Egy bevált korrekciós intézmény

Dessewffy Tibor cikkében (Egy mérföld hossza, Népszabadság, november 24.) lényegében azt állítja, hogy a magyar alkotmányos berendezkedés keretei között előre hozott választás csak valóban rendkívüli, különleges helyzetben képzelhető el. Ennek szerinte az az oka, hogy a rendszerváltó elit tagjai kiemelten fontosnak tartották a kormányozhatóságot, a stabilitást, hogy elkerüljük a gyakori kormányzati válságokat. Ennek érdekében alakítottak ki olyan választási rendszert, amely a győztesekhez húz, illetve erős kormányfői pozíciót vezettek be. (A szerző nem írja, de készséggel kiegészítem: ezért vezették be a nem „destruktív”, hanem konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményét, illetve az államfő ezért csak nagyon különleges, szinte elképzelhetetlen helyzetekben – két esetben – oszlathatja fel a parlamentet.) Márpedig az ő véleménye szerint ilyen rendkívüli helyzet nem áll fenn Magyarországon.
Meggyőződésem, hogy utóbbiban a szerző téved. A szerző tézise alátámasztására felhozza, hogy 2004-ben Medgyessy lemondását sem követte új választások kiírása. (Mellesleg megjegyzi, hogy ha Medgyessy maradni akart volna, akkor okos politizálással megtehette volna. Nem veszi figyelembe, hogy az SZDSZ 2004 nyarának végén elhatározta, hogy megbuktatja Medgyessyt, s ne feledjük, az MSZP a hatalom elvesztésétől való félelmében kihátrált mögüle, tehát Medgyessynek egyáltalán nem maradt mozgástere.) Nos, két dolgot kell itt kiemelnem. Az első, hogy Mádl Ferenc akkori köztársasági elnök és szaktanácsadói többféle variációban gondolkodtak, amelyben benne volt a parlament esetleges feloszlatásának lehetősége is. (Három elnöki szakértő 2004 őszén cikket is írt erről a Magyar Nemzetben, illetve személyes információim is vannak az elnöki hivatalon belüli dilemmákról.) A második, hogy egy kormányfő – ezáltal egyben kormány! – lemondása után akkor történhetnek előre hozott választások, ha azt az ellenzék is szorgalmazza, s ennek érdekében nyomást gyakorol a parlamenti többségre és az államfőre. Ezt azonban akkor az ellenzék teljes egészében elmulasztotta, Orbán Viktor – akkor – nem kezdeményezte ezt sem az államfővel folytatott tárgyalásán, sem a nyilvánosság előtt. (Hogy miért történt ez így, az külön cikket érdemelne.) Ha az ellenzék adott válságpillanatban „nincs a pályán”, s nem jelenti be igényeit, akkor az adott kormányzatok és koalíciók bármilyen válságot képesek túlélni – ez aranyszabály a politikában.
Azt vélelmezem viszont, hogy a mostani válság esetében más a helyzet: az ellenzék, a Fidesz ma alapjaiban másként áll a kérdés megoldásához, ezt a jelenlegi pártelnöki nyilatkozatok teljesen egyértelművé teszik. Az előre hozott választások egyértelműen a fő célok között szerepelnek.
A szerző másik érvelése némileg meglepő: azt mondja, hogy az előre hozott választások követelése ironikus, mert ha mégis lenne erre jogi lehetőség, a parlamenti többség maga alatt vágná a fát, hiszen ebben az esetben a szabad demokraták eltűnnének, a szocialisták ötödükre zsugorodnának. Most már minden világos… Még szép, hogy egy válságban lévő, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésével választási visszaélésen kapott kormánykoalíció pártjai nem akarnak előre hozott választásokat! Demokratikus jogállamokban viszont elveknek és normáknak kell érvényesülni, s nem pedig a színtiszta hatalomvágynak. A színtiszta hatalomvágy színtiszta érvényesítésére a diktatúrákat találták ki, a demokráciák másra valók.
Dessewffy egyébként ezzel egy, a baloldali és balliberális nyilvánosságban erősen elterjedt, megítélésem szerint végtelenül cinikus érvelést mutat be, aminek a lényege: kinek mi a nyers hatalmi és pénzügyi érdeke, azt kell, hogy képviselje, és ez így jó. Tehát: ebben az országban, ebben a „demokráciában” csak és kizárólag a nyers individuális érdekek számíthatnak, s az erre való hivatkozás minden, velejéig arrogáns és erkölcstelen lépést is elfogadottá tesz. Nos, így és ilyen módon lehet az erkölcsöt, a demokratikus normákat és a közösségi, nemzeti szempontokat totálisan háttérbe szorítani. Egyébként szépen haladunk efelé Magyarországon. Legyen a mottó: ezt tettem, mert nekem ez az érdekem, és kész! Holott a szerzőnek meg kellene értenie: a doppingoláson tetten ért futó is váltig küzd az ellen, hogy utólag elvegyék tőle az aranyérmet, hiszen ez az érdeke. De az aranyérmet elveszik tőle – ez utóbbi meg a sport tisztaságának megőrzése, mint kollektív norma alapján történik. Melyik a fontosabb? A fentiekkel egyértelműen válaszoltam arra a kérdésre, hogy Magyarországon van-e olyan rendkívüli helyzet, amely előre hozott választások megtartását követeli. Van.
A probléma ráadásul ott folytatódik, hogy Dessewffy nem pontosan írja le a Fidesz érveit és alapállását a rendkívüli helyzettel kapcsolatban, s e pontatlan álláspontot persze könnyen cáfolja. Ugyanis azt állítja, hogy „a már több mint öt éve tartó permanens rendkívüli állapot önellentmondás”. Vagyis a Fidesz öt év óta tartja az állapotokat rendkívülinek. Erről azonban szó sincs. A Fidesz s jelesül Orbán Viktor 2002 és 2006 között nem akarta megdönteni a kormányt, nem akarta átvenni a hatalmat, erre kitűnő példa a Medgyessy lemondása utáni totális hallgatás az ellenzéki párt részéről. A Fidesz nem öt éve, hanem tavaly október 23-án határozta el magát a hétigenes népszavazásra, azzal az indokolással, hogy a választópolgárok nem adtak felhatalmazást arra a kormánypolitikára, amelyet a Gyurcsány-kormány hatalomra kerülése óta folytat. Ez a „rendkívüli állapot” tehát a Fidesz szerint is a 2006-os választásokkal és annak következményeivel alakult ki. De Dessewffy – mivel nem hajlandó meg sem említeni a jelenlegi politikai és morális válság valóságos alapokát, mégpedig a 2006-os választásokon bekövetkezett skandalumot, amelyet az őszödi beszéd tett kegyetlenül és kíméletlenül egyértelművé és tényszerűvé – meg sem értheti a jelenlegi óriási, a kormánnyal és politikai elittel kapcsolatos bizalomvesztés okait. S azt sem, hogy ebből és csakis ebből jött létre az előre hozott választások egyre átfogóbb erejű követelése.
Mindezen túlmenve, az előre hozott választások általánosabb, az európai demokráciákban játszott szerepéről szeretnék még néhány sort írni.
Annál is inkább, mert a szerző a fenti cikkében végig azt sugallja, hogy az előre hozott választások valamifajta ördögtől való dolgok, szinonimája a zavarnak, a kormányválságoknak, az áttekinthetetlen belpolitikai viszonyoknak. Holott ez is alapvető tévedés. Az előre hozott választás az európai demokráciákban az alkotmányos működés szerves része, melyet az európai demokráciák jól és világosan szabályoznak az alkotmányokban.
Pokol Béla, a nemzetközileg elismert alkotmányjogász és politológus írja A magyar parlamentarizmus (Cserépfalvi, 1994) című munkájában: „A modern alkotmányok többség(ében)… valamilyen fokban lehetséges a parlament feloszlatása.” Ennek elméleti, filozófiai alapját abban lehet megtalálni, hogy „a parlament két választás között megjeleníti a nép szuverenitását, ideiglenes átruházás révén gyakorolja a legfelsőbb hatalmi jogosítványokat, és a mindenkori felelős kormány révén működteti az állam gépezetét”. A nép tehát ideiglenesen ruházza át szuverenitását a parlamentre, ám ez nem jelenti azt, hogy az átruházást a négyéves cikluson belül ne vonhatná vissza, ha megrendülnek a megbízás alapjai. Pokol arról ír, hogy két választás között nagyot változhat a társadalom domináns csoportjainak véleménye. Következésképpen „A parlament feloszlatása… nem más, mint fellebbezés a hatalom forrásához – a mostani parlamenti többséggel szemben –, és az új választások kiírása után döntsön a nép maga, hogy támogatja-e a jelenlegi kormányzatot, vagy az ellenzéki pártokra szavazva megvonja tőle a bizalmat.”
Pokol végül is azt hangsúlyozza, hogy – döntően a kormányok működésének következtében – két választás között létrejöhetnek olyan változások a politikai, gazdasági, erkölcsi stb. állapotokban, hogy a társadalom többsége indokoltnak érezheti a felhatalmazás visszavonását és új választások kiírását. Hozzáteszem, hogy különleges és sajátos esete ezen szituációnak, amikor a választások mint demokratikus eljárások önmagukban kérdőjeleződnek meg. Ekkor megtörténhet azonnali megismétlésük (Ukrajna, 2005), az újraszámlálás (USA, 2000), vagy ha a tények később derülnek ki, új választás (Magyarország, 2008?).
Mindezen túl egyébként a parlament feloszlatására a legkülönfélébb alkotmányos megoldások léteznek Európában. A legszélesebb parlamentfeloszlató indítványozási joggal az angol kormányfő rendelkezik: amikor a legkedvezőbbnek látja, akkorra írja ki a választásokat. (Hol is van itt a precíz négyévenkénti választás elve? Pedig ez Anglia, a demokrácia „őshazája”.) De a görög kormányfő is kezdeményezheti a választások kiírását, ott viszont az államfőnek mérlegelési joga van. Teljesen eltérő a finn és a portugál helyzet, ahol a köztársasági elnököket illeti meg a parlament feloszlatásának joga, s ehhez nem kell miniszterelnöki ellenjegyzés. 2005-ben a portugál államfő feloszlatta a parlamentet, mert a szocialista kormány korrupciós botrányokba fulladt és gyalázatos gazdasági mutatókat produkált, ugyanebben az évben a görög államelnök is – hasonló okokból – ugyanezt tette. A francia köztársasági elnök is szabadon oszlathatja fel a parlamentet.
Külön említem még a német példát. Németországban valóban szűk a parlament feloszlatásának lehetősége, amelyet elsősorban az államfő indítványozhat, de a kormányfő (kancellár) is kezdeményezheti ezt, amit azonban az államfőnek kell jóváhagynia. Igen tanulságos ebből a szempontból a német példa: 2005-ben a Schröder vezette szociáldemokrata–zöld kormánykoalíció sorra bukta el a tartományi választásokat, s ebből a kancellár arra a következtetésre jutott, hogy elvesztette a társadalom bizalmát – azaz, a társadalom többségének véleménye alapjaiban megváltozott a két választás között. S annak ellenére, hogy a baloldali kormánykoalíció a Bundestagban nem vesztette el a többségét (!), Gerhardt Schröder mégis kezdeményezte az előre hozott választásokat, mondhatjuk, hogy erkölcsi alapon! Ez lehetne a példa Magyarország számára 2007 végén.
Nem folytatom tovább: talán bizonyítani tudtam, hogy az előre hozott választás a modern demokráciák egyik legfontosabb korrekciós intézménye, amelynek alkalmazása adott esetben garancia a demokratikus normák megvédésére.

A szerző politológus