Joghalál Magyarországon 2007-ben

Nem szokásom személyessé tenni a politikai polémiát, az legyen mindig elvi vita. A tavalyi, 50. évfordulós szégyenletes posztkommunista–neoliberális terrorról ezért alig írtam. Azt vártam ugyanis, hogy a magyar jogállam működni fog, s az azonosító nélküli gyalogrendőrök helyett felelősségre vonják a nyilvánvaló parancskiadókat. Hiszen a szadista kisember bűne valójában a parancsokban van. Ő maga – zömmel – nem merne spontán szemet kilőni, bárkit véresre verni. A magyar rendőrségből – tisztelet a kivételnek – a masszív kádárista hagyomány miatt még a Horthy-korszak egykor magától értetődő hazafisága és törvénytisztelete is hiányzik. Hiányzik, hiszen évtizedekig sokuk verőlegény státusban vegetált, a kommunizmus pedig nem az erkölcsi és törvényes rend szolgája volt.
Az elemi szintű primitivizmusnak (tanulatlanságnak, többgenerációs élősdi s nem szolgáló állapotnak) máshol is könnyű a gyurcsányista manipulációja. A gyurcsányista gátlástalanság e rendőri társaság egy részét az MTV-székháznál tudatosan áldozatul dobta nagyrészt saját provokátorai dühöngésének, s a lelkek testületi felháborodását aztán tovább hergelték. A kommunista komisszárok legjobb hagyományait folytató Gergényi–Bene-féle alakok, s főleg a hátteret képező őskommunista ingoványt jelentő tisztikar aztán már tudta, hogy nagyot alakíthat. A pszichikai épség minimális szintjeit sem képviselő Gyurcsány lenyűgöződhetett attól, hogy milyen szakszerűen védte őt a rendőrség. Mitől is? Attól, hogy jogaikkal élő tömegeket lehetett megalázni és megszégyeníteni, visszataszítani őket a kádári kommunista lágervilágba. S akkor itt van a magyar ügyészség, amelynek hivatalból üldöznie kellene a bűnt, de fő figurája egy éve képtelen eljutni oda, hogy a bűnösöknek nevük van. Gyurcsány, Bene, Gergényi s a többiek, nem csak a gyalogrendőr. Ezek a figurák vért ontottak, provokátorokkal ostobáknak és cinkosoknak elfogadhatóvá téve azt, s a jogállamot megcsúfolva. A tavalyi események persze leleplezték az európai progresszív közvélemény képviselőit is. E nyomorult társaság – ha létezik egyáltalán –, amely egyébként minden pitiáner ügyre ugrani szokott, most természetesnek tartotta az emberjogi nonszenszt, a terrort. Az európai szocialista párt vezetője, a dán Rasmussen, aki ha egy elvtársát véletlenül meglökik, akkor sajtótájékoztatót tart, szokásosan antifasisztát kiáltott. S a többiek hasonlóan, Tom Lantosig, aki mindig időszerű, ha a hasznos cimborák bármilyen kicsinyes érdekeiről van szó.
Közben a magyar jogállam zavartalanul zakatolt, üldözve és elítélve azokat, akik csak polgárként akartak élni. Világos persze, hogy saját provokátoraikat nem ítélhették el, s a cél ugyanaz, mint ami évtizedekig: a csend elfogadása a politikai bűnözők uralmának alapjaként. (Katonaként Kovács főügyész úr különösen tudhatja, hogy a kisemberi cselekvés alapja a parancs.) Mert ki kell mondani, majdnem ugyanaz a politikai csoport uralog ma, mint évtizedekig korábban. Egy olyan társaság, amelynek egyik új képviselője, magabiztosan kádergyereknek nevezve magát, nem szégyell tökéletesen ávós nyilatkozatot tenni 1956-ról. S aztán a pszichikusan teljesen problematikus pillanatnyi miniszterelnök ezt a véleményt össze meri – mint egyenrangút – hasonlítani Wittner Máriáéval. Ha ilyen szabad a szubjektív élmény, mit hőbörögnek itt az antifasiszták bármiért? Elvégre volt itt egykor annyi figura – körülbelül ugyanannyi, mint ávós ’56-ban –, akinek a nyilas idők is rendben voltak. S Havas Szófia a magyar parlamentben ül – elvtársai között. Hiszen Gyurcsány is egy elkommunizált, zsidónak minősített magyar ember villájában antifasisztáskodik, s közben tucatnyi szemet lövetett ki progresszív humanizmusból, megnyitva a magyar társadalom szociokrata elitjének mély posványát.
Elképesztő egy európai államban, hogy fontoskodva billegetheti magát egy, csak az elévülés miatt bíróság elé nem állítható kormányzati figura. S persze a pénzügyminisztere olyan ember, akinek egykori cége is tízmilliókra sáros volt az állammal szemben. S ezek konvergálnak Európával mint Bajnai Gordon, akinek libás népi mellékneve pontosan kifejezi az erkölcsiségét. Sajnos, a magyar nép nem a maga erejéből szabadult fel, mint 1956-ban pár napra. Ezek a vörös gyökerű fazonok „jogszerűen” lopták tele magukat. De az ügyészség nem őket üldözi, a rendőrség pedig mint becsületes embereket szakszerűen védi őket.
Pedig a kapitalizmus egyébként szükségszerű újrateremtését kísérő, valószínűleg kikerülhetetlen bűnök ügyében szigorúnak kellene lenni. S legalább a politikát meg kellene tisztítani a nyilvánvaló gazemberektől – azoktól különösen, akik betegesen élvezik a lopás és hatalom egységét. De most egy olyan kurzus van hatalmon, amely erkölcsileg is, pszichikusan is beteg. Személyes zsiványságokat elkövető emberek beszélnek tisztaságról, s mélyen és régen korrumpált médiaemberek – alkalmanként tudósok – falaznak ehhez a félrevezetettek és haszonélvezők „baloldalisága” jegyében. A jog pedig újra alszik, mint a Kádár-rendszer idején, s a gazemberek az elévülésben reménykedhetnek.
Ki kell majd mondani, hogy a kommunista bűnökön túl a posztkommunista lopások is emberiség elleni, nem elévülő bűnök, hiszen hiteltelenítik a kapitalizmus és a demokrácia erkölcsi alapjait. Ne röhöghesse szembe egykori vörös, ma neoliberális gazfickó megtévesztett nyugdíjasok szavazatainak védelme alatt a törvényeket. Legyen a lopásnak, hazugságnak és primitív zsebpolitikának ára és kockázata, legalább ahogyan kemény ára volt egy éve a jogokkal élni akarásnak egy piszkos, tipikusan kommunista-bolsevista provokáció sikereként.
Miért kellene a magyar európai (?) jogállamnak eltűrni azt, hogy gátlástalan, primitív fickók játszadoznak, főügyész úr? Az ez évi operaházas, út- és városrész-lezárásos provokáció, a gondolkodás nélküli radikálisok (és a szokásosan küldött emberek) hepciáskodására számító taktika szinte már szóra sem érdemes. A múlt évi, 50. évfordulón elkövetett bűntettek egyeseket ténylegesen és végleg kiiktattak a demokratikus magyar közéletből. Ágálhatnak még egy ideig, de fordulat idején a jogállami törvényeket kell alkalmazni velük szemben, s egy, a jogállamot valóban képviselő ügyészséget és rendőrséget teremtve ezeket a felelősség nélküli embereket az erkölcsi alvilágba kell küldeni. Ugyanis oda valók.

A szerző történész, egyetemi docens