Missziós kifáradás

Ön szinte mindennapos kapcsolatot ápol a Magyar Honvédség aktív tisztjeivel és tiszthelyetteseivel, akik közül többen misszióban teljesítenek szolgálatot. Mit mondanak a katonáink, ha rendesen megfizetnék őket az itthoni szolgálatért, akkor is szívesen mennének a távoli Afganisztánba?
– Sajnos azt kell mondanom, hogy jelenleg a honvédségnek súlyos problémát okoz a missziók feltöltése. Vannak olyan pozíciók, ahol vadászni kell az alkalmas jelöltre. Információim szerint szívesen vállalják a külszolgálatot egy vagy legfeljebb két alkalommal, de ahogyan jelenleg a külszolgálat működik, az nem minden esetben tetszik nekik. Sokan közülük úgy várják a hazautazást, mint a megváltót. A betegség neve: missziós kifáradás.
– Milyen a hangulat az Afganisztánban szolgáló katonáink körében? Úgy érzik, hogy van értelme a külszolgálatnak, vagy egy értelmetlen háború jól fizetett zsoldosainak tekintik magukat?
– Sajnos többségükben ők sem értik, hogy mit keresünk ott. Egy ideig persze lehet példálózni a nemzetközi terrorizmus elleni harccal, de ha kint van az ember, gyorsan a napvilágra kerül az igazság. Az átlag afgán ugyanis most rosszabbul él mint a tálibok alatt. Ehhez még hozzátartozik az is, hogy a kinti környezet, és a szokások is gyökeresen idegenek számunkra.
– Milyen érzéseik vannak a katonáinknak, ha találkoznak egy nyugat-európai NATO-katonával? Büszkék lehetnek a felszereltségükre és a képességeikre?
– A képességeikre mindenképpen. A magyar katona a feladatokhoz való hozzáállásával vívta ki az elismerést. Sajnos ez nem mondható el a felszerelésről, amit finoman is csak szerénynek, koncepció nélkül összeállított eszköztárnak lehet jellemezni. Egy példa erre: a misszió után még a Camel-bag (háton hordható víztároló) szopókáját is le kell adni. Ha ezt a következő váltás megkapja, a vizet egy olyan gumidarabon kell átszívnia, amit előtte egy másik katona 3–6 hónapig csócsált.
– Milyen felszerelései vannak egy holland vagy egy német NATO-katonának Afganisztánban, amelyekkel a mieink nem rendelkeznek?
– Ezeknél a nemzeteknél, a katonai döntéseket szakmai, és nem politikai-pénzügyi alapon hozzák. Továbbá, sokkal komolyabb arzenállal rendelkeznek. Az amerikai katonák felszerelésével pedig nem is lehet a miénket egy napon említeni. A legnagyobb lemaradásunk az elektronika és a felderítés területén van. Például a régóta ígért pilóta nélküli felderítő repülőgépek (UAV) beszerzésével is gondok adódtak. Az Afganisztánban használt BTR–80A típusú eszközökkel pedig az alapvető probléma az, hogy nem harcjárművek, hanem páncélozott csapatszállítók. A BTR–80A páncélozott csapatszállító alkalmazását már a volt szovjet csapatok sem forszírozták. A motorjában például nincs annyi erőtartalék, ami elbírná a klímaberendezés teljesítményét. A jármű páncélvédettsége pedig kritikán aluli. Fogalmazhatunk úgy: nehéz eltalálni úgy, hogy a legénységben vagy a motorban ne keletkezzen kár. A kezdeti kudarcok után még a Szovjetunió is abbahagyta az alkalmazásukat, és a következő generációba (BTR–90) majdnem kétszer erősebb motort terveztek. Azt az apróságot már meg sem említem, hogy oldalra és hátrafelé nem lehet belőle kilőni. Sajnos erre már Irakban „ráment” egy katonánk. Ő fedezte ugyanis kényszerűségből oldalról és hátulról a járművet. A szintén Afganisztánban rendelkezésre álló G osztályú Mercedes terepjárók önindítója pedig sokszor kigyullad a melegben, és a számítógép is gyakran letiltja a motort. Az is gond, hogy nem páncélozottak, és ha utólag beleépítenek néhány ballisztikai takarót, akkor sem lesznek repeszállók.
– Nemsokára a magyarok afganisztáni táborának helyet adó tartományba települ az Afgán Nemzeti Hadsereg egyik zászlóalja. Ehhez 20–25 katonát adunk majd úgynevezett „összekötőként” (OMLT). Mi lesz ennek az alakulatnak a valódi feladata?
– Úgy tudom, hogy az afgán alakulatok kiképzését végezzük, és utána beállunk melléjük harcolni. Ezt nemcsak elhibázott lépésnek tartom, hanem példa nélkülinek is. Nekem nem tűnik életszerűnek egy ilyen kapcsolat. Vegyük csupán azt, hogy harc közben senki sem kommunikálhat az anyanyelvén. Illetve egy ilyen „tanácsadó” az elsődleges célpontja az ellenségnek.
– Küldünk az ázsiai országba kommandós alakulatokat is, akik a tervek szerint amerikai katonákkal működnek majd együtt a legveszélyesebb műveleti területeken. Nekik milyen feladatuk lesz? Szedik az aknákat az amerikaiak előtt?
– Az alakulat egy úgynevezett különleges egység. Tulajdonképpen tényleg egy kommandós egység, fejlett, nyugati felszereléssel. Őket olyan akciókban vetik be, ahol már az egyszerű lövészkiképzés nem elegendő. Nem aknaszedők. Úgy is mondhatnám, hogy ők a támadás éke. Sajnos megvan a kockázata a személyi veszteségeknek.
– Igaz, hogy a szárazföldi harci műveletekben bevethető katonáink száma mindössze arra elég, hogy ezer fővel részt vegyünk a külföldi missziókban?
– Az igazság az, hogy még erre is kevés. Jelenleg a honvédség súlyos létszámproblémákkal küzd. Már nem igazán működik az önkéntes jelentkezés, és ez meg is látszik az állományon. Ne felejtsük el: ahhoz, hogy ezer fő létszám kint tartózkodjon, legalább ötezer főnek kellene itthon és külföldön összességében ezzel foglalkoznia. Ez a hiányzó létszám kritikusan meggyengíti az országvédelmet. Ez azért is aggasztó, mert az árvizek esetén is csak a honvédség volt képes a folyamatos védekezésre.
– Minek köszönhető, hogy jelenleg alig lehet feltölteni az alakulatokat szerződéses katonákkal, és a hivatalos közlések szerint pár száz főre tehető a tartalékosok száma is?
– Nincs a honvédségnek tartalékos állománya. Egy sem. A jelenlegi bérezés mellett sajnos nem lehet bővíteni a létszámot. A csúcsra járatott toborzóirodák nem váltották be a reményeket. Ahhoz, hogy professzionális hadseregünk legyen, meg kell lennie a hozzá tartozó professzionális bérezésnek. Havi hetven–százezer forint itthoni és ezernégyszáz dollár kinti fizetésért ne várjuk el, hogy tömegesen jelentkezzenek az emberek misszióba az életüket kockáztatni. Illetve aki ennyiért vállalja, arra nem biztos, hogy érdemes rábízni a többmilliós technikát.