Írástudók ürülése

Sajnálattal kell bevallanunk, hogy mi, magyarok a nemzeti öntudat túlhangsúlyozásával sok kárt okoztunk az emberiségnek – kormányunk igyekszik ezt jóvátenni. Ezt a büszke és bátor, de mindenképpen tőrőlmetszett européer gondolatot nem én vajúdtam világra (hogy mást ne mondjak: kormányom sincsen), hanem egyes források szerint Magyar Bálint még gyakorló miniszteri minőségében. Mivel ő autentikus megnyilatkozó a nemzeti öntudat kérdésében, nincs okom kételkedni kiforrott értékítéletében. Ám időközben állítólag kisebbségi kormányzás lett Magyarországon, állítólag Magyarék nélkül; így itt állok tanácstalanul: sikerült-e a rövidre szabott idő alatt valamicskét törlesztenünk a kárvallott emberiségnek? A megfejtők között Slota-díjakat és Funar-emlékérmeket sorsolok ki.
A nemzeti öntudat túlhangsúlyozása már nekem is feltűnt: többek között a Himnuszt se sikerült átíratni valami kevésbé nacionalistára meg kevésbé klerikálisra – ha már nem lehet megakadályozni például az olimpián való nyakló nélküli használatát minden piszlicsáré magyar győzelem után. De valamit mégiscsak tenni kellene a globális jóvátétel érdekében. Most, hogy hallottam Esterházy Péter amerikai felolvasási sikereiről, s hogy a publikumnak leginkább a Hrabal-vendégszöveg tetszett, a homlokomra csaptam: ha legközelebb engem hívnak felolvasni a jenkik, én meg Esterházyból olvasok fel! Az Így gondozd a magyarodat! Lesz akkora internacionalista katarzis, hogy csak na!
Aztán lehiggadtam, mert eszembe jutott egy pár hete adott Esterházy-interjú az Indexen: „Nagy karriert futott be az Így gondozd a magyarodat című írásom, amit nem kisebb értelmezői csoport tett először szóvá, mint maga Torgyán József. Az mégis kellemetlenül ért, mert úgy volt sok ember indulatos, hogy még a szöveg közelébe se kerültek, de ez nem zavarta őket. A mai napig se. Ha elolvassák, akkor látták volna, hogy ez egyszerűen egy hazafias írás.” Elszontyolodtam; elszivárgott belőlem minden indulat. Ha hazafias, akkor törlesztésileg kontraproduktív. Meg amúgy sem tartozom a Torgyán József nevű értelmezési csoporthoz. (Ravasz, nagyon ravasz.) Ráadásul a szerző sem igen adná beleegyezését, hogy az ő idegen tollaival ékeskedjek; a plágiumnak pedig még a gondolata is köztudomásúlag távol áll tőle. Meg aztán nem is kedvel, mert folyton őszödözök, ahelyett, hogy a közelébe kerülnék a szövegnek. „Én két mondatnál többet nem is mondtam arról a beszédről. Amit mondtam, az meg ténykérdés, ahogy például az is, hogy a beszéd egy retorikai csúcsteljesítmény (Nádas), láthatta mindenki, idáig össze is tartotta a szocialistákat. Azóta jobbfelől szemléltető anyagként szerepelünk az Írástudók árulása című pamflethez. Finoman szólva is röhejes. Főleg, amikor ezt olyan emberek mondják, akik nyakig a pártpolitikában.” Őszintén: ki akar röhejes lenni? Főleg így, nyakig a pártpolitikában. Az egészen más, ha valaki nyakig kinn a pártpolitikából közli ténykérdésileg, hogy Gyurcsány egy csúcsrétor. S azért az, mert két évig összetartotta a szocialistákat. Kicsit csak akkor könnyebbültem meg, amikor láttam, hogy ez az írástudó-árulózás új fogalomalkotásra is inspirálta írónkat: szerinte az a jelenség, hogy valaki morális vagy politikai megfontolásból elfordul Esterházytól, „az olvasástudó árulása. Mert ha tetszett neki a Fancsikó és Pinta, akkor tetszene neki a Harmonia Caelestis is. De mert hiányoznak a neki tetsző politikai deklarációim, eltekint tőlem.” Abcúg, le az olvasóval!
Ám Nádas Péter nem csupán Gyurcsány Ferencet fedezte fel a magyar irodalomnak, hanem Borbély Szilárdot is. Diáktársam debreceni költői indulásakor én is ott szorítottam, de amikor a prózaíró Nádas kissé merész ítéletalkotást kockáztatott meg a jambusai dolgában, mégis a hozzáértőbb Ferencz Győzőnek kellett igazat adnom. Azóta a Borbély-líra Borbély-publicisztikával is gazdagodott. Legutóbb a litera.hu-n olvastam tőle egy remeklést: ezt az erősen klubjellegű irodalmi portált a magaménak is érezhetem, mert 12 milliós közpénzből szerkesztik. Ha Esterházyt nem olvashatok fel törlesztésül, hátha megteszi ez a textus.
„A magyarság tudata a magyarlét alapja, mondanánk posztmarxistaként. Másként fogalmazva: a magyarságlét alapja a magyarságtudat. (…) A magyarságtudat, amint szintén köztudott, bűneiértsújtott, sorsüldözött, honjábanhontalan, romlásnakindult, nincsenszámodrahely, ittélnedhalnodkell, sárkányfogvetemény, ímehátmegleltem satöbbi nyelvi fordulatokkal értelmezi a magyarságlétet. A magyarságtudatban az a folytonos, hogy áldozatlétként ismer önmagára. A magyar történelem szelleme pedig a magyarságtudat. Eszerint magyarnak lenni azt jelenti, hogy a történelem vesztesének lenni. Vagyis áldozatnak lenni. A történelem és a teremtés vesztesége csekély ahhoz képest, ami a magyarnaklenni frazéma jelezte veszteség. Az 1989-es történelemváltás tovább súlyosbította a magyarságtraumát. A nemzeti hegeliánusok szerint a magyar történelem abszolút szelleme Trianon, és a fogalomhoz kapcsolódó tragikus veszteséget a magyarságdráma hőse képes csak érzékeltetni, amikor traumamagyarság nyelvén azt mondja, hogy nincs a teremtésben vesztesebb a magyarságtudatnál. A magyarságlét pedig a magyarságtudat szerint az áldozatlét traumatikus kivetülése.” Remélem, az amerikaiak nem vesztik el a fonalat, mert tovább is van.
„Etnológiai és fogorvosi leírásokból köztudott, hogy a Kárpát-medencében kétféle magyar van: a híg és a mély. (Gyengébbek kedvéért: Németh László a dévajság tárgya. – Cs. J.) A honfoglalók híg része a Kárpát-medence vízgyűjtő területének folyásirányát követve a térség alján gyűlt össze. Következésképp ezek az aljamagyarok. Velük csörgedeztek le a síkságra a különféle hordalékmagyar törzsek. Napjaink etnopublicisztikája is megosztott a tekintetben, hogy mely népcsoportok tartoznak a kavicsmagyarok (illetve a közéjük keveredett sódermagyarok), a homokmagyarok, valamint az iszapmagyarok sorába. A hígmagyarság a betelepítések és betelepülők által tovább hígult. A hidrogeológiai adottságok miatt az etnológiai környezetszennyezés okozta félelem már jó száz éve az etnoökológiai tragédia víziójával fenyegeti a magyarságtudatot.”
Itt egy picit ugranék, mert a publikumot kevéssé érdekli a magyar ragozási rendszer historizálása, bár sajnálom veszni hagyni a megállapítást, hogy „a poszttrianoni, etnikailag homogén magyarság önnön kebelén belül is képes volt létrehozni az etnikai megosztottságot azáltal, hogy a magyarok a kulturális különbségeket etnizálták: a magyarságon belül kialakították a mégmagyarabbságot, amelyet aztán a kizáró jogtechnikák segítségével a magyarral azonosítottak, a magyart pedig a nem magyarral”. Van még egy vitriolos passzus a „wassistákról”, akik „a kőmagyarság magyarságtudatát” hirdetve „etnikai és kulturális enklávék kialakítását” szogalmazzák, és „már középtávon is hatékonyan ássák alá a magyarság Kárpát-medencei jövőjét”. De ezt a részt is hanyagolnám: egyrészt mert nem csinálunk ingyenreklámot Wass Albertnek; másrészt Amerikában esetleg ismerhetik. Borbély Szilárd a cívis városban a Wass-szobor állítása ellen fellépő civil népi mozgalom egyik vezéralakja, de nem akarom elhinni (bár hiteles forrásból hallottam), hogy előbb volt a Wass-ellenes aláírásgyűjtés, s csak aztán ment be az egyetemi könyvtárba, hogy valamit kikérjen tőle: mégis, miket írt ez az ember? Ne legyünk torgyánisták: az írástudók árulása helyett foglalkoztasson inkább bennünket az írástudók ürülése.