Egy következmények nélküli ország

Azokban az országokban, amelyek politikai kultúrájára az éles megosztottságok, a markáns törésvonalak a jellemzők (ebből van jócskán a kontinentális Európában s az új demokráciákban is), alapvetően fontos, hogy a mindenkori kormányzatokat az alkotmányok ne betonozzák be a hatalomba, azaz, legyen meg a lehetőség a kormányok két ciklus közötti leváltására s az előre hozott választások intézményének valóságos működtetésére. Igazából ez garantálja, hogy a kormányzatok ne tudják az ellenzéket tartósan kiszorítani a demokrácia terepéről, ne tudják a demokratikus normákat felrúgva manipulációs technikákkal felfüggeszteni a demokratikus váltójátékot.
Hideg polgárháború, kiszorítós politika
Talán történhetett volna másképp is: ha a magyar politikai kultúra a konszenzuális, megegyezéses irányba mozdult volna el – lásd az alkotmány szempontjából mintának tekintett országokat, Németországot és részben Ausztriát –, akkor ez a toldozott-foldozott 1989-es változat is megállhatná a helyét, hiszen akkor az alkotmányosan szinte elmozdíthatatlan kormányzatok nem élnének vissza hatalmukkal, s nem igyekeznének bebetonozni azt, miként teszi a 2002 óta uralkodó szocialista–liberális, legújabban már csak szocialista kormányzat. Ám Magyarországon nem ez történt: a politikai viszonyaink, a politikai elitcsoportok közötti konfliktusok a végletekig kiéleződtek, gyakorlatilag hideg (illetve most már sajnos nem is olyan hideg) polgárháború alakult ki az országban, s egyáltalán nem a konszenzusos, hanem a konfliktusos, kiszorító típusú politikai kultúra jött létre nálunk – s ez immáron nem ideiglenes, hanem tartós állapot. Ennek következtében a jelenlegi kormányzat – ráadásul néhány hónapja kisebbségben – a demokrácia szinte összes létező normáját megszegve, elképesztően görcsösen ragaszkodik a hatalmához, amelynek hátterében valójában a félelem áll; félelem az erkölcsi és jogi számonkéréstől, félelem egy hatvan éve tartó hálózati világ megtörésétől, félelem attól, hogy sokuknak esetleg vissza kell térni a „koszos”, számukra idegenné vált mindennapi életbe a „civilek” közé.
A kedves olvasóim bizonyára pontosan tudják, hogy a magyar közéletben jómagam voltam az, aki elsőként, 2003-tól kezdve egyre többször és egyre gyakrabban vetettem fel az előre hozott választások szükségességét mind cikkeimben, mind nyilatkozataimban. Először erőteljesebben 2004-ben, a Medgyessy-kormány bukása után – s mint később kiderült, Mádl Ferenc és szaktanácsadói is gondolkodtak hasonló megoldáson –, másodszor pedig igen élesen 2006 őszén, a Gyurcsány-féle őszödi beszéd nyilvánosságra kerülését követően. Sokáig egyedül maradtam a gondolatommal, de mindig szent meggyőződésem volt, hogy az idő megérleli majd a felismerést legalább a jobboldali politikai térben, a jobboldali politikai gondolkodók és közéleti szereplők körében.
A demokratikus legitimitás követelménye
Az elmúlt években a baloldal persze azzal igyekezett bagatellizálni az előre hozott választás gondolatát, hogy a szerző (mármint én) pusztán és kizárólag azért veti fel a javaslatát, mert szeretné, ha a Fidesz minél előbb hatalomra kerülne. Holott már évek óta hangsúlyozom a cikkeimben: az előre hozott választás intézményének alkalmazása nem aktuálpolitikai szempontból a legfontosabb, hanem hosszú távú jelentősége van. Ez garantálhatja egyedül azt, hogy a demokratikus legitimitás követelménye érvényesüljön a mindenkori kormányokkal szemben, hogy ne lehessen következmények nélkül a legfelháborítóbb manipulációkat elkövetni a választópolgárokkal szemben, hogy ne lehessen soha kormányzati hatalmakat antidemokratikusan bebetonozni. Sőt az előre hozott választás lehetősége az adott, mindegy milyen színezetű kormányokat eleve önmérsékletre kényszeríti, hiszen ott lebeg felettük a parlament feloszlatásának reális veszélye; s ez utóbbi talán az egyik legfontosabb elem a demokratikus normák érvényesítének garantálására.
Meg kell mondanom őszintén: napjainkban némi elégtételt érzek, mert az elmúlt fél évben-egy évben a politikai közbeszéd részévé vált az előre hozott választások gondolata, egyre többször és több helyről hangzik el, hogy ez a demokratikus intézmény nem az ördögtől való, Nyugat- és Közép-, valamint Kelet-Európában is bevált, és gyakran alkalmazzák válsághelyzetek feloldására. Nemrég éppen Szentpéteri Nagy Richárd alkotmányjogász és politológus fejtette ki kitűnő cikkében (Ha a bizalom elszáll, repül a kormány is, hvg.hu, 2008. július 8.), hogy az előre hozott választások az európai demokráciák szerves, természetes intézményei, amelyeknek a hiánya az, ami igazából veszélyes a demokráciákra nézve. Sőt eljutottunk mára odáig, hogy időnként egy-egy mérsékeltebb baloldali–balliberális közszereplő, közíró is elgondolkodik a lehetőségen – bár természetesen a hatalomféltés okán végül még mindig a „nem” mellett foglalnak állást.
Nyitott alkotmányos kérdések
Az előre hozott választások körüli viták természetes módon vezetnek el az alapkérdéshez, az alkotmányunkhoz és az alkotmányos berendezkedéshez. Annál is inkább, mert világossá vált: a jelenlegi politikai patthelyzetben – melyben egy Gyurcsány Ferenc nevezetű személy és kiszolgáltatott szocialista vazallusai kényszerhelyzetben tartanak egy országot, s egyszerre teszik az embereket feszültté, illetve rosszkedvűvé és elkeseredetté – egy legitimációját vesztett, cselekvőképtelen és már parlamenti többségét is elvesztett kormánytól valóban meg kellene szabadulni, mégpedig előre hozott választásokkal. Ám egyértelművé vált az is, hogy ehhez hiányoznak az alkotmányos lehetőségek. Nem véletlen tehát, hogy egyre többen vetik fel az alkotmány újragondolásának, reformjának, illetve egy új alkotmány bevezetésének a lehetőségét, a fent említett szerzőn kívül például Stumpf István, Csizmadia Ervin és mások. Egyébként annak is személyesen örülök, hogy Stumpf István még a negyedik köztársaság gondolatát is megpendítette az esetleges új alkotmány kapcsán, ugyanis jómagam ezt már 2005-ös cikkeimben, illetve Az árok két oldalán című könyvem (XXI. Század Intézet, 2006.) zárófejezetében felvetettem, mint a jelenlegi politikai, erkölcsi és legitimációs válság feloldásának lehetőségét.
Fékek és egyensúlyok működő rendszere
Az alkotmány újragondolása kapcsán az előre hozott választások intézménye természetesen csak egy elem, bár nagyon fontos és hangsúlyos elem. Ha a jelenlegi, tartósan konfliktusos, erős törésvonalakkal terhelt, konszenzusképtelen politikai viszonyainkhoz illeszkedő, annak válságait és feszültségeit jobban kezelni tudó alkotmányt szeretnénk, akkor egy elem megváltoztatása nem elegendő, hiszen egy alkotmányos berendezkedésben mindegyik elem összefügg a másikkal, ha egy változik, másnak is változnia kell. Az 1989-es módosítás mind a kormányfőt és a kormányzatot, illetve a parlamentet is bebetonozta, az államfő szerepét pedig – következetlenül – egyes helyeken feleslegesen felerősítette, más helyeken viszont – éppen a parlamentfeloszlatás jogában – abszolút legyengítette. Az egyes államhatalmi ágak elmozdíthatatlanok, és nem tudják korlátozni egymást, ami alkotmányos patthelyzeteket eredményezhet (miként így van ez napjainkban), s ha nem segít a demokratikus normakövetés – a posztkommunista MSZP esetében ez a szempont fel sem merül –, akkor válsághelyzetek alakulnak ki (miként láthatjuk ezt ma hazánkban). Ebből következik, hogy az újragondolás során más változtatásokra is szükség van. Ha a fékek és egyensúlyok működő rendszerét akarjuk létrehozni, melyben az egyes államhatalmi ágak valóságosan képesek korlátozni a másikak hatalmát, akkor többek között meg kellene fontolni a köztársasági elnök közvetlen, nép általi megválasztását, mely erős hátteret adna ahhoz a bevezetendő jogához, hogy válsághelyzetekben feloszlathatja a parlamentet, el kellene gondolkodni a második kamarán, a felsőházon, mely konszenzuskényszert és a kormányzattal szembeni újabb ellensúlyt képviselhetne, s valószínű, hogy a konstruktív bizalmatlansági indítvány helyett át kellene térni a sima bizalmatlansági indítvány intézményére, mely esetleg kiterjedhetne az egyes miniszterekkel szembeni bizalmatlanság felvetésére is. Mintegy cserébe a kormányfő is bizonyos jogokat kaphatna arra, hogy válságos helyzetekben kezdeményezhesse a parlament feloszlatását. A lényeg tehát az lenne, hogy egymástól való teljes elválasztottság és felelősséghiány helyett a kölcsönös függőségek és felelősségek rendszerét kellene kialakítani, amely valóságos garanciát adna autokratikus és antidemokratikus kormányzati hatalmak kialakulásával szemben.
Bizonyos közjogi csapdák
Meglepőnek tartom ugyanakkor, hogy olyan személyek, akik közvetlenül és aktívan vagy közvetetten részesei voltak az 1989-es alkotmánymódosításnak a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások idején, mint például Sólyom László köztársasági elnök (az MDF képviseletében) vagy Tölgyessy Péter alkotmányjogász (az SZDSZ képviseletében), milyen hevesen ellenzik az új alkotmány gondolatát, s milyen szenvedélyesen ragaszkodnak az 1989-es verziójukhoz. Nyilatkozataikban – főleg Tölgyessy – azt hangsúlyozzák, hogy az 1989-es szöveggel nincs semmi komolyabb baj, hogy gondjaink gyökerei nem az alkotmányos berendezkedésből fakadnak (ami persze részben igaz, de az új politikai viszonyainkból eredő tartós válságainkra az alkotmánynak reagálnia kell), s hogy aki a jelenlegi alkotmány reformjára vagy új alkotmány bevezetésére készül, közvetetten veszélyezteti a kialakult alkotmányos rendet.
Itt kell megjegyeznem: nem mindig ezt a véleményt hangoztatták. Például éppen 1989-ben nem. Ennek alátámasztására hadd idézzek egy méltatlanul elfeledett interjúkötetből, melyet Richter Anna (az Ellenzéki Kerekasztal akkori munkatársa) 1989 őszén készített a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások prominens ellenzéki alakjaival (Richter Anna szerk.: Ellenzéki Kerekasztal, Ötlet Kft., 1990.). Tölgyessy Péter a vele készült interjúban a következőket mondja: „Nem állíthatom, hogy végül az elfogadott tervezet az alkotmányozás csúcsa. Én szerettem volna szakmailag tökéletesebb megoldásokat kimunkálni, de a politikai helyzet ma még nem kedvez a végérvényes megoldásoknak. Kezdetben ezért is zárkóztunk el az alkotmányozástól, csak a szabad választások legfontosabb előfeltételeit akartuk megteremteni. Utóbb azonban a politikai kompromisszum belesodort minket számos – eredetileg időszerűtlennek tartott – alkotmánymódosítás elfogadásába. Sajnos meglehet, hogy a következő Országgyűlés nem tud új alkotmányt elfogadni, mert ahhoz kétharmados többség kell. Ezért megeshet, hogy akár húsz évig is ezzel az agyonmódosított alkotmánnyal kell boldogulnunk.” „Lesz még bőven feladata az új Országgyűlésnek a közjogi intézményrendszerrel.”
Magáért beszélő szavak, miként néhai Antall Józseféi is, aki az alkotmányozás kapcsán interjújában megjegyzi: „…maradtak bizonyos közjogi csapdák. Például a köztársasági elnök jogkörének korlátozása olyan mértékű lett, hogy nincs, aki feloszlathassa az Országgyűlést, az csak önmagát oszlathatja fel.”
S hogy miért került ennyi következetlenség a módosításba, miért lett kissé kimunkálatlan és esetleges? Ennek kapcsán mondja az akkori Sólyom László: „…továbbra sem politikacsinálás van, hanem rögtönzés. Még mindig a véletlen van túlsúlyban, ezt többször megtapasztaltam a tárgyalások során. (…) Huszadrangú kérdésekről folyt napokig a vita, míg az alapkérdések tisztázatlanul sodródtak az idővel. (…) Nincs nagyobb veszély, mint mikor felkészületlen emberek félinformációk alapján döntési helyzetbe kényszerülnek. Nem tudom, mikor lesz végre a politika szakmává nálunk.”
A kommentárt aligha igénylő mondatokhoz jómagam csak egyet tennék hozzá. Azt a döbbenetes tényt, hogy a kelet- és közép-európai rendszert váltott országok mindegyike új alkotmányt vezetett be, egyedül Magyarország a kivétel. És a másik: ezek az országok egytől egyig az első szabad választások után iktatták be az új alkotmányszövegeket, tehát nem az átmenet hajnalán, amikor még a régi rendszer képviselőivel, a kommunistákkal kellett alkudozni és rossz kompromisszumokat kötni, illetve az akkori átmenet követelményeire reagálni. Ellenkezőleg, a választásokon hatalomra jutott ellenzéki, rendszerváltó erők hozták létre az új alkotmányokat, immáron az új, demokratikus konszolidáció követelményeinek megfelelően. Ez pedig óriási különbség. Álljon itt alátámasztásul néhány évszám az új alkotmányok bevezetéséről: Észtország 1992, Lettország 1993, Litvánia 1992, Lengyelország 1997 (előtte 1992-ben „kis alkotmány”), Csehország 1992, Szlovákia 1992 (módosítva 1999!), Románia 1991, Bulgária 1991, Szlovénia 1991, Horvátország 1990 (módosítva 2000), Jugoszlávia 1992, Ukrajna 1996.
Meghaladott az 1989-es alkotmányszöveg
Látható, hogy mindenütt az új parlamentek iktatták be az új, demokratikus alkotmányokat, s még olyan ország is van már, amely azóta ezeket is módosította. S ehhez képest Magyarország? Hogyan lehetne a mai, húsz éve demokratikus viszonyainkhoz adekvát egy olyan módosított szöveg, amely a pártállami hatalommal vívott görcsös küzdelemben született, amely bevallottan esetleges, szakmailag egyáltalán nem megalapozott, igazából kimunkálatlan, a helyzethez erősen szabott volt? S hogyan lehetséges ez, hogy 2008 nyarán még mindig nem lehet erről őszintén beszélni, s itt is csak a szokásos magyar elhallgatások és sunnyogások a jellemzők?
Meg kell mondanom: Tölgyessy Péter és Sólyom László ragaszkodását az 1989-es, akkor általuk is hevenyészettnek, gyengének és feltétlenül átalakításra szorulónak tartott szöveghez végül is megértem. Megértem, de nem fogadom el. Ők valójában a saját „gyermekükhöz” viszonyulnak, ez érzelmi viszony, aligha várható, hogy tagadják meg utólag „szülöttüket”.
Viszont azt is nyomatékkal hangsúlyoznám, hogy a 2008-as válságos állapotaink közepette az új alkotmánnyal kapcsolatos igent vagy nemet már nem feltétlenül nekik kell eldönteniük, bár a véleményük értékes és fontos. Az új kihívásokra talán most már azok tudnak igazán adekvát válaszokat találni, akik az 1989-es alkotmánymódosításhoz szenvtelenül, érzelemmentesen s kellő távolságtartással közelednek.
Ugyanis ma már aligha kérdéses: az 1989-es alkotmányszöveg nem képes betölteni a funkcióját, nem tudja megvédeni a demokráciát az autokratikus hatalmi törekvésektől. Ezért új alkotmány kell – mint a régió országában mindenütt –, ami magában hordozza egy negyedik köztársaság kialakulásának lehetőségét is.

A szerző politológus