Állt a bál a bécsi operaházban is

A bálok száma Bécsben több mint az év napjainak száma és időpontjuk zömmel január. Olyan azonban, mint a január 31-i operabál volt, csak egy van. Már a fiatal Ferenc József is úgy döntött, hogy a Ringstrasse díszes épülete, anno a Hofoper az operaműfaj és a balett mellett a báli életet is szolgálja. Így történt, hogy a Redoutensäle 1877. évi első soiréeit követően az operabál 1935-től (néhány évi háborús szünettel) minden hasonló eseményt maga mögé utasít. Világhíréhez Carol Reed A harmadik ember című filmje is hozzájárult. A Die Presse egykori sajtóhíre szerint ez a bál „összeurópai kisajátítás, amiért az egész világ irigyli a császárvárost”.
Ilyenkor valahogy megáll az idő. Hagyomány és rangos társadalmi esemény ez, a látás és láttatás céljával kötelező megjelenés a who is who számára! Desiré Treichl-Stürgkh asszony bálszervezésében az egykori főnemesség fiai-leányai hazafiúi kötelességnek tartják (egy ifjú Esterházy herceg is parkettre lépett, miért is a családi pincészet nedűi legjavával szponzorálja a bált). Az állam elnöke kezel mindenkivel. Nana Mouscuri és több külföldi fociszerelmes művész is hivatalos volt, José Carréras a díszvendég két olasz dallal és Anna Netrebko (hálából az osztrák állampolgárságért), no meg egy piros focilabda! Meglepetés volt a bálra koreografált focibalett. Az operabáli zenekart a magyar származású Halász Mihály vezényelte. A nagytőke is hozott némi áldozatot, könnyen gurult az euró. Egy sima belépőjegy 230 euró, ezért egész éjszaka talpon lehetett maradni, 17 ezer euróba került egy páholy.
Valamikor „parvenümentes művészbál” koncepciója lebegett Ioan Holender Staatsoper-igazgató és Gürtler asszony, Sacher-tulajdonos bálszervező szeme előtt, nem is szólva Schöndorf grófnő bálmamakoráról. Persze nem árt tudni a frakkot viselni, akárcsak a nagyestélyiben elegánsan lépkedni, de ezt illemtannal együtt tanítja Ellmayer úr tánciskolája. Jó szolgálatot tett a pincében berendezett Heuriger, ahol virsli, snicli, pohár Gösser, mörbischi bor mellett lazíthatott a fáradt láb, lazulhatott a viselkedés. Idén vodka is bőven volt – de csak az elit Davidoff Lounge-ban.
Amikor Johann Strauss először vezényelte Indigo és a 40 rabló című operettjének keringőjét a Theater an der Wienben a „publikum hangos üdvrivalgásban tört ki, a páholyok vendégserege hullámzó óceánra emlékeztető ringó táncritmusba kezdett”. Ma már senki sem gondolná, hogy a XVIII. század elején a gyors táncfordulatokat, merész átkarolásokat az „ördög találmányának, amorális cselekedetnek” tartották, amely „betegséget és halált, de legalábbis házasságon kívüli gyerekszületéseket eredményez”. Változott az élet, csak a high society allűrjei kiapadhatatlanok, no meg Lugner építőmester vendégeinek sora: idén Dita Von Teese pornósztárt vezette a páholyába. Változnak a társadalmi értékek és az intellektuális háttér, e szeretnivaló-korholható society- és médiarumli azonban marad, hiszen a rút kiskacsa is hercegnő lehet egy éjszakára – és ez szép álom. Mi ez, ha nem „színház, mint az egész világ”, de szépséges előadás! És üzlet – hogy ne feledjük a tavalyi 1,5 millió euró nyereséget.