Diane Keaton legjobb filmjei: néhányról nem is hallottál még, pedig kellett volna

Diane Keaton pályája több mint öt évtizedes, és szinte minden korszakban képes volt meghatározó, emlékezetes női karaktereket megformálni. Akár a bohém fiatal nőt, a független karrieristát, akár az érett, bölcs anyát láttuk a vásznon, alakításai mindig hitelesek, szerethetők és időtállók. Az alábbi lista Keaton legfontosabb és legemlékezetesebb filmjeit gyűjti össze.

Fotó: TOUCHSTONE Forrás: Collection ChristopheL via AFP

Bár elévülhetetlen klasszikus, Coppola Keresztapa-trilógiáját nem vettük szigorúan a „Keaton-filmek” közé; illetve Woody Allen több korai filmje is kimarad a listából, noha olyan darabokról van szó, mint a Játszd újra, Sam! vagy a Tolsztojt parodizáló Szerelem és halál. Listánkban inkább azokra a filmekre koncentráltunk, amelyek kifejezetten Diane Keaton karakterére építettek: nem mindegyikük klasszikus, de jellemzően sokat mutatnak a női tapasztalatokról, és ezek a filmek ezzel együtt helyezték reflektorfénybe az emancipált modern női karakter összetettségét és kihívásait, sokszor – szerencsés módon – különösebb értékítélet nélkül.

Diane Keaton és Woody Allen párosának  legikonikusabb filmje, az Annie Hall. Forrás: TMDb

Annie Hall (1977)

Alvy Singer (Woody Allen) sikeres, de neurotikus humorista, aki New Yorkban él, és egykori kapcsolatát idézi fel Annie Hall-lal (Diane Keaton), a különc, spontán és bájos nővel, aki gyökeresen más, mint ő. A film mozaikos szerkezetben követi szerelmük kezdeti kibontakozását és lassú széthullását: együtt járnak moziba, filozofálnak, próbálnak együtt élni, majd elkerülhetetlenül eltávolodnak egymástól. Annie önállóbbá válik, Alvy pedig képtelen elfogadni, hogy nem kontrollálhat mindent – még a szerelmet sem.

Woody Allen filmje azzal rúgta fel teljesen a klasszikus romantikus vígjátékok hagyományos szerkezetét, hogy a történet nem lineárisan halad, szabadon keveredik a múlt és jelen, képzelet és valóság, és a vége sem feltétlenül az a happy end, amit várnánk.

Közben a Woody Allen sokszor sziporkázó humorral kommentálja az eseményeket, nemritkán lebontva a negyedik falat is. Diane Keaton természetes, ösztönös alakítása Annie-t nemcsak a korszak egyik fontos stílusikonjává, hanem a modern női karakterek archetípusává tette. Az Annie Hall a boldog szerelem helyett annak törékenységéről mesél – arról, hogy még a legmélyebb kapcsolat is elmúlhat, átalakulhat, és hogy az emlékek megszépítik a valóságot.

A három nővér: Diane Keaton, Mary Beth Hurt és Kristin Griffith. Forrás: TMDb

Belső terek/Vívódások/Szobabelsők (1978)

A történet középpontjában egy jómódú, értelmiségi család áll: az anya, Eve (Geraldine Page) tökéletességmániás, kontrolláló nő, aki képtelen feldolgozni férje, Arthur (E. G. Marshall) hirtelen döntését a válásukról. Három lánya, Joey (Mary Beth Hurt), Renata (Diane Keaton) és Flyn (Kristin Griffith) mind a maguk módján próbálnak megbirkózni a szülők válságával, miközben a saját életük is darabokra hullik.

A film a széthullás, az érzelmi elidegenedés és az önazonosság keresésének precíz, hideg szépségű tanulmánya: a minimalista díszletek, a fakó színek és a hosszú, statikus beállítások mind ezt a belső ürességet, a kommunikációképtelenséget hangsúlyozzák. 

Minden mozdulat, minden szünet a kimondatlan feszültségekről beszél. A szereplők saját értelmiségi mivoltukba menekülnek, miközben képtelenek valódi kapcsolatot kialakítani – a film így a hetvenes évek Amerikájának egzisztenciális kiábrándultságát is tükrözi. A Belső terek különleges helyet foglal el Allen életművében: ez volt az első alkalom, hogy komoly drámai hangvételben próbálta feltérképezni a család és az identitás törékeny dinamikáját,elhagyva a korábbi vígjátéki jegyeket, és helyette egy Ingmar Bergman hatását tükröző, feszes kamaradrámát alkotott.

Diane Keaton, Woody Allen és Mariel Hemingway a Manhattanben. Forrás: TMDb

Manhattan (1979)

Woody Allen fekete-fehérben forgatott filmje szerelmeslevél New Yorkhoz – és egyben keserédes vallomás az érzelmi éretlenségről. A történet Isaac Davisről (Woody Allen) szól, a középkorú íróról, aki épp egy rossz házasságból lép ki, miközben kapcsolatot kezd egy nála jóval fiatalabb lánnyal (Mariel Hemingway). Barátai és volt felesége révén azonban egyre mélyebbre süllyed az önámításba és a bizonytalanságba: miközben intellektuálisan mindenről van véleménye, érzelmileg képtelen felnőni.

Woody Allen egyik legkiforrottabb filmjében harmonikus egyensúlyba kerül a humor, a melankólia és a filozófiai elmélkedés, miközben Gordon Willis operatőri munkája a filmtörténet egyik legszebb képi világát teremti meg a város ikonikus látképeivel, a hajnali Brooklyn híd-jelenettel és Gershwin zenéjével. 

Diane Keaton Mary szerepében az értelmiségi nő szellemes, önironikus és érzelmileg kiszolgáltatott portréját rajzolja meg: kapcsolatuk Isaackel nemcsak szerelmi, hanem két hasonlóan bizonytalan ember szellemi párbaja. A Manhattan ugyanakkor nem csupán esztétikai bravúr, hanem pontos tükre annak az értelmiségi közegnek is, amelyben Allen hősei élnek: tele vannak szorongással, vággyal és állandó önvizsgálattal, miközben képtelenek valódi kapcsolatokat kialakítani. A film egyszerre romantikus és ironikus: elbűvölően ábrázolja New Yorkot, miközben kíméletlenül leleplezi annak lakóit. A Manhattan Allen életművének kulcspontja, ahol a komédia végleg átlép a melankóliába. Az idealizált városképen és a művelt társalgásokon túl ott húzódik a magány – a hetvenes évek értelmiségi Amerikájának egyik legőszintébb önarcképe.

Warren Beatty és Diane Keaton a Vörösökben. Forrás: TMDb

Vörösök (1981)

John Reed (Warren Beatty) politikai aktivista, aki a XX. század eleji forradalmi Oroszország és az amerikai baloldali mozgalmak közepette próbálja megtalálni a helyét a világban. A történet középpontjában mégis Reed és Louise Bryant (Diane Keaton) kapcsolata áll: a szenvedélyes, független újságírónő támogatja társát a politikai küzdelmekben, miközben saját élete is a társadalmi változások hullámvölgyeiben formálódik.

Warren Beatty rendezését legszívesebben lehagytuk volna a listánkról, mivel itt voltaképpen a naiv baloldali fiatalok romantizálásáról van szó, de ha eltekintünk a film politikai természetétől, a történelmi háttértől, akkor egy megkapó romantikus eposzt találunk, amiben Diane Keaton újfent erőteljesen jeleníti meg a XX. századi, önálló nő archetípusát, csak ezúttal az évszázad legelejére kalauzolja a nézőt: nőies, intellektuális és szenvedélyes, miközben elszántan védi a saját autonómiáját.

Jessica Lange, Sissy Spacek és Diane Keaton a Bűnös szívekben. Forrás: TMDb

Bűnös szívek (1986)

Az amerikai Dél hangulatát megidéző film három nővér újratalálkozását meséli el, miután a legfiatalabb, Babe (Sissy Spacek) felindultságában lelövi a férjét. A középső testvér, Meg (Jessica Lange) színésznőként próbál boldogulni Hollywoodban, míg Lenny (Diane Keaton), a legidősebb otthon maradt, hogy gondját viselje a családi háznak és a beteg nagypapának. A találkozás felszínre hozza a múlt sérelmeit, a nővérek bűntudatát, ugyanakkor az összetartozás, a családi kötelék erejét is.

Bruce Beresford filmje Beth Henley Pulitzer-díjas színdarabjának érzékeny adaptációja: tragikomédia a női sorsokról, amelyek egyszerre nyomasztók és felszabadítók. Keaton visszafogott, de mélyen emberi játéka tökéletes ellenpontja a többiek lobbanékonyságának. Beresford filmje a melodráma és az abszurd humor határán egyensúlyozva képes hitelesen ábrázolni a női sebezhetőséget és szolidaritást – anélkül, hogy didaktikussá válna.

Diane Keaton karrierista figurája szembetalálja magát egy új kihívással. Forrás: TMDb

Bomba bébi (1987)

J. C. Wiatt (Diane Keaton) sikeres menedzser a nyolcvanas évek Wall Streetjén, de az élete felborul, amikor egy távoli rokon halála után ráhagynak egy árva csecsemőt, Elizabethet. A karrierista nő először kétségbeesetten próbálja visszanyerni a régi életét, ám a gyerek és a vidékre költözés teljesen új irányt ad az életének.

Charles Shyer vígjátéka a korszak egyik szellemesebb kommentárja a dolgozó nők dilemmáiról: hogyan lehet egyensúlyt találni munka, anyaság és önazonosság között (a téma ikonikus filmje a Dolgozó lány Mike Nicholstól). Keaton lubickol a szerepben, amely egyszerre ironikus és megható. A Bomba bébi azért maradt emlékezetes, mert nemcsak szatirikusan mutatja be a női karrierharc árát, hanem már az 1980-as években felismeri, hogy a gondoskodás, a lelassulás és a függetlenség nem egymást kizáró fogalmak.

Diane Keaton, Steve Martin és Kimberly Williams az Örömapában. Forrás: TMDb

Örömapa (1991)

George Banks (Steve Martin) boldog családapa, mígnem lánya, Annie (Kimberly Williams) bejelenti, hogy férjhez megy. A hírrel nemcsak az apai szív törik meg egy kicsit, de kinyílik a pénztárca is: az esküvő előkészületei elszabadítják a káoszt. Diane Keaton a feleség, Nina szerepében George higgadt ellenpontja – szeretettel, humorral, de határozottan próbálja visszaterelni férjét a realitás talajára.

Charles Shyer filmje a klasszikus 1950-es vígjáték (Spencer Tracyvel) frissített, modernizált változata, amely tökéletesen illeszkedett a kilencvenes évek családi filmjeinek hangulatába. Az Örömapa tele van helyzetkomikummal, de valójában az elengedésről, a gyerekek felnövéséről és az öregedés elfogadásáról szól. A filmhez folytatás is készült, amiben anya és lánya egy időben esik teherbe, és miközben két generáció készül a szülőségre, George ismét sikertelenül próbálja kézben tartani a helyzetet. Az Örömapa 2. könnyedebb, de talán érzelmesebb, meghatóbb film, mint elődje.

Bette Midler, Goldie Hawn és Diane Keaton az Elvált nők klubjában. Forrás: TMDb

Elvált nők klubja, 1996

Három régi barátnő (Diane Keaton, Goldie Hawn és Bette Midler) újra egymásra talál, miután közös barátnőjük öngyilkosságot követ el, mert a férje elhagyta egy fiatalabb nőért. A három nő bosszút esküszik a hűtlen exek ellen, ám lassan ráébrednek, hogy a dühük nem vezet semmi jóra.

Hugh Wilson filmje harsány komédia, mégis mély empátiával ábrázolja a középkorú nők láthatatlanná válását. Keaton Annie-je kezdetben szorongó, döntésképtelen asszony, aki a film végére önálló, önmagáért kiállni képes nővé válik. 

A Elvált nők klubja az 1990-es évek egyik első fősodratú filmje, ami kifejezetten női szemszögből, humorral és dühvel beszél az öregedésről, a lojalitásról és a második esélyről – talán nem egy igazán emlékezetes filmklasszis, de témaválasztása miatt érdemes a figyelemre, továbbá lényegében ebből a filmből ágaznak le Keaton időskori szerepválasztásai is (Könyvklub, Pompon klub, Barátnők újratöltve stb.), amik jellemzően hetven fölötti nők barátságát állítják a középpontba.

Diane Keaton és Leonardo DiCaprio a Marvin szobájában. Forrás: TMDb

Marvin szobája, 1996

A hosszú évek óta elhidegült nővérek, Bessie (Diane Keaton) és Lee (Meryl Streep) újra találkoznak, amikor kiderül, hogy Bessie leukémiás, és csak nővére vagy annak fia (Leonardo DiCaprio) lehet a csontvelődonor. A találkozás lassan felszínre hozza a múlt sérelmeit, miközben a két testvér lassan próbálja újraépíteni a kapcsolatát a betegség árnyékában.

Jerry Zaks filmje egy csendes, visszafogott kamaradráma, amely a megbékélésről, a bűntudatról és a szeretet különböző formáiról, a családi kötelékek újraértelmezéséről mesél. Keaton alakítása itt az önfeláldozó nő archetípusát eleveníti meg – Bessie szerepében a gondoskodás nem áldozatként, hanem természetes létformaként jelenik meg. A Marvin szobája nem a betegség drámáját hangsúlyozza, hanem a hétköznapi apróságokban mutatja meg a megbocsátás és az újrakezdés lehetőségét.

Diane Keaton ezúttal Meg Ryan és Lisa Kudrow oldalán. Forrás: TMDb

Női vonalak (2000)

A három nővér (Diane Keaton, Meg Ryan és Lisa Kudrow) apjuk halálos betegsége idején próbálja helyrehozni egymással megromlott kapcsolatát. A telefonbeszélgetésekre épülő film finom humorral és szomorúsággal vizsgálja a családi kötődések ellentmondásait.

Keaton nemcsak szereplőként, hanem rendezőként is jegyzi a Női vonalakat, amely Delia Ephron (Nora Ephron húga) forgatókönyve alapján készült. A film az anyaság és nővériség tapasztalatát vizsgálja az ezredforduló középkorú nőinek szemszögéből. Bár kritikai fogadtatása vegyes volt, és a Női vonalak sem egy kiemelkedő kurzusfilm, érzékletesen ragadja meg a női kommunikációt – azt a fáradhatatlan, néha kaotikus, de mindig szeretettel teli gondoskodást, ami Keaton figuráira is jellemző.

Nancy Meyers ikonikus filmjében két Oscar-díjas színésznő is játszik: Frances McDormand és Diane Keaton. Forrás: TMDb

Minden végzet nehéz (2003)

Harry Sanborn (Jack Nicholson) gazdag, önelégült zenemogul, aki előszeretettel randizik nála jóval fiatalabb nőkkel. Amikor új barátnőjét (Amanda Peet) elviszi a tengerparti házba, ott találkozik a lány édesanyjával, Erica Barryvel (Diane Keaton), a sikeres, de magányos drámaíróval. A kezdeti ellenszenv hamar kölcsönös vonzalomba fordul, de a kapcsolat mindkettejüket újraértékelteti az öregedéshez és a szerelemhez való viszonyukat.

Nancy Meyers filmje az idősödő középkorú nők szerelmi életét csempészte vissza nagy sikerrel a romantikus vígjátékok középpontjába – ami önmagában is forradalmi gesztusnak számított Hollywoodban. Keaton alakításában Erica egyszerre független és esendő, megmutatva, hogy a női vágy vagy önmagunk megismerése nem korhoz kötött. Bár a Minden végzet nehéz kényelmesen hollywoodi díszletek között játszódik, lényegében a modern női autonómia ünnepe – egy tipikus Diane Keaton-mozi.

A Stone család nem véletlenül viseli a kőkemény nevet. Forrás: TMDb

Kőkemény család, 2005

A Stone família legidősebb fia (Dermot Mulroney) karácsonykor mutatja be a családnak újdonsült menyasszonyát, Meredith-t (Sarah Jessica Parker), a merev, szabálykövető üzletasszonyt. A szabad szellemű Stone-ok persze azonnal idegenkednek tőle – különösen az anya, Sybil (Diane Keaton), aki nem rejti véka alá véleményét. A családtagok között azonban sokkal több feszültség lappang még, amit a szeretet ünnepén ideje kitenni az asztalra.

Diane Keaton Sybil szerepében egyszerre kemény és törékeny: szeretetteljes, de nem idealizált anyaként jelenik meg, aki a saját félelmeivel is küzd. Keaton karrierje során számos hasonló hangvételű filmet vállalt – A nagy nap vagy a Káosz karácsonyra is a családi dinamikák köré épül –, ám a Kőkemény család messze kiemelkedik közülük azzal, hogy az ünnep hangulatát és a giccset háttérbe szorítva a családi kapcsolatok valódi súlyáról beszél. 

A film erénye épp a visszafogottságában rejlik: bár az egymásba gabalyodó szerelmeseknek köszönhetően nincs híján a helyzetkomikumnak sem, a Kőkemény karácsony azzal emelkedik hasonszőrű társai fölé, hogy sokkal komolyabb hangnemet üt meg, illetve nem nyomja az arcunkba az ilyenkor megszokott zöld-piros-hófehér színvilágot se.

Nem tökéletes, de szimpatikusan visszafogott film, összetett, esendő karakterekkel és remek alakításokkal, sztárgárdával, élükön Sarah Jessica Parkerrel. Ha valaki giccsmentes, mégis megható ünnepi filmet keres, érdemes ellátogatnia a Stone családhoz.