A Fidesz-fóbia politikai háttere

Már jó néhány éve világossá vált, hogy a baloldali és balliberális politikusok, illetve a hozzájuk ezer szállal kötődő értelmiségiek egy eltorzított ellenségképre épülő politikát folytatnak és támogatnak, amelynek célja a Fidesz folyamatos hatalmon kívül tartása, és kiszorítása a demokrácia hatalmi köreiből. De vajon mi ennek, a józan és demokratikus európai politikától távol álló gondolkodásmódnak a háttere? Erre próbálok választ keresni a következőkben.
A baloldali értelmiség fentieket alátámasztó érvkészlete mögött az a sajátos társadalmi-politikai közeg áll, amely a rendszerváltás húsz-huszonegy évvel ezelőtt elkezdődött folyamatának következtében bontakozott ki. Ebben a közegben történt meg az, amire 1989–1990-ben még senki sem gondolt volna: a kezdetben radikálisan antikommunista SZDSZ és a posztkommunista MSZP, illetve a két párt mögött álló értelmiségi rétegek összetalálkozása, szövetsége. E szövetség – ami minden szempontból érdekszövetség – alapja a jobboldallal, Orbán Viktorral és a Fidesszel szemben érzett fóbia, amelynek gyökerei már a nemzeti konzervatív Antall-kormánnyal szembeni előítéletekben megtalálhatók. Mi áll ennek a hátterében? Nos nem más, mint az egzisztenciális félelem. E félelem a két párt és két értelmiségi holdudvar esetében eltérő jellegű: amíg a szocialistákat elsősorban egy pénzügyi-pozicionális, illetve az erkölcsi normáktól való félelem jellemzi, addig a szabad demokraták esetében sokkal inkább jellemző egyfajta kozmopolita létfélelem, amely a világpolgárral szembeni nemzeti érzésektől és vélelmezett „indulatoktól” riad meg.
Érdemes e félelemfajtákat kissé részletesebben megnézni. Kezdjük a szocialistákkal.
Fölényben a szocialista hálózat
A szocialista politikusok és a mögöttük álló értelmiség lelki beállítottságának okai lényegében szociológiaiak. A Kádár-korszakban igen erős politikai, gazdasági, kulturális, média- és titkosszolgálati hatalmat kiépítő szocialisták a „rendszerváltásnak” nevezett folyamatot nemhogy átvészelték és túlélték, de lényegében véve meg sem gyengültek igazán, az említett szférákban – nem utolsósorban a sajtóban és a médiában – az embereik a helyükön maradtak, nem volt történelmi elszámoltatás, elitcsere, nem történt lusztráció. Ennek következtében pedig a diktatúrából a demokráciába nemcsak „átmentették” magukat, hanem négy év „parkolópálya” után, 1994-től a demokrácia meghatározó erejévé váltak, gazdasági, politikai, titkosszolgálati, médiabeli hálózataik (networkjeik) megerősödtek és kiszélesedtek. A pártállami diktatúra vezérlőhálózatai tehát a demokráciában is meghatározó hálózatok maradtak – ez a rendszerváltás legnagyobb paradoxona és veszélye Magyarországon.
Igen ám, csakhogy a szocialista hálózat tagjai is pontosan tudják, hogy a rendszerváltás, a demokratizáció logikájából világosan következett volna az, hogy e hálózat felszámolódjon, a kádári politikai és gazdasági elit legalábbis viszszaszoruljon a közéletből – hiszen mégiscsak forradalmi jelentőségű változások zajlottak le. Ráadásul, a közép-európai régió volt szocialista országaiban is erőteljesen felmerült az igény a történelmi igazságtételre és az elitcserére, s a legtöbb országban sor is került erre a megtisztulási folyamatra, így például különösen Csehországban (ahol ún. lusztráció zajlott le), a balti államok közül elsősorban Észtországban, hosszabb folyamat eredményeként Lengyelországban, részlegesen Szlovákiában, erőteljesebben Horvátországban (az ún. „jugokommunisták” ellen) és szerényebben Szlovéniában, míg leginkább – a nem közép-európai – Románia és Bulgária tart ott, ahol mi a közelmúlt hálózatai elleni fellépésben, elszámoltatásban és elitcserében. Tény azonban, hogy Magyarország a sereghajtók között áll a „megtisztulási” folyamatban.
Ám még ennél is fontosabb az, hogy Közép-Európában Magyarország az egyetlen posztkommunista ország, melyben a volt uralkodó kommunista-szocialista párt utódpártja a mai napig az egyik meghatározó párt, a baloldal meghatározó pártja tudott maradni. Ebben pedig az a fontos, hogy amíg a többi közép-európai országban már nem az utódpártiság versus jobboldali-rendszerváltó ellenzéki pártok törésvonala a meghatározó, hanem új típusú ellentétek, addig Magyarország lényegében még mindig az alapkérdéssel, a rendszerváltás vagy nem rendszerváltás alapkérdésével küszködik a politikai ellentétek tengelyében. A totális megosztottságunk egyik alapja ebben keresendő.
A megélhetési félelem megjelenése
De térjünk vissza a szocialistákra és a mögöttük álló értelmiségre. A szocialista hálózatok fennmaradtak és megerősödtek ugyan, de tagjaik és irányítóik pontosan tudják azt, hogy az elszámoltatás és elitcsere kérdése joggal vetődött és vetődik fel a mai napig nemcsak Magyarországon, de az egész posztkommunista régióban is. Ők úgymond „megúszták” ezt, ám tisztában voltak-vannak azzal, hogy egy radikális politikai fordulat esetében újra felmerülhet a lusztráció és az elszámoltatás igénye a közvéleményben, illetve gyakorlata a politikában, s az számukra igencsak kedvezőtlen fordulat lenne. Érthető tehát, ha a rendszerváltás elmaradt céljaival összefüggő, morális elvárásoktól való félelem lappang bennük, mert talán még ők sem hiszik el, hogy a demokratizáció szinte egyetlen komoly számonkérés vagy személycsere nélkül zajlott le.
Másfelől, az elmúlt évtizedek során az utódpárti politika és hálózat – beleértve az értelmiségi, sajtó- és médiaholdudvar tagjait is – komoly pozícióbeli és pénzügyi előnyökre tettek szert, sokan milliomosok, sőt milliárdosok lettek, főként a spontán vagy nem is annyira spontán privatizáció területén. Ezeket a foglalkozásbeli és anyagi előnyöket pedig döntően a hálózat tartja fenn, garantálja és ha kell, „fedezi”. Egy esetleges hatalomváltás, a Fidesz hatalomra kerülése viszont éppen ezt a védőhálót veszélyezteti, felmerül az anyagi és pozícióbeli előnyök elvesztésének réme, s így innen magyarázható az anyagi-pénzügyi tartalmú, ha tetszik megélhetési félelem megjelenése.
Szóban minősítik,
gyakorlatban kirekesztik
Mi következik mindebből? Milyen magatartásra sarkallja a fenti félelem a szocialista elitet és értelmiséget?
A megoldás egyszerű. Arra, hogy bebizonyítsák: a jobboldal elszámoltatási törekvései – amelyek ráadásul már csak elemeiben látszanak – egy jogállamban elfogadhatatlanok, tehát a jobboldal antidemokratikus célokat valósítana meg, ha hatalomra kerülne. (Arra is hivatkoznak, hogy a rendszerváltás békés jellege szükségtelenítette az elszámoltatást, a lusztrációt, illetve hogy az embereket ezek a kérdések már nem érdeklik, nem figyelembe véve, hogy sem a békés jelleg, sem a diktatúra valódi természetét nem igazán ismerő emberek érdeklődése nem elegendő érv az elszámoltatás történelmi-politikai indokoltságának cáfolatára.) Márpedig ezeket a „jogállamhoz nem illő” törekvéseket meg kell akadályozni úgy, hogy nem szabad hatalom közelébe engedni a polgári jobboldalt. Ezen túl pedig még egyszerűbb érveket vesznek elő: a Fidesz erőszakos és agresszív párt, amelyik, ha kormányra jutna, autokratikus uralmat vezetne be, a saját nemzeti és vallásos értékrendjét erőltetné rá az országra, mindenkinek az ő elveik és értékeik szerint kellene élniük. Márpedig ha ez így van – milyen logikus! –, akkor ismét csak az lehet a cél, hogy a Fidesz soha ne kerüljön hatalomra.
Hogyan lehet ezt elkerülni? Természetesen úgy, hogy ha megelőző, preventív intézkedéseket tesznek a szocialisták. Egy, szándékában agresszív ellenzékkel szemben a hatalomnak be kell betonoznia önmagát: erősíteni kell a hálózati összefonódásokat, a politika, gazdaság, média, kultúra stb. világának vezető pozícióiból ki kell szorítani az ellenzékhez köthető embereket, meg kell vonni tőlük az anyagi-pénzügyi forrásokat, illetve el kell őket távolítani azok közeléből, az állami pénzek, megrendelések, közbeszerzések esetében kizárólag a saját hálózathoz tartozó embereket kell „helyzetbe hozni” stb., stb., s mindezek eredményeként már ellenzékben is olyan lehetetlen helyzetbe kell hoznia a jobboldali politikai ellenfelet vagy ellenséget, hogy gyakorlatilag esélye sem maradjon a következő választások megnyerésére.
Sajátos, ördögi logika
Sajátos, ördögi logika, de van benne rendszer: a szocialisták kormányon azzal az érveléssel építenek fel egy, az ellenzéket antidemokratikus módon kirekesztő rendszert, hogy a Fidesz antidemokratikus és kirekesztő, tehát meg kell akadályozni hatalomra jutását, mert akkor egy autokratikus kormányzás jönne létre. Ez ellen pedig preventív módon fel kell lépni – mégpedig autokratikus kormányzati eszközökkel. Tehát: a Fidesz antidemokratikus, agresszív és autokratikus – ezért, a demokrácia megvédése érdekében kell a szocialistáknak antidemokratikus, agresszív és autokratikus hatalmi eszközöket alkalmazni, sőt, néha az adminisztratív, mi több, brutális rendőri fellépések is beletartozhatnak ebbe a „módszertanba”. A módszer lényege: állítsd azt az ellenfeledről, hogy ő az antidemokratikus és autokratikus – aki ráadásul ellenzékben van! –, s utána már „indokoltan”, a demokrácia „megvédése” érdekében betonozhatod be kormányzati hatalmadat, s építhetsz ki olyan rendszert, amelyet mint az ellenzék által képviselt félelmetes jövőt vetítettél a falra.
A demokratikus normák tisztelete
A helyzet persze – s ezt vegyük figyelembe – elméletileg, s főként egy politikát kevésbé figyelő ember, avagy egy külföldi számára igencsak bonyolult és áttekinthetetlen is lehet, hiszen két egyforma állítás között nehéz igazságot tenni. Hiszen ugyanazt mondja egyik fél a másikra és viszont – ki tud itt igazságot tenni? – kérdezhetné a kívülálló. Ki tudja megmondani, Belgiumban a flamandoknak, avagy a vallonoknak van igazuk? Ki tudja megmondani, a koszovóiak vagy a szerbek igazsága-e az erősebb? S ki tudja megmondani, hogy Ruandában a hutuk vagy a tuszik oldalán az igazság? Valóban, Magyarországon egy ideje már egyfajta tükörérvelés jött létre, a két nagy politikai tábor politikusai, illetve részben értelmiségije is ugyanazokat a jelzőket és minősítéseket dobják egymás irányába. Lehet itt valójában igazságot tenni, vagy eb ura fakó?
Igazságot tenni persze nem könnyű, mert az egyfelől sohasem fekete vagy fehér – bár néha ez is előfordul! –, másfelől, mert láthatóan mindkét tábor mögött széles társadalmi csoportok sorakoznak fel. A „megoldás” azonban – megítélésem szerint – mégis megtalálható, mégpedig akkor, ha a rendszerváltás történelmi-politikai céljaiból indulunk ki, illetve, ha a demokrácia általánosan elfogadott normáit és értékeit vesszük alapul és kiindulópontul. Ennek alapján már talán mondhatunk értékítéletet. Egyfelől meg kell kérdezzük: sikerült-e elérni a rendszerváltás alapvető céljait, amivel mindenki egyetértett, azaz, sikerült-e megtörni a pártállamhoz köthető hálózatok uralmát, amely hálózatok éppen hálózatjellegükben, összetartásukban, azaz nem a nyilvánosság előtt, hanem azt megkerülve, ellenőrizhetetlenül tartják fenn a volt rendszerhez köthető érdekközösség uralmát? A választ a fentiekben megadtuk: láthatóan nem sikerült ezt a célt elérni, ellenkezőleg. Ha tehát ezek után a jobboldali ellenzék arra törekedne, hogy megtörje e networkok háttéruralmát, ha esetleg személycserékben és új intézmények, struktúrák és hálózatok létrehozásában gondolkodna, akkor ebbéli törekvését a rendszerváltás alapvető és elfogadott céljai indokolttá és megalapozottá tennék.
Másfelől a demokrácia általánosan elfogadott, írott és íratlan normáit kell alapul venni, s ezen a mércén megmérni a politikai szereplők teljesítményét. E tekintetben pedig nincsenek „előjogok”, senki nem hivatkozhat arra, hogy „megelőző” intézkedések gyanánt felrúghatja a demokrácia játékszabályait. Tehát, ha Medgyessy miniszterelnökről kiderül, hogy szt-tiszt volt a Kádár-rendszerben, akkor azzal az érveléssel, hogy ha a Fidesz visszakerülne a hatalomra, akkor „nagy baj” lenne, ezért „fogadjuk el” Medgyessy múltját és hagyjuk meg posztjában – nem lehet érvelni, mert akkor mindig minden politikai erő így érvelhetne és a demokratikus normák nem érvényesülnének. Vagy, amikor az őszödi beszéd felszínre kerül, és kiderül, hogy választási manipulációkkal maradtak a szocialisták hatalmon, akkor az Orbán Viktorral és a Fidesszel szembeni fóbia sem ragadtathatja a szocialista-liberális értelmiségit arra, hogy semmibe vegye a demokrácia morális követelményeit, s Gyurcsány lemondásának természetes követelése helyett a hazugságbeszédből igazságbeszédet kreál, olyat, amely „retorikai csúcsteljesítmény” és „nincs vele semmi baj”. S végül, amikor a 2008. március 9-i népszavazáson a választók a visszaélésekkel és megtévesztéssel hatalmon maradt, majd lesújtó gazdasági teljesítményt nyújtó kormánykoalíció felett egyértelmű ítéletet mondtak, akkor ezt nem intézheti el a baloldali értelmiség a Fidesz „populizmusával” és az embereket egyszerű kérdésekkel megtévesztő fondorlatos hatalommániájával.
Holott mindhárom esetben – és még sok más esetben is – a baloldali politika és értelmiség a Fidesztől való pénzügyi és morális alapú félelmétől vezettetve a demokratikus normákat és értékrendet sértette meg. Márpedig ezek olyan, tényszerűen vizsgálható politikai és értelmiségi reakciók, melyek megítélése már nem szubjektív ítélet dolga, hanem az elfogadott demokratikus játékszabályok, normák betartásának vagy be nem tartásának kérdése. Ha a fenti két szempontból vizsgáljuk meg a két oldal politikai reakcióit és motivációit, akkor már határozott állásfoglalásokra juthatunk, s kikerülünk a „ki tudja, kinek van igaza?” című, feloldhatatlannak látszó dilemmából.

Érdekalapú dacszövetség
Amíg tehát a szocialisták esetében a pénzügyi-pozicionális, illetve a morális normáktól való félelem a legfontosabb motiváló tényező, addig a szabad demokrata politikusok és értelmiségi holdudvar esetében egészen más indíttatásról van szó. Ám a „végeredmény” – a Fidesztől és a jobboldaltól való fóbia – megegyezik, s eddig ez alapozta meg a két párt és a két holdudvar valószínűtlenül szoros, érdekalapú véd- és dacszövetségét. Ennek következménye, hogy minden, reálisan létező szemléleti és értékbeli ellentéteik ellenére is, a végső pillanatokban a két tábor képes volt nehezen elképzelhető kompromisszumokat is megkötni egymással. Legalábbis mindmostanáig.
A szabad demokraták félelmei következő cikkem témája lesz.

A szerző politológus