Körösényi András sajnos téved

Köszönöm Körösényi András hozzászólását, kritikája azonban célt téveszt. Nézzük konkrétan, miért. Körösényi András teljes egészében félreérti a képviseleti demokrácián belül az előre hozott választások intézményének a jelentőségét. Azt írja: „A parlament idő előtti feloszlatása olyan eszköz, amelynek semmi köze sincsen a nép véleményéhez vagy annak megváltozásához. De nincs köze a népszuverenitás elvéhez sem. Teljesen másról van szó. Olyan intézményről, amely a parlamentáris kormányzat sajátja: törvényhozás és végrehajtás közötti egyensúlyi viszony, illetve kölcsönös függés rendszerének a következménye.”
Tartható-e az az álláspont, hogy az előre hozott választásoknak soha nincs köze a nép, a társadalom véleményéhez, tágabban akaratnyilvánításához? Ez az álláspont szerintem tarthatatlan.
Először is a képviseleti demokráciák nem olyan merev, a választópolgároktól hermetikusan elzárt rendszerek, melyek két választás között a választópolgárok mindenfajta részvételi, politikaformálási lehetőségét megtiltják. Többek között éppen a népszavazás mint a közvetlen, részvételi demokrácia egyik alapintézménye bizonyítja ezt, melyet Európa igen sok országában alkalmaznak (hogy természetesen az evidens példát, Svájcot most ne is említsük) anélkül, hogy a képviseleti demokrácia megsértéséről beszélne bárki is. S horribile dictu már arra is volt példa Európában – mégpedig északi szomszédunknál, Szlovákiában 2000-ben és 2004-ben –, hogy népszavazáson döntöttek arról az állampolgárok, hogy legyenek-e előre hozott választások országukban vagy sem.
2000-ben a Meciar vezette ellenzék kezdeményezte a népszavazást, 2004 tavaszán pedig a szakszervezetek, más kérdés, hogy egyik alkalommal sem volt érvényes a referendum. Márpedig úgy tudom, hogy Szlovákia képviseleti demokrácia, s mégis megesett az a szörnyűség, hogy a nép dönthetett a választások kiírásáról.
A képviseleti rendszerekben két választás között is megmutatkozik, megmutatkozhat a nép véleménye, illetve annak változása (lásd a közelgő magyarországi népszavazás valószínűsíthető eredményét), s erőteljes nyomást gyakorolhat a politikai hatalomra, a kormányzatra és a törvényhozásra – egészen odáig, hogy olyan politikai változások és mozgások indulnak el a parlamenten belül, amelyek végül előre hozott választásokhoz vezethetnek. S éppen itt a lényeg: Körösényi – túlságosan mereven – csak annyit lát meg az előre hozott választásokból, hogy az a törvényhozás és a végrehajtás, tehát a parlament és a kormány egyensúlya valamilyen felborulásának következménye lehet. De nem teszi fel az alapkérdést, vajon miért változik meg a két hatalmi ág viszonya. Mi vezet a két hatalmi ág közötti konfliktusok kiéleződéséhez, koalíciók felbomlásához, parlamenti többségek elvesztéséhez?
Erre két lehetséges variáció van. Az egyik valóban az, hogy kizárólag a parlamenten belüli politikai küzdelmek következtében áll elő patthelyzet, amelynek következtében valamelyik hatalmi ág – amelynek joga van hozzá – kezdeményezi a parlament feloszlatását.
Ám a másik variáció viszont éppen az, hogy a társadalomban bekövetkezett véleményváltozás, a hatalommal szembeni erősödő nyomásgyakorlás stb. kényszerítette ki, vagy legalábbis inspirálta az egyik vagy másik hatalmi ágat az irányban, hogy oszlassa fel a parlamentet. Mindkét esetre vannak példák, én nyilván az utóbbiakra hozok fel néhányat.
A spanyol szocialista párt, a PSOE 1982-ben vette át a hatalmat, több választást megnyertek, és folyamatosan kormányon voltak. Ám a kilencvenes évek elejére a kormányzatot és a szocialista pártot nagy erejű támadások érték a társadalom részéről azok sorozatos korrupciós botrányai, pénzügyi visszaélései és más viselt dolgai miatt. (Az utcákon megjelentek a plakátok: CorruPSOE!) A korábban igen sikeres, de addigra népszerűségéből sokat vesztő miniszterelnök, Felipe González – a társadalmi tiltakozás és az Aznar vezette ellenzéki néppárt fellépése hatására – beadta a derekát, s először 1993-ban, majd 1996-ban is előre hozott választásokra került sor, utóbbit végül a jobbközép néppárt nyerte meg. Vajon itt a hatalmi ágak viszonya vagy a társadalom véleményváltozása vezetett el az előre hozott választásokig?
Portugáliában 2005-ben a köztársasági elnök, Jorge Sampaio úgy döntött, hogy feloszlatja a parlamentet, mert a jobbközép („szociáldemokrata”) kormányzat már-már gazdasági csődbe vitte az országot, 2004-ben a gazdasági növekedés 1,1 százalékot mutatott, s nem látszott az esély arra, hogy a szükséges gazdasági változások elindulhatnak. Tette ezt annak ellenére, hogy a parlamenti erőviszonyok alapvetően nem változtak meg. Vajon miért lépett így az elnök? Nem lehet, hogy azért, mert az erős köztársasági elnökök – miként a portugál is – elsősorban a népnek s csak másodsorban a hatalmi ágaknak tartoznak elszámolással? (Sólyom László – aki persze nem „erős” köztársasági elnök – vajon a kormányra vagy az ellenzékre volt tekintettel, amikor az őszödi beszéd után, 2006. október 1-jén megtartotta drámai beszédét a kialakult erkölcsi válságról? Azt gondolom, egyikre sem, hanem a kialakult társadalmi válságra reagált.)
Németországban 2005-ben Gerhard Schröder kancellár kezdeményező lépéseket (bizalmi szavazás) tett az előre hozott választások érdekében, amelyet végül a szövetségi elnök írt ki szeptemberre. Miért tette ezt Schröder? Talán elfogyott a parlamenti többsége? Nem. Talán felbomlott a koalíció? Nem.
Azért tette, mert 2005 tavaszán sorra veszítette el pártja a tartományi választásokat, sőt végül saját tartományában, Észak-Rajna-Vesztfáliában is súlyos vereséget szenvedett. A kancellár levonta a következtetést: bevezetett reformjaival szembefordult a társadalom, a nép véleményváltozáson ment keresztül, elfogyott a társadalmi bizalom a koalíció körül. Schröder – a demokratikus normákat maximálisan betartva – tudomásul vette a nép véleményváltozását, s ennek lett következménye az előre hozott választás (és a mai nagykoalíció).
A társadalom – rendkívüli helyzetekben – tüntetéseken, demonstrációkon, sztrájkokon, petíciókon stb. keresztül is kifejezheti akaratát a hatalommal szemben, ráadásul még ennek is van időnként eredménye. Ukrajna, 2004. december: az elnökválasztás második fordulója után a kiderült választási csalások miatt a nép az utcára vonul, s végül megismétlik az elnökválasztást. Grúzia, 2007: a korruptnak tartott, választási ígéreteit „elfelejtő” Szaakasvili elnök ellen utcai demonstrációk kezdődnek – az ellenzék támogatásával! –, a következmény: előre hozott elnökválasztás.
Azt hiszem, a fenti okfejtéssel és konkrét példákkal bizonyítani tudtam, hogy alapjaiban téves Körösényi azon vélelme, hogy „a parlament idő előtti feloszlatása olyan eszköz, amelynek semmi köze sincsen a nép véleményéhez vagy annak megváltozásához”.
Ráadásul az a baj, hogy Körösényi Pokol Béla érvelését sem interpretálja helyesen. Ugyanis Pokolnak van egy – nem kiragadott, hanem – kulcsmondata, amely így szól: „Két választás között (…) nagy változások jöhetnek létre a társadalom domináns csoportjainak véleményeiben, és ha szembekerül a kormány politikája a parlamenti többséggel, lehetséges, hogy épp az előbbi áll közelebb az új társadalmi többségi véleményhez.” (Pokol Béla A magyar parlamentarizmus, Cserépfalvi, 1994, 16. oldal.) Mit mond ezzel Pokol? Azt, hogy a kormányzat és a parlament közötti erőviszonyok átalakulása nemcsak, de leginkább akkor vezethet előre hozott választásokhoz, ha emögött ott áll a társadalom domináns csoportjai véleményének a megváltozása (2006 óta Magyarországon ez megfigyelhető, amit a közvélemény-kutatások is világosan bizonyítanak). Elvileg ez az a felhatalmazásváltozás, amely mozgásteret adhat az előre hozott választások kezdeményezéséhez egyik vagy másik félnek – vagy éppen a társadalomnak, utóbbinak természetesen nem formális, jogi intézményi úton (bár ez is előfordulhat, lásd Szlovákia), hanem a politikai nyomásgyakorlás eszközeivel.
Végezetül szeretném afeletti sajnálatomat kifejezni, hogy Körösényi Andrásnak semmilyen mondanivalója sincs cikkem meghatározó részeivel kapcsolatban, amelyekben az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után Magyarországon kialakult átfogó válsághelyzettel foglalkozom, illetve azzal, hogy milyen kiutak kínálkoznak ebből a helyzetből.
Furcsa, hogy a szerzőnek nincs véleménye a nyilvánosságra került választási visszaélésről, a demokratikus normák válságáról, az így előállt legitimitási problémákról és az erkölcsi válságról. (Ukrajnában például politológusok egy csoportja tett javaslatot a 2004 végi válság megoldására.) De persze azt is tiszteletben tartom, ha valaki érzéketlen az ilyen szempontok megértésére.
Fricz Tamás