Egy következmények nélküli ország

Előző cikkemben (Vigyázó szemeteket Grúziára vessétek! Magyar Nemzet, 2007. november 17.) feltettem a kérdést: vajon mit ér, mennyire legitim az a választói felhatalmazás, amit az alapjaiban megtévesztett, becsapott és félrevezetett emberek adtak a szocialistáknak? A válasz egyértelmű: ez a felhatalmazás nem érvényes, mert hamis adatokon, információkon, nyilatkozatokon és hamis színben feltüntetett valóságképen alapult. Ez a nép általi felhatalmazás nem érvényes, mert a nép szemfényvesztés áldozata lett. (Gondoljunk bele abba, hogy az utólag doppingvétségen ért olimpiai bajnok futónak mi a sorsa? Megtarthatja az aranyérmét, ha már így alakult, üsse kavics?! Nem. Megfosztják az aranyérmétől, és még el is tiltják jó időre az atlétikától.) Azaz, a 2006-os felhatalmazás nem érvényes, azt vissza kell vonni. S ha más alkotmányos mód és eszköz nem áll rendelkezésre – írtam előző cikkemben –, akkor a rendkívüli, vis maior helyzetet népszavazással lehet, kell orvosolni.
Hangsúlyozni kell: egyáltalán nem véletlen, hogy megoldásként a referendum került előtérbe. Ugyanis 2006. szeptember 17. után, az elmúlt több mint egy évben az is egyértelművé vált, hogy a jelenlegi magyar alkotmány nem kínál semmiféle megoldási módozatot az elhúzódó politikai és erkölcsi válság kezelésére. A magyar alkotmány teljes mértékben bebetonozza az aktuális kormányzatokat, miáltal még a még teljes mértékben lejáratódott és kifejezetten káros, országromboló tevékenységet folytató kormányok is a helyükön maradhatnak. Holott az európai demokráciák gyakorlata egészen más: sok helyütt az államfőknek van meghatározott alkotmányos mozgásterük a válsághelyzetek feloldására – konkrétan: feloszlathatják a parlamentet és új választásokat írhatnak ki –, van, ahol a kormányfők rendelkeznek ilyen jogokkal, emellett pedig a legtöbb országban egyszerű bizalmatlansági indítvánnyal is el lehet mozdítani a kormányokat, kormányfőket. Nálunk lényegében egyik lehetőség sem áll rendelkezésre, ezért alakult ki a jelenlegi patthelyzet, ezért a tehetetlenség érzete, s ezért került a népszavazás mint végső lehetőség előtérbe.
Mármost, ha a népszavazás eredményeképpen végül is sikerülne kicsikarni az előre hozott választásokat, akkor feltétlenül célul kellene kitűzni a jelenlegi, 1989-ben csak módosított alkotmányunk megszüntetését és egy valóban új, rendszerváltó alkotmány létrehozását, amellyel az immáron 17 éve uralkodó elit adósa Magyarországnak.
Miért is adósa ezzel a politikai elit a magyar társadalomnak?
Azért, mert 1989 őszén pontosan tudták a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon részt vevők – MSZMP-sek és ellenzékiek –, hogy az az alkotmánymódosítás, amelynek tartalmában és szövegében megállapodtak, társadalmi felhatalmazás nélkül jött létre. Ezért, ezt belátva, az 1949. évi (!) XX. törvény (az alkotmány) módosításánál a következő bevezető szöveget illesztették az új alaptörvény elé: „A többpártrendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés átmenet elősegítése érdekében az Országgyűlés – hazánk új alkotmányának elfogadásáig – Magyarország alkotmányának szövegét a következők szerint állapítja meg: …” Mit mond e bevezető szöveg? Egyértelműen azt, hogy a parlamenti demokráciába és a szociális piacgazdaságba való átmenet elősegítése érdekében történik meg az 1949. évi alkotmány módosítása. Tehát ez a szöveg semmi több, mint az átmenet időszakának alkotmánymódosítása, amelyet az átmenet befejezése után fel kell hogy váltson az új alkotmány. Ennyi, és nem több.
Márpedig az átmenet Magyarországon 1990 tavaszán, az első szabad választásokkal és az új kormány megalakulásával befejeződött. Létrejött a parlamentáris demokrácia. (Más kérdés, hogy a szociális piacgazdasággal mi lett, különösen a Gyurcsány-kormány neoliberális piacgazdaságot erőltető időszakában.) És ennek ellenére immáron 17 éve ez, a vállaltan az átmenetet szabályozó szöveg még mindig érvényben van!
Mondjuk ki, bármennyire kellemetlen: a magyar politikai – parlamenti – elit már 17 éve folyamatosan mulasztásos alkotmánysértést követ el. Szerintem nincs még egy ország – mármint demokratikus ország – a világon, amelyiknek már az alkotmányában szereplő első, tehát kiemelten fontos mondatok sem érvényesek. Ez valóban hungaricum, valóban egy igazi magyar sajátosság, s az az igazán szomorú, hogy ezzel sem foglalkozik senki ebben az országban. Holott egy politikai osztály hiteltelenedése, méltatlanodása valójában ilyen dolgoknál kezdődik: nem veszi komolyan a saját maga által megalkotott alaptörvénynek a szövegét. Márpedig ha ők ezt nem veszik komolyan, akkor hogyan várhatnák el az állampolgároktól, hogy őket komolyan vegyék?
Ugyanis itt nem pusztán egy alkotmánykövető magatartás normájáról van szó, hanem tartalmi kérdésről is. A következőről: egy, a rendszerváltásnak elnevezett folyamat legelején valóban nem lehetett olyan alkotmányszöveget megalkotni, amely a már berendezkedett és működő demokrácia körülményei között is hibátlanul és tökéletesen funkcionál, minden politikai konfliktusra és válsághelyzetre megoldást kínál. Jól tudták a rendszerváltó elit tagjai, hogy ilyen szöveggel 1989 nyarán nem kísérletezhetnek, mert ez nem lenne más, mint ugrás a sötétbe – nem beszélve a már említett társadalmi felhatalmazás teljes hiányáról. Nyilvánvalóan tudták, hogy új alkotmányra lesz szükség, amelyet az első szabad választások után a már remélhetőleg ellenzék által uralt, kommunistáktól megtisztított parlament alkothat meg, alapos körültekintés után, a társadalom részvételével.
Ám ez a körültekintés semmivé foszlott, maradt egy, az állampárt leküzdéséhez méretezett, rövid távra szóló alkotmányszöveg, maradt az ország 17 év óta átmeneti állapotban. S ami a legrosszabb és a legszomorúbb, hogy mindezt úgy próbálják beállítani a rendszerváltó ellenzék prominens képviselői – például Sólyom László, Kis János, Tölgyessy Péter, Halmai Gábor és mások –, hogy mindez teljesen rendben van, az átmenetnek szóló szöveg minden idők legtökéletesebb szövege.
Pedig nem az! Az elmúlt évek, de különösen az elmúlt egy év világosan bebizonyította, hogy a jelenleg érvényben lévő, bevallottan átmeneti szöveg nem alkalmas a magyar politikai viszonyok, politikai kulturális állapotok között létrejövő konfliktusok, törésvonalak és válságok kezelésére. Tizenhét év alatt a magyar politikai és társadalmi élet megmutatta magát, megmutatta, hogy milyen éles ellentétek, szembenállások jellemzik például a kormányzat és az ellenzék, egyáltalán az államhatalmi ágak viszonyát, milyen patthelyzetek alakulhatnak ki a jelenlegi alkotmányos körülmények között. Kiderült: az átmenet szövege a pártállam legyűrésének átmeneti feladataihoz jó lehetett, ám nem alkalmas a berendezkedett demokrácián belül megjelenő, szokatlanul éles és mély törésvonalak által szabdalt, már-már „két Magyarországra” bomló ország politikai konfliktusainak kezelésére. Ellenkezőleg, ez az átmeneti alkotmányszöveg inkább élezi és mélyíti az ellentéteket és megosztottságokat, s ez rendkívül súlyos gond.
Éppen ezért eljött az idő, hogy a magyar civil társadalom felbomlassza a 17 éve töretlenül uralkodó és felszínen lévő rendszerváltó elit renyheségén, hiúságán, érdek- és érzelmi kötöttségén alapuló rossz politikai alkut, amely arról szól, hogy egy, már a bevezető mondataiban is hiteltelenné vált alkotmányhoz „csak azért is” ragaszkodik a jelenlegi elit, mert ez az ő találmánya és szüleménye, ennek feltételei között tudja a legjobban pozicionálni önmagát. Fel kell bontani ezt a rossz politikai alkut, mert Magyarországnak éppen arra van szüksége, hogy végre a civil társadalom vegye birtokába a demokráciát! Az igazi rendszerváltás az lesz, hogy egy, a népakarat által legitimált új alkotmány kerül bevezetésre Magyarországon, amely egyben választ ad az utóbbi évek ordító alkotmányos patthelyzeteire és tehetetlenségeire is.
A jelenlegi válság immár azt is megmutatta, melyek azok a legfontosabb tartalmi kérdések, amelyeket egy új alkotmánynak minimálisan rendeznie kell.
1. Egy, a nép által választott, erős legitimitású köztársasági elnök, aki válsághelyzetekben rendelkezne a parlament feloszlatási jogával (megfelelő egyeztetési mechanizmusokon keresztül). 2. Második kamara (felsőház), amelyben az érdekszervezetek, egyházak, nemzeti kisebbségek stb. mellett megjelenhetnének a civil társadalom legfontosabb szervezetei is. A köztársasági elnök a második kamara egyetértésével oszlathatná fel a parlamentet. 3. A konstruktív bizalmatlansági indítvány egyszerűvé változtatása. 4. A miniszterekkel szembeni bizalmatlansági indítvány bevezetése. Összességében egy rugalmasabb, az államhatalmi ágak kölcsönös ellenőrzését a jelenleginél lényegesen jobban megvalósító alkotmányos rend kialakítása.
Ezért úgy gondolom, hogy ha sor kerül előre hozott választásokra Magyarországon, akkor a megválasztott parlamentnek át kellene alakulnia alkotmányozó nemzetgyűléssé, s fél év alatt – erős társadalmi támogatottsággal – létre kellene hoznia az új alkotmányt, amellyel immáron tizenhét éve adósa a politikai elit a magyar társadalomnak. Tudom, sokak számára túl merésznek tűnnek ezek a javaslatok. De gondoljunk bele: a jelenlegi politikai elit 2007 végére gazdasági, politikai és erkölcsi válságba sodorta Magyarországot. Mire kellene még várnunk? Miben bízhatnánk még? S egyáltalán, mitől kellene tartanunk, mit veszíthetünk, amikor immáron Európa sereghajtójává váltunk?
Ha a jelenlegi válságot nem oldjuk fel merész, bátor és nagy ívű elképzelések megvalósításával, ha maradnak újra az évszázadok óta untig ismert, szokásos magyar mutyi-, urambátyámos és bratyizós, korrupciós, semmit nem akaró megoldások (mint például a nagykoalíció szörnyűséges gondolata), akkor hajtsuk le a fejünket, oldalogjunk el, és többé ne merjünk semmi miatt panaszkodni.

A szerző politológus