Meddig bírja az archívum?

Ha a piaci keresleten múlik a Bartók rádió jövője, bizony szomorú a kilátás. Rettenthetetlen kevés hívei számára ez a mindennapi betevő, a többségnek azonban eszébe sem jut, hogy létezik a közszolgálati rádiónak komolyzenei csatornája. A Bartók helyzetét ezért alulról kell szemlélni, és meg kell becsülni azt a néhány százaléknyi hallgatóját is, hisz ez is több tíz-százezer embert jelent, többet, mint ahányan beférnének a világ legnagyobb koncerttermébe. A Magyar Rádió történetében a Bartók soha nem volt sztár, nem figyelt rá a politika sem, ügyét csak néhány elszánt munkatársa, a komolyzene munkásai, és olykor a zeneszerető és -értő vezetés viselte a szívén. Ez utóbbi időszakában mindig érezhető volt a fellendülés. Ám elegendő pénz soha nem volt rá. Miközben azért született, hogy archiválja, a jövőnek megörökítse a kortárs hazai zeneműveket és a kiemelkedő előadásokat, a zenészek megalázó, néhány tízezer forintos zsebpénzért voltak itt kénytelenek szolgálni a közt. Ennyit fizetett a rádió az olykor hónapokig tartó darabtanulásért, gyakorlásért, egy felvételért.
Manapság, amikor a Magyar Rádióban már nemcsak a zenészek, hanem a munkatársak is megalázó fizetésekért dolgoznak, amikor állítólag a Nincs az úr, miért épp a Bartók állna jól. Már annak is örülnünk kell, hogy programkínálata nem olyan nevetséges, mint a műsorújságban mindösszesen negyed oldalt kitevő egykori Petőfi rádióé, hanem szépen kitölti a két hasábot. Egyelőre. A nagy reformhuzat azért elérte ezt az adót is, a takarékosság jegyében eltűntek a külsősök, akik éppen külsősségükkel adták egy-egy műsor báját, szikárabb lett a program, gyűjtője dzsessznek, irodalomnak, klasszikus zenének, lehetőség szerint azonban ebből is a népszerűbbjének. Szikárabbak lettek a zenei együttesek is, a leépítés miatt szűkíteni kellett a repertoárjukat. Nem látszik végiggondoltnak, mit akar a Magyar Rádió a zenekarával és énekkaraival: dicsekedni vagy szégyenkezni.
Az Új Zenei Újság a Bartók régi műsora. Jószerivel az egyetlen, amelyik még híreket hoz a hazai komolyzenei életből, mely – ha egyre kisebb értő közönséggel is – él és virágzik. Most éppen a Budapesti Tavaszi Fesztivál programjai mennek, kiváló előadók, zenei különlegességek sora, amelyek legfontosabbjairól számol be a Kovács Sándor szerkesztette és vezette rádiós zenei magazin. Szépen, szakszerűen. Interjúk, rövid zenetörténeti értekezések, hangversenykritikák egymás után. Azután zenei illusztráció. És sorra-rendre a mondat: sajnos erről az előadásról felvétel nem készült, ezért hallgassanak meg egy korábbi stb.
A hallgatóban gyülemlik a szomorúság. Vajon meddig bírja szusszal a rádióarchívum? Ha a közpénzből fizetett közszolgálati rádiónak nem feladata, hogy kulturális értékeket hagyjon az utódoknak, akkor vajon kinek az? A piac tesz a jövőre, őt a jelen érdekli. Ideje tehát átgondolni, hogy mi mennyit ér. Ezúttal nem egyéni ízlés, hanem a közösségi szempontok szerint.
(Új Zenei Újság, Bartók rádió.)