A koalíció szempontja másodlagos

Megrendítő erejű volt a kormánypártok számára a népszavazás eredménye, mert az üzenete nem volt más, mint hogy ez az ország nem kíván a szocialisták és a szabad demokraták kormányzása alatt vegetálni. Soha az elmúlt 18 évben, soha a parlamenti választások alkalmával semmilyen párt nem győzött ilyen arányban, 3,3 millió ember még nem szavazott egyöntetűen valami mellett. Most ez megtörtént, és ez még annak ellenére is hatott a kormányzó szocialistákra – kisebb mértékben a szabad demokratákra –, hogy igyekeztek úgy tenni a nyilvánosság előtt: nem rendíti meg „szent” reformhitükben őket.
Gyurcsány azonban nem buta gyerek, pontosan megértette, hogy mi zajlik le a szocialista közép- és felső vezetők, valamint a „talpasok” (lásd Karsai és akiket fellépésével szimbolizál) körében, érzelemvilágában. Mit tett hát? Semmi különösebbet, csak annyit, hogy egy könnyed mozdulattal – konkrétan a pártértekezleten előadott beszédével – szakított azon neoliberális nézeteivel, amelyek miatt oly sok balliberális, balközép vagy középen álló értelmiségi megszerette, bízott benne, hitt neki, s megbocsátotta soha nem megbocsátható üzleti, vállalkozói korrupciógyanús ügyeit és erkölcsileg teljesen elfogadhatatlan lépéseit a hatalom megtartása céljából 2006-ban és később. (Ennek részleteibe most ne menjünk bele, ezeket mindenki ismeri.) Gyurcsánynak nem esett nehezére szakítani a blairi, a szociáldemokráciát újradefiniáló (ó, mily gyakran használt, üres szleng!), hangzatos téziseivel, a baloldalt polgári és liberális irányban megújító gondolataival, amikor már arról volt szó, hogy valahogyan meg kellett-kell tartani összeomlóban lévő tekintélyét a szocialista párton belül.
Azonban egy dologgal nem számolt: túl könnyen vette a szabad demokratákat. Abból indult ki, hogy az SZDSZ elitje egy gyáva banda, amely idestova tizedik éve hangoztatja olykor-olykor, hogy elege van a szocialistákból, elveszti az arcát, ezért inkább kilép a koalícióból. De persze sem a Horn-kormány, sem a Medgyessy-kormány, sem a Gyurcsány-kormány időszakában nem tették ezt meg, mert semmi más nem vezeti őket, mint a hatalomban és a pénzosztó helyek közelében maradás szándéka. S ezt Gyurcsány meg is értette, mert ezt a motivációt ő is közelről ismeri. Tehát abból indult ki, hogy a szabad demokratákat elv és érték már rég nem vezeti, s akkor nyugodtan megteheti a fordulatát a pártértekezleten, nyugodtan kirúghatja Horváth Ágnest, és szakíthat az eddigi szélsőséges neoliberális programmal, hogy áttérjen egy, a posztkommunista szocialistáknak is kedves „baloldali” irányvonalra. Csakhogy hajszál esett a levesbe: a szabad demokraták ezúttal valóban úgy döntöttek, hogy elég volt ebből. No, nem azért döntöttek így, mert egyszer csak megvilágosodtak, hogy a szocialistákkal való koalíció nem más, mint önfeladás. Nem, két másik ok szólt a koalícióból való kilépésük mellett.
Az első, hogy jól felfogott érdekből felismerték: ha most is bent maradnak a koalícióban, és lenyelik az általuk kedves „reformok” megszüntetését és a „szimpatikus” Horváth Ágnesnek az egyoldalú menesztését, akkor valóban és véglegesen erkölcsi hullává változnak. Felismerték – egyébként teljesen joggal –, hogy ha benne maradnak a koalícióban, akkor egészen bizonyos, hogy 2010-ben kiesnek a parlamentből, és ki tudja, visszajuthatnak-e valaha. Igazából tehát, én azt mondom, valójában az SZDSZ-nek nem volt és nincs más választása, mint valóban kiszállni a koalícióból és ellenzékben maradni. Ha április végén mégis visszatérnének oda, akkor azt már csak viccnek vagy valamilyen, az országon kívülről mozgató hatalmi csoport kényszerítésének kell tekintenünk.
Ebből következik, hogy én nem értek egyet azokkal, akik a jelenlegi szakítást egy Gyurcsány és Kóka által kitalált, jól eltervezett színjátéknak és porhintésnek tartják. Igazuk van odáig, hogy a magyar politika szocialisták és „liberálisok” által elénk tálalt változata a velejéig hamis, igaztalan és hazug változat, olyan, ami szégyene Európának. Ám most mégis azt vélem, hogy ez nem egy szégyenteljes politikai kabaré csimborasszója, mégpedig azért nem, mert ha mondjuk április végén mégis újra egymás keblére borulna a két párt, akkor végleg nevetségessé és szánalmassá tennék magukat az egyébként persze könnyen megtéveszthető választók előtt. Utóbbi fordulat ugyanis azt a 3,3 millió embert, aki igennel szavazott a népszavazáson, most már tényleg felháborodással fogadná. Vagyis ha újra összeállnának, mindketten a biztos vereséget vállalnák fel 2010-ben. Ezt szerintem mindkét párt érzi, ezért aligha valószínű, hogy mégis újrakezdik együtt a semmit, még akkor sem, ha esetleg Gyurcsány valami isteni csoda folytán távozna a miniszterelnöki pozícióból. A Gyurcsány-utód ugyanis az SZDSZ számára még inkább vállalhatatlan helyzetet teremtene – miközben azt gondolom, hogy Gyurcsányt ilyen rövid idő alatt nem is képesek a szocialisták eltávolítani. Erre később persze sor kerülhet, de ez egy újabb történet.
Összegezve tehát a helyzetet, a koalíciós pártok szempontjából a következő történt: a szocialisták, akiknek mégiscsak lételem a kádári nosztalgiát hordozó választói törzsbázisuk megtartása, igyekeznek megfelelni törzsválasztóik hagyományos „szocialista” elvárásainak. Gyurcsány ezt felfogta, s alkalmazkodott ehhez. Ezzel szemben a szabad demokraták számára a „nép” véleménye kevéssé fontos, hiszen ők egy sajátos, fővárosi liberális réteghez szólnak, amely besegítheti őket öt–hat százalékos eredménnyel a parlamentbe. Ezért szakítottak az MSZP-vel, s abban bíznak, hogy így bekerülhetnek az Országgyűlésbe. Végeredmény: a koalíció felbomlik, MSZP-s kisebbségi kormány lesz. Miután azonban már az első fontosabb ügynél, vagyis az egészségügyi törvény módosításánál valószínűleg nem tudnak többséget szerezni a szocialisták – hiszen a szabad demokraták koalíción kívül egy magánbiztosító nélküli egészségbiztosítást ugyan miért szavaznának meg –, a kisebbségi kormányzás feltételei már ezen a tavaszon vagy a tavasz végéig megszűnnek, illetve – óvatosabban – megszűnhetnek.
S itt szakadjunk el a két baloldali párt szempontjaitól, hisz láttuk: kiindulópontjaik egytől egyig a szigorúan vett párt- és személyi érdekek, hatalmi és pénzügyi érdekek. Inkább azt nézzük meg végül, hogy melyek az ország, a nemzet érdekei.
Induljunk ki abból, hogy a szocialisták és a szabad demokraták kormányzása hat év alatt Európa „beteg emberévé” tett bennünket, a centrumhoz felzárkózó országból a Balkán felé visszaeső, Közép-Európából leszakadó országgá degradálódtunk – ami borzasztó! –, a külföld már nem bízik bennünk és nem hisz nekünk, morális és lelki válságba került az ország, sőt ma már a gazdasági és államcsőd veszélye is kézzelfoghatóvá, realitássá vált. Hat év alatt minden kísérletük hiábavaló volt, minden lépésük újabb károkat okozott. Ezáltal egyetlen érv sem maradt, amiért továbbra is nekik kellene próbálkozniuk. Ellenkezőleg: minden óra és nap, amit még a hatalomban töltenek, további és jól érzékelhető gazdasági, pénzügyi, presztízs- és értékbeli károkat okoz az országnak. Nemzeti érdek, nem pedig pártérdek, hogy távozzanak, minél előbb. Éppen ezért immáron az ő szempontjaik nem számítanak. Annak a lehetőségét kell keresni, hogy hogyan lehet minél előbb előre hozott választásokat tartani. Mivel két megveszekedetten, európai mércével nézve elfogadhatatlan mértékig a hatalomhoz ragaszkodó pártról van szó, ezért nagyon nehéz a feladat, de nem lehetetlen.
Négy lehetőséget látok.
1. Megalakul a kisebbségi kormány, s az első fontos mozzanatnál, az egészségbiztosítási törvény módosításánál a szocialisták nem tudják megszerezni a parlamenti többséget – mondjuk májusban. Nos, ekkor a Fideszen a sor – amely párt eddig indokoltan nem lépett „akcióba”. Ekkor viszont eljön a pillanat: ki kell jelenteniük a parlamentben és a nemzetközi nyilvánosság előtt, hogy a kisebbségi kormány nem működik, s az ország elemi érdeke, hogy minél gyorsabban működőképes kormánya legyen – különös tekintettel az óriási pénzügyi és gazdasági válságra –, s ennek egyetlen útja az előre hozott választás. Ennek eléréséhez pedig felszólítják a kormányzó szocialistákat, hogy az ország érdekeit helyezzék végre a pártérdekeik elé, s tegyék lehetővé a parlament önfeloszlatását. Adjunk egy minimális esélyt annak, hogy jól felfogott érdekükből kiindulva belátják: 2010-ig még mélyebbre zuhanhatnak a lejtőn, s úgy széteshetnek, mint a lengyelországi utódpárt.
2. Ugyanebben a helyzetben a szabad demokraták arra a következtetésre jutnak, hogy ők kilépésük után visszaszerzik szavazóbázisuk egy részét, és egy előre hozott választáson bent maradnak a parlamentben. Velük is megvan a parlament feloszlatásához szükséges többség.
3. A köztársasági elnök, Sólyom László a napokban beszél a parlamenti pártok vezetőivel. Sólyom vélekedéseket, javaslatokat kap az ellenzéki pártok vezetőitől is, s utána mérlegelhet, mit tegyen. Az elnök nem oszlathatja fel a parlamentet, ám alkotmányos felelőssége van az ország nemzeti egységének megőrzése és az államszervezet demokratikus működése iránt. Márpedig a jelenlegi, nemsokára kisebbségi kormány oly mértékben elvesztette a választók előtt a bizalmát, hogy annak hivatalban maradása az ország nemzeti egységét veszélyezteti. Nem beszélve arról, hogy a felmérések szerint immáron az emberek mintegy fele (!) az egyetlen megoldást az előre hozott választásokban látja. Vagyis az elnök mérlegelhet, s utána dönthet. Juthat arra is, hogy felszólal az Országgyűlésben, és azt a javaslatot terjeszti a pártok elé, hogy az akut válság feloldása céljából a parlament oszlassa fel önmagát. Itt és most e felszólalásnak és javaslatnak alapvető súlya lenne.
4. S végül, de egyáltalán nem utolsósorban: elképzelhetőnek tartanám – és javasolnám is –, hogy civil társadalmi szervezetek gyűjtsenek aláírásokat a parlament önfeloszlatásáért. Ez nem népszavazási kezdeményezés lenne, hanem egyszerűen egy társadalmi petíció, egy társadalmi nyilatkozat, amelyet ha minél többen aláírnák, megkerülhetetlen tényezővé válna. E kezdeményezésnek nem lenne jogi, de annál inkább lenne erkölcsi ereje. Ne feledjük: a népszavazás sem kötelezte jogilag semmire a kormányzatot, az „igen” szavazatok mennyisége azonban összeroppantotta őket. Ebből érdemes tanulni: az összehangolt társadalmi cselekvésnek mégiscsak van jelentősége. Egyszóval csak most nem csüggedjünk, és most ne lankadjunk, mert hajlamosak vagyunk erre mi, magyar emberek. Kevés időnk van. Mindenki a maga helyén tegye a dolgát.

A szerző politológus