton Élő történelem című, magyarul is megjelent könyvében azt tartja, hogy a gazdaságpolitikai változásokhoz Barry Goldwater szenátor Lyndon B. Johnsonnal szembeni 1964-es elnökválasztási veresége vezetett: „Néhány republikánus milliomos, akiket megrázott, hogy pártjuk annyira kis híján maradt le és veszített, olyan stratégiába kezdett, amelyben a konzervatív, jobboldali politika filozófiai magjait hintették el, s ennek érdekében egy sajátos politikai stratégiát dolgoztak ki. Nagy elméket pénzeltek, professzorokat és szemináriumokat támogattak, és médiacsatornákat hoztak létre eszméik és véleményük terjesztésére.” A pénz, a propaganda kétségtelenül meghozta az eredményét, és a hetvenes évek végére sikerült átmosni a politikusok és a nagyközönség jelentős részének agyát. Olyan kiváló írások segítettek ebben, mint például Milton Friedman Szabad választás című könyve, amely mintegy himnusza a szabad piacgazdaságnak, és a nagyközönség számára számos nagyon is érthető érvet ad, hogy miért kell az állam szerepét csökkenteni. A könyv 1980-as megjelenése után bestseller lett Amerikában, ami nem csoda, mert ugyancsak hízelgett az amerikai önérzetnek, és teljesen megfelelt az amerikaiak önképének. Íme egy részlet belőle, amely az amerikai bevándorlókról szól: „Amikor megérkeztek, nem várták őket arannyal kikövezett utak; nem találtak könnyű életet. Találtak viszont szabadságot és lehetőséget arra, hogy képességeik legjavát kifejtsék. Kemény munkával, találékonysággal, takarékossággal és szerencsével legtöbbjüknek sikerült álmaikból eleget megvalósítani ahhoz, hogy barátaikat és hozzátartozóikat a követésükre bátorítsák.” Nem lebecsülve az amerikai bevándorlók képességeit, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ezek a derék emberek otthon, Írországban ugyanezekkel a tulajdonságokkal simán éhen haltak a XIX. századi nagy burgonyavész idején. Az álmok megvalósításához a vállalkozókészségen kívül más is kellett: az indiánok földje és az afrikai rabszolgák munkaereje. Erről Milton Friedman elfeledkezett említést tenni igen figyelemreméltó munkájában.
A már eléggé elterjedt neoliberális eszmék gyakorlati megvalósítása Margaret Thatcherre és Ronald Reaganre várt. Az emberek nagy többsége nem szereti az inflációt, és adót sem szeret fizetni. Ezeket kínálta a két politikus választóinak, nem téve hozzá persze, hogy hosszú távon politikájuk széles rétegek elszegényedéséhez, a második világháború után kialakult jóléti államnak, sőt magának a nemzetállamnak a felszámolásához vezet.
Egy országban bármikor megváltoztatható a gazdaságpolitika, ha egy új kormány kerül hatalomra, feltéve, hogy e kormány intézkedéseiben szuverén. Ezt ásta alá a neoliberális politikának az a része, amely az áru- és tőkemozgásokat liberalizálta, és ennek révén a gazdasági hatalmat, a gazdaságpolitika szuverén alakításának lehetőségét kivette a nemzetállamok kezéből, és arctalan nemzetközi korporációk (tőkés társaságok) kezébe adta át.
A hatalom átengedése
A történet visszanyúlik az 1600-as évekre, amikor I. Erzsébet, Anglia királynője engedélyezte az első tőkés társaságok működését annak érdekében, hogy lehetővé tegye a gyarmatokon nagy kockázatú és nagy tőkeigényű vállalkozások beindítását. A tőkés társaságokban (ellentétben a korábbi magánvállalkozásokkal) a tulajdonosok csak a bevitt vagyonuk erejéig feleltek (korlátolt felelősségű társaság, kft.), többi vagyonukat nem kockáztatták. Eleinte a tőkés társaságok csak szigorú korlátok között működhettek, és előírás volt a közérdek szolgálata. Később jogi személyekké váltak, ami cselekvőképességüket nagyban kiterjesztette. A XX. században azután egyre több kötöttségtől szabadultak meg, és kezdett kialakulni nemzetek feletti jellegük: „multinacionális” cégekké alakultak át. Bár a nagy multinacionális cégeknek jelentős hatalmuk volt a két világháború között is és azt követően még inkább, egészen az 1980-as évekig lényegében a nemzetállami struktúra alárendeltjei voltak. A neoliberális gazdaságpolitika azonban széles körben megszüntette a nemzetközi tőkemozgások korábbi korlátait, és (például a Világkereskedelmi Szervezet vagy az Európai Unió keretében) gyakorlatilag megtiltotta a nemzetállamoknak, hogy korlátozzák a tőkemozgásokat nemzeti érdekeik védelmében.
A liberalizált tőke- és árumozgás (a hírközlés fejlődésétől is elősegítve) azután létrehozta azt a gazdasági folyamatot, amelyet globalizációnak neveztek el. A nagy nemzetközi cégek kihasználják azt a lehetőséget, hogy a globalizált világgazdaságban lényegesen eltérő bérű országok vesznek részt, és termelésüket olcsó bérű országokba teszik át, míg eladni változatlanul a magas bérű országokban, azok árszintjén kívánnak, a megspórolt bérrel és közterhekkel pedig profitjukat növelik. Ez az idegen szóval relokációnak (termelésáthelyezés) nevezett jelenség azután számos gazdasági következménnyel jár. Az egyik következménye, hogy a magas bérű országokban, jelesül az Európai Unió nyugati felén a foglalkoztatást csökkenti, a munkanélküliséget növeli, és mindkét módon hozzájárul a költségvetés kiadásainak növeléséhez, bevételeinek csökkenéséhez. A költségvetés egyensúlyának romlása azután kiváltja a kormányok „stabilizációs” vagy „reform”-programjait, amelyeknek célja a korábbi szociális állam kötelezettségvállalásainak csökkentése. Például a nyugdíjreform célja, hogy a nyugdíjak kevésbé terheljék az államot, és ugyanez a helyzet az egészségügyi reformmal is. A végeredmény a második világháború után kialakult szociális piacgazdaság, illetve ahogy gyakran nevezik, az európai szociális modell lebontása.
Meddig mehetnek a folyamatok ebbe az irányba? Pusztán a bérkülönbségek oldaláról nézve elég sokáig, addig, amíg a bérek a szállítási költségeket is figyelembe véve ki nem egyenlítődnek. Márpedig erre elég sokat kell várni, hiszen a többszörös bérkülönbségek (például a magyar órabérek a németnek a hetedét teszik ki) csak lassan mérséklődnek, és nem csak úgy, hogy az alacsony bérű országok felzárkóznak, hanem úgy is, hogy a magas bérű országokban csökkennek a bérek. Az Egyesült Államokban például a magánszférában dolgozók átlagos órabére az 1973 és 1995 közötti negyed században reálértékben csökkent, és csak 2000-ben érte el a harminc évvel korábbi szintet. Ha a gazdaság növekszik, mint ahogy ez tény, ugyanakkor a reálbérek csökkennek, az azt jelenti, hogy jelentős jövedelemátcsoportosítás zajlik a „tőke” javára és a „munka” kárára. A tőke azután e többletjövedelmét a nemzetközi pénzpiacokon költi el, például úgy, hogy pénzügyi spekulációkban vesz részt. Nemrég egy ilyen spekuláció összeomlásának lehettünk tanúi, amikor is az amerikai jelzáloghitelek „bedőltek”, és ez hitelválságot váltott ki az Európai Unióban, mert kiderült, hogy az amerikai jelzáloghitelek viszontfinanszírozói európai bankok.
Mamutok ellen
A szakszervezetek megpróbálnak ellenállni, amit az elmúlt hetek sztrájkjai és tüntetései is jeleznek, ám erejük eléggé mérsékelt. A műszaki fejlődés magával hozta a termelés nagyfokú automatizálását, az utóbbi pedig feleslegessé tette a több ezer embert foglalkoztató nagyüzemeket, és ez a szakszervezeti mozgalom nagyarányú gyengülésével járt együtt. A nagy multinacionális vállalatoknál gyakorlatilag megszűntek a szakszervezetek. Nyugat-Európa munkásságának szervezettsége jelenleg tíz százalék körüli, és főként az állami intézményekre (vasút, oktatás, egészségügy stb.) koncentrálódik. Ezért áll elő az a furcsa helyzet, hogy a szakszervezetek azon állam ellen sztrájkolnak és tüntetnek, amelynek erősítése legfőbb érdekük lenne, hogy ellensúlyt képezzen a multik növekvő hatalmával szemben.
Ma már számos olyan cég van a kilencvenes évek nagy vállalategyesítései nyomán, amelynek gazdasági ereje meghaladja egy-egy nemzetállam teljesítőképességét. Ha országokat és multinacionális vállalatokat hasonlítunk össze a megtermelt GDP alapján, akkor a száz legnagyobb gazdaság között 37 multinacionális cég van. Magyarország ebben a sorrendben az 54. (az adatok a 2000. évre vonatkoznak), és három cég van, amely megelőzi (természetesen mindegyik amerikai): a Wal-Mart Stores, az Exxon és a General Motors.
A nagy világcégek igen nagy befolyást tudnak gyakorolni a nemzetállami politikára, hogy e politikát a saját előnyükre, vagyis gazdasági és politikai befolyásuk növelésére használják fel. Közismert például, hogy a pártok (nem csak Magyarországon) a többszörösét költik választási propagandára, mint azt a törvények meg a tagbefizetések lehetővé tennék. E pénzek nyilván származnak valahonnan, hogy honnan, arról az egymást egyébként mindenért kritizáló pártok mélyen hallgatnak, csak néha-néha, véletlenszerűen kerül elő egy-egy eset, a politikai elit azt is hamar eltussolja. A nagyvállalatok számára kevés annyira jövedelmező befektetés van, mint a pártok támogatása, különösen kétpárti rendszerekben, ahol az egyik párt biztosan nyer, és a befektetett pénz többszörösét fizeti vissza – az amerikai gyakorlat szerint például zártkörű közbeszerzési pályázatok kiírása formájában. (Az információ a National Democratic Institute for International Affairs munkatársaitól származik, akik Bill Clinton arkansasi kormányzóvá való megválasztását segítették, és akikkel e cikk szerzője akkor került kapcsolatba, amikor a Nemzeti Demokrata Szövetség vezetőségi tagjaként maga is azon törte a fejét, hogy honnan lehetne pénzt keríteni az 1994-es parlamenti választásokra a párt számára.)
Maga Magyarország köztiszteletben állt köztársasági elnöke, Göncz Árpád is hangsúlyozta a nagyvállalatok politikai befolyását, amikor az 1998-as választások során a Fidesz győzelme előszelének hatására (a két választási forduló között) a következőket mondta: „Bárki kerül is kormányra, annak mozgástere – választási ígéreteitől függetlenül – igen korlátozott. A gazdaság 75 százalékát már a nemzetközi vállalatok adják, és az a kormányfő, aki ehhez bármilyen formában hozzá akar nyúlni, három hónapnál tovább nem maradhat a posztján” (Népszabadság, 1998. május 16.).
Ki irányítja az uniót?
A multik igen nagy befolyást gyakorolnak az Európai Unió törvényhozására is. Az unió gazdaságpolitikáját ugyanis az Európai Bizottság alakítja ki, mégpedig vagy 1500–2000 szakmai bizottság ajánlásai alapján. E szakmai bizottságokban a vezető szerepet a nagy nemzetközi vállalatok képviselői játsszák, és az egész folyamat a közfigyelemtől elrejtve folyik, csak nemrég sikerült néhány európai parlamenti képviselőnek kikövetelnie, hogy legalább a bizottságok névsorát hozzák nyilvánosságra. És akkor még nem is beszéltünk a tizenöt–húszezerre tehető brüsszeli lobbistáról, akiket bizonyára megdolgoztatnak a fizetésükért. Az Európai Unió működését meghatározó dokumentumok unos-untalan hangsúlyozzák az európai értékeket, ezek között a demokráciát. Hogy, hogy nem, ebben az európai demokráciában a többé-kevésbé demokratikusan megválasztott európai parlamenti képviselőknek ahhoz sincs joguk, hogy törvényjavaslatot kezdeményezzenek, azt előbb a senki által meg nem választott Európai Bizottságnak kell benyújtaniuk, és ha a bizottság jónak találja, benyújtja az Európai Parlamentnek. Semmit sem bíznak a véletlenre.
Mindebből elég világos, hogy mára a nagy nemzetközi vállalatok a nemzetállamok fölé kerekedtek, akár úgy, hogy eleve diktálni tudnak feltételeket, akár úgy, hogy a politikai döntéshozókat befolyásolják (például a pártok támogatása révén). Az arctalan multinacionális cégek vagy a hatalmas pénzügyi erőforrásokat mozgató befektetési alapok természetesen semmiféle társadalmi felelősséget nem viselnek, megszerzik a maguk hasznát, és a problémákat – például a relokáció, a vállalatáthelyezés miatt keletkező munkanélküliséget – pedig otthagyják az egyre kevesebb forrással rendelkező nemzetállamok nyakában. Nem arról van szó, hogy e vállalatok vezetői a gonosz megtestesítői, hogy összeesküdtek az emberiség ellen, vagy céljuk a nemzetállamok felszámolása volna. Egyszerűen a szabadjára engedett tőkemozgások diktálják ezt a magatartást, ugyanis aki nem e játékszabályok szerint működik, azt „kiállítják”, vagyis menthetetlenül elbukik a nagyobb haszonért és befolyásért folyó harcban.
Mit lehet tenni?
E folyamatból csak egy nagyon vékony társadalmi réteg húz hasznot, széles társadalmi rétegek viszont elszegényednek, a szakadék a gazdagok és a szegények között egyre nő. Kérdés, hogy lehet-e tenni ellene valamit.
Civil szervezetek, közöttük a nemzetközi pénzspekuláció megfékezéséért küzdő ATTAC, a még megmaradt szakszervezetek időről időre, mindenekelőtt a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap éves közgyűléseihez vagy a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) üléseihez kapcsolódva hatalmas tüntetéseket szerveznek, amelyeken olykor négy–ötszázezer fő vesz részt. Sajnos az ugyancsak a multik kezében lévő nemzetközi sajtó ebből többnyire azt a csetepatét mutatja be, amelyet a rendőrök folytatnak a tüntetőkkel (vagy fordítva), de sohasem a tüntetésekkel párhuzamosan zajló szakmai értekezleteket, ahol neves egyetemi professzorok mondják el kritikájukat, és adnak alternatív javaslatokat. A brazíliai Porto Alegrében 2001-ben létrehozott Szociális Világfórum nemzetközi méretekben szervezi a harcot az emberi jogok és a szociális igazságosság érvényre juttatásáért a tőkés viszonyok globalizálásával szemben. Azóta a svájci Davosban évente megrendezett, a világ vezető gazdasági hatalmait tömörítő Világgazdasági Fórummal párhuzamosan rendezik, mintegy válaszként a Davosban elhangzottakra. A Szociális Világfórumon rendszeresen részt vesznek magyar szakértők és szervezetek is, többek között az ATTAC Magyarország mozgalom képviselői (ATTAC=Akció a Pénzügyi Tranzakciók Megadóztatásáért az Állampolgárok Javára, franciaországi székhelyű szervezet).
Amit a globális cégek világuralma ellen küzdők ajánlanak, azt a legrövidebben úgy lehetne megfogalmazni, hogy „lokalizáció globálisan”, ami azt jelenti, hogy mindenütt a világon a helyi közösségek vegyék kezükbe sorsuk irányítását, mindenekelőtt azzal, hogy létrehozzák azon termékek és szolgáltatások többségét, amelyek a saját igényeiket elégítik ki, és nem bízzák életkörülményeik alakulását tőlük esetleg több ezer kilométerre zajló pénzügyi spekulációk vagy gazdaságpolitikai döntések kétes értékű kimenetelére.
Egyik formája a nemzetközi pénzügyi szervezetek szorításából való menekülésnek például a helyi pénz megteremtése, amely a hazai gyakorlatból jól ismert kaláka szélesebb körű változata. A helyi pénz, vagyis tulajdonképpen a helyi gazdasági körforgás megteremtésének szükségessége az 1930-as évek nagy gazdasági válsága nyomán merült fel, bár gyökerei viszszanyúlnak az 1800-as évek német hitelegyesületeihez. Jelenleg számos helyen működik a helyi gazdasági körforgást elősegítő pénzrendszer, például a kis- és közepes vállalkozásokat szolgáló svájci WIR Bank, amelyet a világgazdasági válság nyomán, 1934-ben alapítottak.
Az elmondottak azt jelentik, hogy a küzdelem nem eleve reménytelen a civil szféra számára. Csak arra van szükség, hogy egyrészt világosan felismerjék a „globalizáció” valódi természetét (vagyis a hatalom átkerülését a demokratikusan választott nemzeti kormányok kezéből a demokratikusan elszámoltathatatlan, társadalmi felelősséget nem viselő nemzetközi tőkés társaságok kezébe), másrészt, hogy legyen erejük saját gazdaságuk lokális megszervezésére, amely munkahelyet, létbiztonságot nyújthat a helyi társadalom tagjai számára. Ennek nyomán a nemzetállam is megerősíthető, szuverenitása megvédhető a nemzetközi tőke uralmával szemben.
Oroszország
Orosz hőerőművet támadtak az ukránok, ekkora a baj +videó
