Cáfolni nincs értelme, mert nincs mit

Az elmúlt évek tapasztalatai alapján megállapítható: a baloldali, balliberális értelmiség, a „véleményformálók” alapvetően azért nem követelik meg saját kormányukon a demokratikus normák és erkölcsök betartását, mert meggyőződésük szerint a Fideszt és Orbán Viktort minden áron távol kell tartani a hatalomtól. Távol kell tartani, mert utóbbiak – állításuk szerint – „antidemokratikus” és „szélsőséges” politikai erők, amelyek veszélyt jelentenek Magyarország számára.
Ezeket az állításokat persze bizonyítaniuk is kellene. Meg is próbálják, s különféle jelzőkkel, jellemzőkkel és tulajdonságokkal stigmatizálják politikai ellenfelüket. Érdemes sorba venni és kritikailag elemezni, milyen kijelentések hangzanak el a fenti tétel alátámasztására.
1. Antidemokratikusak. Miért is? Ismert és megkopott érvek jönnek ilyenkor elő: az Orbán-kormány idején a parlament csak háromhetente ülésezett, nem igazán működtek a parlamenti vizsgálóbizottságok, a kormány rá akarta erőltetni a saját értékrendjét a magyar társadalomra. Azután ellenzékben – 2002-től – a Fidesz „képtelen volt beletörődni” a vereségébe, Orbán Viktor állandóan „vágyta a hatalmat”, arról beszélt, hogy a haza nem lehet ellenzékben, tehát kirekesztő volt, 2006-ban megtévesztette a választókat az ígéreteivel stb. Kétségtelen, hogy a háromhetes ülésezést, avagy a parlamenti vizsgálóbizottságok működésképtelenségét lehet bírálni, azonban önmagukban ezek a tények még nem elegendők ahhoz, hogy a Fidesz demokrácia és jogállam iránti elkötelezettségét megkérdőjelezzék. Nem beszélve arról, hogy egyfelől a négyéves kormányzásuk időszakának sikereit még politikai ellenfeleik sem kérdőjelezik meg, 2002 óta ellenzékben van a Fidesz, a demokrácia minőségét pedig döntően a mindenkori kormányzati hatalom szabja meg, s nem az ellenzék.
2. Szembefordulnak a parlamentarizmussal. Indokok: 2002 után Orbán Viktor kivonult a parlamentből, s csak ritkán vesz részt annak munkájában. 2006 őszén pedig, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után „utcai” politizálást folytattak, demonstrációkat tartottak, nem határolódtak el eléggé a Kossuth téri csoportosulásoktól, amelyek a „rendszer megdöntését” tűzték ki célul, lázítottak, 2007 tavaszán a frakció még kordont is bontott a Parlament előtt stb. Ezzel veszélyeztették a parlamentarizmust, hiszen a demokratikus politika „igazi” színhelye mégiscsak a parlament. Ezen kívül népszavazási kezdeményezéseket indítottak, tehát a közvetlen demokráciát helyezték előtérbe a képviseleti demokráciával szemben, ami felborítja a magyar berendezkedést.
Ezek az érvek gyenge lábakon állnak. Nyilvánvaló, hogy ami valójában veszélyeztette a demokráciát, az az őszödi beszéd tartalma volt – maga a vallomás a választási visszaélésekről. A kormányfőnek és a kormánynak távoznia kellett volna, ám ezt parlamenti eszközökkel nem lehetett elérni. A Fidesz joggal tartott demonstrációkat, hiszen ez minden valamirevaló demokráciában így történt volna, a demonstráció és az utcai tüntetés az európai demokráciák nagy hagyománya. Másfelől, a népszavazás intézménye szerte Európában ismert és használt, nemcsak Svájcban, de például Írországban, Belgiumban, Olaszországban, Spanyolországban is. Ráadásul a magyar alkotmány kifejezetten fontos szerepet szán a közvetlen demokrácia intézményeinek – tehát a Fidesz alkotmányosan járt el kezdeményezésével.
3. Populisták. Miért is? Mert a 2006-os választási kampányban túlígérte magát a Fidesz, mert népszavazást kezdeményezett olyan „populista” kérdésekben, ami mindig tetszik az embereknek, mert mindig osztogatni akar, mert adócsökkentést és béremelést ígér, mert a kisemberek szája íze szerint beszél stb. Nos, a kormány és szellemi holdudvara által szajkózott „populisták” jelző a neoliberális politikai erők első számú szitokszójává vált. Tartalma olyan általános alakot öltött, hogy lényegében véve immáron mindenkit a populizmus bélyegével illetnek és támadnak, aki nem követi a nemzetközi pénzintézetek és világcégek által diktált neoliberális filozófiát és kormányzati politikát. Kiindulópontja ennek az, hogy a neoliberális elveket – kevés állam, minden területen piac, privatizáció, a verseny megjelenése a szociális-közszolgáltató szférákban is, lásd egészségügy, s általában az emberek öngondoskodása, a szociális hálózat leépítése – csak egy szűk, felvilágosult elit érti és képviselheti, az „emberek” szűk látókörűek, nem fogják fel a neoliberalizmus csodatevő erejét, ezért őket ki kell zárni a fontos döntésekből. Az a politikai erő viszont, aki az emberek véleményét és érdekeit is figyelembe veszi, csak populista lehet, aki kedveskedik a népnek, de közben gátolja a szép jövő eléréséhez vezető neoliberális utat. Tehát: aki népszavaztat, az populista, aki demonstrációt tart, az populista, aki béremelésről, jobb életről, szociális gondoskodásról, a szegények védelméről beszél, az populista.
Valóban, a Fidesz „ebben az értelemben” – neoliberális szemszögből – valóban populista. Más megközelítésben viszont a kereszténydemokrata ihletésű szociális piacgazdaság híve, itt-ott merítve a szociáldemokrácia értékeiből is, valamint kiindulva a nemzet fennmaradását szolgáló érdekekből, s ezzel valóban gátolva a nemzetközi intézmények érdekeit szolgáló neoliberalizmus céljait. Talán utóbbi a probléma…
4. A múltat képviselik. Ezt kettős értelemben hangoztatják a baloldali véleményformálók. Egyfelől arra utalnak, hogy a Fidesz „nem modern”, nem reformer, nem halad együtt a legújabb trendekkel – azaz, ismét csak, nem neoliberális. Olyan értékeket hangoztat még mindig, mint az erős állam, a gondoskodó állam, a szociálisan rászorultakon, a családosokon segíteni szándékozó állam, ezen kívül a totális privatizáció ellen fellépő, az állami tulajdont nem eleve a rossz megtestesítőjének tartó politika, a nemzetközi versengésben az országot nem teljesen védtelenné tenni akaró politika, a versenyt a gazdaságon kívüli területekre – mint kultúra, szociális szféra, tudomány stb. – nyakló nélkül ráengedni nem szándékozó politika stb. Márpedig ezek a huszadik század elavult értékei, ezeken a huszonegyedik század túllépett, ahogyan az egészségügyi miniszterük elszólta magát, „a profitról szól az egész világ”, ehhez képest a Fidesz maga a múlt. De a múltat képviseli a Fidesz egy másik értelemben is: a reformellenesség mögött az húzódik, hogy a szocializmust, a kádárizmust kívánják visszahozni Magyarországra. Ahhoz képest, hogy az emberekkel a neoliberalizmus szellemében meg kellene értetni, hogy „nincs ingyenebéd”, és „mindenért fizetni kell” (hiába fizettek szerencsétlen emberek adó és járulék formájában óriási összegeket eddig is), a Fidesz a népszavazási kezdeményezésével azt kívánja elhitetni az emberekkel, hogy van és lehet ingyenes egészségügy és oktatás, hogy visszatérhet a Kádár-rendszer idilli világa. Tehát szabad demokraták és szocialisták kijelentik: a polgári párt szocializmust akar, a múltat akarja.
Ezek az érvek – finoman szólva – nem meggyőzők. A Fidesz által képviselt irányvonal a modern konzervativizmus, neokonzervativizmus értékeiből merít, Magyarországon kívül ezen értékekről értelmes politikai vitákat lehet lefolytatni. Másfelől, ami igazán sajátos, az a szocializmus vádja. A két baloldali párt és holdudvaruk a népszavazási kampányban többször elsütötték, hogy aki nem akar vizitdíjat, kórházi napidíjat és tandíjat, az a szocializmust, azaz az ingyenességet kívánja visszaállítani. Elképesztő vádaskodás ez akkor, amikor Európában az egyik országban van vizitdíj, a másikban nincs, de egyikük sem szocialista ország… Ami különösen pikánssá teszi ezt az érvelést, az kétségtelenül a kormány és a szocialista párt összetétele: a kormány és a párt vezető embereinek döntő része egykori KISZ KB-s, akik a nyolcvanas években a kádári szocializmus megrögzött hívei voltak, élükön Gyurcsánnyal. Meglehetősen rossz lelkiismeretre vall a kezdettől antikommunista, polgári beállítottságú Fideszt a kádári szocializmus visszahozásával vádolni.
5. Szélsőségesekkel kokettálnak és antiszemita felhangokkal terhesek. A vádak a következők: igaz, hogy a Fidesz kormányzása idején nem lépett koalícióra a MIÉP-pel, de nem határolódott el tőle eléggé, ezen túl az elmúlt években nem határolódott el a Jobbiktól, aktuálisan pedig nem elég határozottan és nem elég sokszor határolódott el a Magyar Gárdától. Valamint: képtelen volt a zsidóellenes megnyilvánulásoktól megfelelő számban elhatárolódni. S az egyik, már nem a legfrissebb színes: a népszavazási kampányban Kóka János rámutatott az egyik Fidesz-plakátra – amelyen nagyjából az állt, hogy „vizitdíj, kórházi napidíj, tandíj – megszabadulunk tőlük” –, s azt mondta, hogy a „tőlük” itt többet jelent, mint a díjakat, a tőlük… – nem mondta tovább, de nyilván a zsidóságra gondolt, s máris rasszizmust emlegetett. A Fidesz tehát egy gyanús, rasszista és antiszemita felhangoktól nem mentes párt, az isten mentsen meg tőlük „bennünket”, baloldaliakat.
Ezek a vádak, amelyek a leghangosabbak, de egyben a legmegalapozatlanabbak is, főleg az SZDSZ holdudvarából hangoznak el. Kár lenne hosszan taglalni, hogy a Fidesz négy év alatt szinte semmilyen kapcsolatban, még beszélő viszonyban sem volt a MIÉP-pel a kormányzása idején, hogy a Jobbik minden igyekezete ellenére sem tudott érdemi politikai kapcsolatokat kiépíteni a Fidesszel (ami mellesleg talán túlzott óvatosság is volt a Fidesz részéről), s hogy a Magyar Gárdától nem győzött távolságot tartani a párt. Ezen túl, mindig kínosan elkerülte az alkalmakat, hogy a Kossuth téri radikális tüntetőkkel akár egyszer is közösen demonstráljanak. S végül, a Fidesznek jók a kapcsolatai az izraeli Likud-tömbbel (egyszer testvérpártnak nevezték őket), s korrekt a viszony a zsidóság eleddig meghatározó képviseleti szervezetével, a Mazsihisszel. Meggyőződésem, hogy a polgári párt eddigi pályafutása során feltűnő gonddal vigyázott arra, hogy még a látszatát is elkerülje a szélsőségességnek avagy az antiszemitizmusnak, amit legújabban Szabó György XIII. kerületi Fidesz-képviselőnek a Hollán Ernő utcai jegyiroda előtti tüntetésekben játszott szerepe is mutatott.
A párt ebbéli igyekezete azonban a sok tekintetben abnormális magyar viszonyok között nem hozott számukra különösebb hasznot, a politikai ellenfelek gyakorlatilag tevékenységüktől, gesztusaiktól, a tényektől teljesen függetlenül hangoztatják unalmassá vált vádjaikat. A baloldal, de főleg a szabad demokraták ebbéli mániájának valószínűleg pontosan átgondolt politikai előnyszerzés a célja, amivel versenyezni, amit ellensúlyozni jelen körülmények között – láthatóan – nem lehet. Ám tanulság lehet a Fidesz számára, hogy a kínos erőfeszítéseknek sincs semmi értelmük, egyszerűen elég lenne egy természetesen toleráns politika folytatása, ami eddig is megvolt, bizonygatni semmit nem kell és cáfolni sincs értelme semmit, mert nincs mit.

A szerző politológus