Clown az ajtóban

Tíz évig nem lépett színpadra, sokan nem hittek a visszatérésében. Azt terjesztették, nem jut már az eszébe semmi. Kiderült, egy nap alatt is több, mint sok kollégájának egész életében. A ma hetvenesztendős Sándor György újra divatba jött. Vagy ki sem ment belőle?

Akármeddig is hiányzott, valamilyen Sándor György-emléke mindenkinek maradt.
– Megható, hogy az emberek megállítanak az utcán, és ennyi év után is idézik a poénjaimat. Bizonyára érzik azt a szeretetet vagy nem is tudom mit, ami bennem van irántuk. Mással nem magyarázható, hogy miért nem haragszanak meg rám soha. Hiszen elmegyek egy olyan szabálytalan pontig, ami nyárspolgári szempontból már szemtelenségnek minősíthető. Ha holnap rám állna egy kamera, azt látná: valójában nem csinálnok mást, csak kinyújtom a kezem az emberek felé. Az érintés készségesebbé teszi őket.
– A hétköznapi életben is éppen olyan provokatív, exhibicionista és szomorú clown, mint a színpadon.
– Humorral megáldott-megvert ember vagyok, akinek az átlagosnál nagyobb adag jutott. A kényszer löketszerűen érkezik, és tehetetlen vagyok ellene. Elhatározom, hogy visszafogott, kiegyensúlyozott leszek, de képtelen vagyok rá. Ha kinyílik azt ajtó, a clown rögtön ott terem. A szél ott fú, ahol akar. A lélekkel is így vagyunk. Adomány számunkra, nincs a birtokunkban, még ha azt is hisszük, hogy személyünknek rajtunk kívül nincsen más bírája.
– Pedig hetvenéves korára lehetne végre köztiszteletben álló humoristakirály, aki szerényen meghallgatja, amint a tanítványok megvallják: a köpönyegéből bújtak ki.
– Ehelyett az a vágyam, hogy megvalósítsam, amire évek óta készülök: visszatérni a gyermekkori szelíd, mélázó léthez. Hisz ez a bőbeszédű, társasági középpont nem én vagyok. Volt egy életerős unokatestvérem, akivel együtt nevelkedtem. Főszereplő típus. A zsidó óvodában az előadáson pátriárka volt. Tőlem is kérdezték: hát te, Gyurika, mi voltál? „Én cak egy kisz zidó voltam” – feleltem erre. Ezt nyomtam le talán a tudatom mélyére. Ezért változtattam most életmódot, nem eszem húst, nem iszom alkoholt, lejjebb srófoltam a lángot, visszafogtam a túlingerelt ízlelőbimbóimat. Megtanultam meghallgatni másokat, és már tudom azt is, hogy a jó Istentől nem kell konkrét dolgokat kérni, anélkül is érti, mit szeretnénk. A magamfajtának szemlélődnie kell, nem sűrűn élnie. Különben is úgy döntöttem, hogy kipihenten szeretnék meghalni.
– Mi lesz, ha ettől a nagy önmérséklettől humortalan emberré válik? Ha csökken a sava…
– Remélem, ha a savam el is megy, a borsom megmarad. A rendes emberek mindig irigyeltek, mert én aludtam, mikor ők dolgoztak. Otthon pizsamában járkálva készültem arra, hogy este hibátlan legyek. Mikor lement a függöny, kiengedtem, mint Yves Montand A félelem bérében. A tökéletesen teljesített feladat után belevezettem a teherautómat a szakadékba. Emiatt persze odalettek a reggelek. Pedig reggel súg az angyal, és elfelejtem.
– Félt valaha is a színpadon?
– Az ember ül a függöny mögött, figyeli a közönséget, várja a világosító jelzését, majd kimegy, és tudja, hogy csak két óra múlva mehet vissza. Ezt a három vagy tíz percet nem kívánom senkinek. És nehéz az is, amikor az előadás alatt egy hang azt búgja a fülembe: ne mondd el ezt a szöveget, bele fogsz sülni. Ilyenkor az ember vagy át tudja lépi az árnyékát, vagy nem. Persze hogy olykor össze is zavarodik. Amikor például a Lyukasórában a Zsazsa néninél, a rend szerint, felkapcsolódik a villany, és megpillantja a nézőtéren Jancsó Adrienne-t. Először is elszégyelli magát, hogy nem ő hívta meg, majd az jut az eszébe, hogy tőle tanult beszédtechnikát. Ettől elkezd megpróbálni megfelelni, szépen artikulálni. Rémes. Amúgy is hajlamos vagyok rá, hogy túlérzékeljem a közönség reakcióit. Amikor tolókocsisok előtt léptem fel, visszafogottabban mozogtam, szégyelltem, hogy nekem könnyen megy. Amikor Latinovits, Pilinszky vagy Nagy László ott ült a nézőtéren, megpróbáltam az ő bőrükbe bújni.
– A színpad nélküli évek alatt kezdett írásba. Heti szerzője lapunknak, de már többkönyves író is. Készül az összefoglalás?
– Állandó játszási helyemen, a Budapesti Kamaraszínházban az igazgató Szűcs Miklósnak köszönhetően nyolc CD-n megjelentek az estjeim, de készül tőlem is valami összefoglaló-féle. Esterházy után szabadon Kivezetés a szépirodalomból lesz a címe (alcíme: Olcsó vászonkötésű mókás rémtettek), melyben groteszk, de szép szabad verssé tudtam formálni az életművemet. A másik könyv is majdnem kész, ennek címe: Bevezetés egy személyes színházba, alcíme szerint Cirkusszal, szertartással ízesített konszolidált botrány. A papír rivaldáján átmentek, de félő, hogy csak keveseknek fognak szólni.
– Lesz új est is?
– Régóta a fejemben van. Tisztelegve Karinthy előtt, utazás lesz a koponyámon belül.