Démonokkal viaskodó

Sajátos kettősség, lobogás, mozgás, kitárulkozás, ezzel együtt szorongó zárkózottság és a belső emigráció lelki fájdalma jellemzi a Bernáth Aurél-tanítvány Mersits Piroska munkáit – mondta az ugyancsak Bernáth-tanítvány Kádár János Miklós a húsz éve elhunyt, somogyi származású festő kaposvári emlékkiállításának megnyitóján a Rippl-Rónai Múzeum nagytermében.

A Somogy megyei Vése községben született, Budapesten alkotó Mersits Piroska ahhoz az 1947–48 körül végzett festőnemzedékhez tartozott, amelyik – miután a kor akkor legdivatosabb stílusába semmiképp nem akart betagolódni – vakvágányra került. Kallódás, később belső vagy külső emigráció, széthullás és kényszerpályákon vergődés várt legtöbbjükre. „Így csodának számít, hogy akadtak, akik nem pusztultak bele mindebbe” – írja a festőről Gróh Gáspár, aki hol Van Gogh, hol Chagall, hol Csontváry képi világát véli felfedezni Mersits munkáiban. – Egzisztenciális festészet ez, amelyben a művész démonokkal viaskodik – mondta a környező világ anyagi és szellemi jelenségeit hol realisztikusan, hol expresszíven megjelenítő alkotóról az író.
– Hihetetlenül kék volt a szeme – kezdte személyes élménnyel a kortársával történt első találkozását felidéző mondandóját a tárlat megnyitóján a Munkácsy-díjas Kádár János Miklós. Majd határozottan vitatta azt a művészeti lexikoni megállapítást, hogy Mersits Piroska munkássága során „végig hűséges maradt Bernáth Aurélhoz”.
A kékek viszont vitathatatlanul sajátosan rá jellemzők. A fény kékjei nála egyszerre melegek és ridegek. A szó klasszikus értelmében nem szépek a falusi idillt vagy idősebb kori szenvedéseinek helyszínét, a lipótmezei intézet parkját ábrázoló munkái sem. Életigenlésnek – depressziója miatt – nemigen látjuk a nyomát, és álomképei sem derűsek. Tájábrázolása egyszerűen és nyomasztóan szomorú. Kakasai sem vidáman kukorékolók, Ödön, a riadt tekintetű macska is félelmet keltve néz szembe velünk. És elgondolkodtató, miért választott vidám színeket a Ravatalozó című képéhez. Levelüket elhullatott fái csonkultan merednek az égi semmibe, s talán csak az egyenes vonalakkal ábrázolt Céllövölde című képe és a falusi kápolnája, no meg a portréi valóságosak.
– Nem lehet, hogy a nyitott szemű ember a nyugalmat és a rendezettséget veszi észre a világban. A nyugalom bennünk van – igyekezett feloldani a látogatóban keletkező ellentmondást Kádár János Miklós.