A politikai következmény nem maradhat el

Egy percig sem feledjük, hogy miért, milyen céllal indult el a népszavazási kezdeményezés. A kiindulópont Gyurcsány Ferenc őszödi beszédének nyilvánosságra kerülése, amelyből megtudhatta a közvélemény, hogy 1. a kormány évekig nem csinált semmit, ezért a gazdasági válság közelébe kerültünk, elkerülhetetlenné váltak a megszorító intézkedések, 2. minderről azonban nem tájékoztatták a választópolgárokat, mert a választásokat mindenáron meg akarták nyerni a szocialisták. Következtetés: Gyurcsány és pártja a választók félrevezetésével, a közérdekű adatok és információk elhallgatásával, azaz választási csalással nyert 2006 tavaszán. Mindezzel óriási törést okoztak a magyar demokráciának, amelyet az a mai napig nem hevert ki.
2006. szeptember 17., a beszéd nyilvánosságra kerülése után szinte az ország egésze felbolydult, kiderült, hogy az egyébként végtelenül béketűrő és a kelleténél is megbocsátóbb magyar választópolgárság számára is létezik a demokratikus normáknak egy szintje, amin túl nem engedi lépni a vezető politikusokat. Gyurcsány túllépett ezen a szinten. A többit tudjuk: országos felháborodás, folyamatos demonstrációk a Kossuth téren, a Fidesz 72 órás ultimátuma Gyurcsány lemondására, az államelnök beszédei, brutális rendőri fellépés a tüntetőkkel szemben stb. A kormánykoalíció, a szocialisták és a szabad demokraták azonban felzárkóztak Gyurcsány mögé, a miniszterelnöknek pedig „természetesen” esze ágában sem volt lemondani.

Utólagos ítéletmondás

Ekkor, ebben a helyzetben jutottunk el az ’56-os forradalom ötvenedik évfordulójának napjáig, 2006. október 23-ig, amely nap – döbbenetes módon – ismét beírta magát a modern kori magyar politikatörténetbe. Orbán Viktor és a Fidesz a kialakult patthelyzetben – vagyis abban, hogy egy választási csaláson ért európai uniós (!) miniszterelnök és kormánya nem távozik azonnal és önszántából – arra a döntésre jutottak, hogy kezdeményeznek egy hét kérdésből álló népszavazást, amely a kormány választási ígéreteitől homlokegyenest eltérő válságkezelő programjának legfontosabb, de legalábbis szimbolikusan fontos elemeit érinti. A Fidesz szándéka tehát világos volt: lehetőséget teremteni a választópolgároknak arra, hogy utólag mondjanak ítéletet a kormányról: megvonják a bizalmat tőle azzal, hogy nemet mondanak az új kormányprogram fontos pontjaira. (Avagy ezt nem teszik meg, s ezzel mintegy beismerik, hogy Magyarországon mindent és mindennek az ellenkezőjét is megteheti velük az aktuális hatalom – mindenféle következmény nélkül.)
Ez tehát az alaphelyzet, ez tehát a valóságos célja és tétje a népszavazásnak: a kormány sorsa, a kormány legitimitása, a demokrácia megvédése vagy annak felszámolódása. Mindezen semmit nem változtat az, hogy a kormányoldal embereinek számos, egyfelől az Országos Választási Bizottsághoz, másfelől az Alkotmánybírósághoz benyújtott fellebbezésének következtében néhány kérdés kikerült a hétigenes javaslatból, illetve talán két kérdésnél még tovább „küzdhetett” volna a Fidesz – valószínűleg eredménnyel –, ám az elhúzódó ügymenetek miatt időben már nem lehetett volna egyszerre népszavazásra kiírni a kérdéseket. Így – azt hiszem, teljesen indokoltan – az ellenzéki párt az utóbbi kérdésekről inkább lemondott, s az ismert három kérdésben tartotta fenn a kezdeményezését: a vizitdíjról, a kórházi napidíjról és a tandíjról szavazunk március 9-én.

A népszavazás két szintje

Ennélfogva a népszavazásnak két szintje van. Az első a kérdések konkrét tartalma, ami gyakorlatilag minden magyar állampolgárt érint, s valóban arról szól, hogy a kormány megszorítóprogramjának megfelelően akarunk-e vizitdíjat, kórházi napidíjat és tandíjat fizetni. Ám a második szinten a kérdések szimbolikus jelentőséget kapnak: a három kérdéssel egyben arról is szavazunk, hogy elfogadjuk-e a jelenlegi, választási visszaéléssel és csalással hatalmát megőrző kormányt legitimnek, avagy kimondjuk róla, hogy nem méltó a kormányzásra, nem méltó arra, hogy az országot irányítsa. Természetesen nem mindegy az, hogy a népszavazáson mennyien vesznek részt, és milyen lesz az igenek aránya, mert ez alapvetően befolyásolja a politikai következmények alakulását. Ennek megítéléséhez érdemes azt áttekintenünk, hogy az utóbbi 19 év népszavazásain milyen részvételi arányok alakultak ki.

A négy igentől a három igenig

Magyarországon eddig összesen öt népszavazást tartottak, most készülünk a hatodikra. Az első, legendás „négyigenes” népszavazásra a rendszerváltozás hajnalán, 1989. november 26-án került sor. Az SZDSZ, a Fidesz, az MSZDP és az FKGP által kezdeményezett népszavazás igazi kérdése az volt, hogy sikerül-e a közvetlen elnökválasztást és ezzel Pozsgay Imre elnöki pozícióba kerülését megakadályozni az ellenzéki pártoknak. Nos, szorosan, de sikerült elérni a célt: 58 százalékos részvétel mellett az igenek, ha minimálisan is, de meghaladták a nemek számát.
A második népszavazást 1990. július 29-én tartották meg. Ezt az MSZP kezdeményezte azzal a céllal, hogy a köztársasági elnököt mégis közvetlenül, a nép által válassza meg az ország. Ez a referendum már súlyos érdektelenségbe fulladt, hiszen a választók pusztán 14 százaléka jelent meg az urnáknál.
A harmadik referendum a NATO-hoz való csatlakozásunkról szólt. Itt meg kell állni egy pillanatra, hiszen e népszavazás előtt változtatott a parlament a népszavazás érvényességi és eredményességi feltételein. Ez idáig az volt a szabály, hogy akkor érvényes és eredményes a népszavazás, ha a választók legalább ötven százaléka plusz egy fő részt vesz a szavazáson. A NATO-népszavazás előtt azonban az akkori kormányzati többség úgy vélte, hogy biztosra kell mennie, nem fordulhat elő kudarc, hiszen az meglehetősen komoly nemzetközi hátrányokkal járna. Ennélfogva úgy módosították a törvényt, hogy a népszavazás már akkor is érvényes és eredményes, ha a választók legalább 25 százaléka plusz egy fő egyformán, azaz igennel vagy nemmel szavaz. Ez tehát azt jelenti, hogy reálisan nézve egy mondjuk 30-35 százalék körüli részvétel esetén már létrejöhet az eredményességhez szükséges igen vagy nem szavazatok száma. Ez a szabályozás van ma is érvényben. Végül szükség is volt erre a módosításra, ugyanis a NATO-népszavazáson csak a választók 49 százaléka vett részt, igaz, a megjelentek 85 százaléka megszavazta a NATO-csatlakozást.
A negyedik referendumot – akárcsak a harmadikat – az Országgyűlés kezdeményezte, s a kérdés Magyarország EU-csatlakozásáról szólt. A népszavazást 2003. április 12-én tartották. Bizony, itt is nagyon szükség volt az érvényességi és eredményességi „engedményre”, ugyanis a részvétel – nagy csalódást keltve a Medgyessy-kormányzat számára – pusztán 46 százalékos volt, igaz, a részt vettek 88 százaléka az igen, azaz a csatlakozás mellett voksolt.
S végül a legutóbbi, ötödik népszavazásra 2004. december 5-én került sor. Ezt a referendumot nem parlamenti pártok kezdeményezték, s az két kérdést érintett. Az egyik az egészségügyi intézmények, kórházak privatizálását kívánta megakadályozni, míg a Magyarok Világszövetsége által kezdeményezett másik – a hangsúlyosabb és meghatározóbb – kérdés a határon túli magyarok kettős állampolgárságának megadását célozta. Jól emlékszünk talán, hogy egy rendkívül heves és durva kampány zajlott, amelyben a Gyurcsány-kormány az emberek legelemibb, kenyérféltő ösztöneire alapozta érveit. Amíg 2002-ben, az országos választási kampányban a 23 millió román „beözönlésével” riogatta az MSZP az embereket, addig, immáron ezen is továbblépve, most már a határon túli magyarok beözönlésével és az anyaországi magyarok állásai és nyugdíja elvesztésének rémképével igyekeztek a választókat a nemre buzdítani. Ez a legelemibb erkölcsi szempontokat is félresöprő negatív kampány valószínűleg megtette a hatását, ugyanis a népszavazáson végül a választópolgároknak csak a 37,49 százaléka jelent meg, s bár mindkét kérdésben az igenek győztek, ám egyik kérdésnél sem érte el az arány a 25 százalék plusz egy főt, így a népszavazás eredménytelen lett.

A résztvevők szava dönt

Nos, ezekkel a tapasztalatokkal jutunk el a rendszerváltozás utáni hatodik népszavazáshoz. Jól láthatjuk a fenti adatokból, hogy ha nem vesszük figyelembe a két végletet – az 1989. évi, lényegében „rendszerváltó” népszavazás magas részvételét, illetve az 1990. évi, eleve reménytelen MSZP-s kezdeményezést a 14 százalékos megjelenéssel –, akkor a részvétel a referendumokon valahol 35 és 50 százalék között mozog, s akkor válik eredményessé is, ha markánsan meghaladja a 40 százalékot. S itt jutunk el egy lényeges ponthoz: amikor 1997-ben a NATO-csatlakozásunk megszavazásánál 49 százalék szavazott, illetve 2003-ban az EU-csatlakozásunknál 46 százalék vett részt a szavazáson, utána senki nem mondta azt, hogy az ország nem szavazó többsége távolmaradásával a NATO-, illetve az EU-tagságunk ellen lépett volna fel. Ugyanis demokratikus jogállamokban van egy lényeges alapszabály, kiindulópont, amin nem lehet és nem szabad túllépni, ez pedig az, hogy csak és kizárólag azoknak az állampolgároknak a szava dönt akár országos vagy önkormányzati választások, akár népszavazások esetében, akik élnek demokratikus jogaikkal. Azok, akik nem vesznek részt a választásokon, önkéntesen döntenek úgy, hogy nem élnek állampolgári lehetőségeikkel, másképpen, kivonják magukat a demokrácia nagy játékából, s „engedik”, hogy mások döntsenek az ő sorsukról is. Alapszabály, hogy az ő véleményüket és nézeteiket nem lehet „találgatni”, mert nem tudhatjuk, hogy van-e egyáltalán véleményük, de ha van is, az bizony a távolmaradás okán nem számít.
Egyértelműbben fogalmazva: a demokrácia végül is az aktív, részt vevő állampolgárok, a citoyenek demokráciája, és semmilyen politikusnak, pártnak és kormánynak, kormányfőnek nincs joga ahhoz, hogy bármilyen módon értelmezze, minősítse a távol maradókat. Ezt azért kell ennyire hangsúlyozni, mert Gyurcsány Ferenc miniszterelnök már többször elmondta nyilatkozataiban, hogy aki nemmel szavaz, és aki nem megy el szavazni, az ugyanaz a kategória, vagyis a távol maradók természetesen a Fidesz kezdeményezése ellen foglalnak állást. Ki kell jelenteni: Gyurcsány állítása – ismét – teljességgel megalapozatlan, sőt manipulatív és demagóg. Ki merte megkérdőjelezni az MSZP 2002-es és 2006-os győzelmét azon az alapon, hogy a választók 30-35 százaléka nem vett részt azokon a választásokon, vagy ki kérdőjelezte meg a Fidesz 1998-as győzelmét, amikor 40-45 százalék maradt távol? Senki, mert az elemi demokratikus normákat tekintetbe véve politikusok idáig nem merészkednek el, mert nem akarják hitelességüket rombolni. Úgy látszik, Gyurcsány itt is új fejezetet nyitott veszélyben lévő demokráciánk történetében.
A fentiek alapján tehát kijelenthetjük, hogy ha a népszavazás mondjuk 50 százalék körüli vagy még annál magasabb részvétellel és az igenek döntő többségével eredményes lesz, akkor az – kiindulva az eddigi hazai népszavazási adatokból – egyértelmű és elsöprő politikai véleménynyilvánítást fog megtestesíteni. Ebben az esetben világos és félremagyarázhatatlan az üzenet: Gyurcsány Ferenc és kormánya illegitim az emberek számára; egy, a választási visszaélések miatt alkalmazott, rendkívüli és pótlólagos megméretésen, a népszavazáson bizonyítják be az állampolgárok, hogy nem kérnek ebből a kormányból – így és ilyen módon kívánják helyreállítani a demokratikus rendet és erkölcsi normákat Magyarországon.

A meghatározó politikai akarat

És itt kell megemlíteni a következőket is: ha egy magas részvételű, sikeres és eredményes népszavazás hatására tüntetések és demonstrációk kezdődnek a Kossuth téren és máshol, követelve a kormány távozását és előre hozott választásokat, a kormány akkor sem hivatkozhat arra, hogy egy szűk kisebbség, a „Fidesz által felbujtott randalírozók, antiszemiták és szélsőjobboldali csőcselék” (Szilvásy György kedvenc szavajárása) megmozdulásairól van szó. Unalmas, nagyon unalmas lemez lesz ez, amire már nem is érdemes odafigyelni. Valamint nem hivatkozhatnak a kormány vezetői politikusai arra sem, hogy hiszen csak „húsz-harminc-, esetleg ötvenezren vannak a téren, ez elenyésző kisebbsége a társadalomnak”, ugyanis jó lenne végre már tudomásul venni: ahogyan a nagy francia forradalmat, úgy az ’56-os magyar forradalmat is néhány ezer ember kezdeményezte, és vett benne tevőlegesen részt. Ez így természetes, hiszen minden társadalom mindenkori abszolút többsége békét és nyugalmat akar, és nem tud, nem mer, nem képes mozgalmi eseményekben részt venni, ám ez nem azt jelenti, hogy adott történelmi helyzetben nem szolidáris a tüntetőkkel, forradalmárokkal stb., sőt nem segíti őket a maga szerény eszközeivel (így volt ez az 1956-os forradalomban is, jól tudjuk). Amíg tehát nincsenek ellentüntetések és polgárháború, hanem csak egyfajta politikai akarat jelenik meg az utcákon, addig az a politikai akarat a meghatározó és a mérvadó. Magyarországon 2006 ősze óta ez a helyzet áll fenn.
Meggyőződésem, hogy egy egyértelműen sikeres és eredményes népszavazás elvezethet bennünket a kormány bukásáig és az előre hozott választások megtartásáig, mégpedig azon az úton, hogy a parlamenti ellenzék, az aktív állampolgárok s nagyon nem utolsósorban a legerősebb civil szervezetek egymást erősítve gyakorolnak nyomást a jelenlegi kormányra és a kormányfőre, s ebbéli törekvésükben nem tágítanak. Meggyőződésem, hogy most jöhet el a pillanat, amikor az általam immáron tizenkét éve elnevezett „Egy következmények nélküli ország” szindrómától végre megszabadulhatunk.
Polgártársak, rajtunk a sor.

A szerző politológus