Inflációs politika és adócsökkentés

Retorikájában még a kormány is adócsökkentés-párti. A kormányfő, hol 200, hol 400 milliárd forintos mozgási lehetőséget lát a költségvetésben, hol pedig visszakozik. Volt koalíciós partnere fennállása óta adócsökkentésről beszél, de kormányon mindig megszavazza az adóemeléseket.
Magyarország nincs a magas adószintű EU-tagországok között, hangzik a sztereotípia. A 2006-os 39,9 százalékos EU-átlaghoz képest hazánkban a költségvetés csak a GDP 37,2 százalékát osztja újra. Jóléti államokban, mint Dánia vagy Svédország ez az érték 50 százalék, vagy több. A mi adóink az egekben vannak régióbeli versenytársainkhoz képest. Romániában, Szlovákiában, Litvániában az értékek mind jóval 30 százalék alattiak. Akik ma gombamód nőnek, azoknál jó tíz százalékkal kisebb az adóterhelés, és a miénkhez hasonló szintű a szociális ellátás. Náluk több marad a vállalkozók és a munkavállalók zsebében, amiből jobban működtethető a ma divatszóvá vált öngondoskodás is. Versenytársaink adószintjéből következtethető, hogy az alacsonyabb adóterhelés valóban együtt járt a gyors növekedéssel.
Van azonban más is, ami a képet még bonyolultabbá teszi. Nálunk az adók rendkívül aránytalanul vannak elosztva. A munkát az átlagot meghaladó adó terheli, az EU-átlag 34,8 százaléka helyett 39 százalék. Drámai a fogyasztás adóterhelése is. A 21,1 százalékos uniós átlaghoz viszonyítva 25,8 százalék. A tőkét terhelő adók nálunk rendkívül alacsonyak. Az uniós átlag 29 százalék, de az Eurostat nem tud magyar adattal szolgálni. Az azonban világos, hogy az 500 milliárd forintnyi társasági adó és a 200 milliárd körüli iparűzési adó együttesen is csak a töredékét teszi ki az uniós átlagnak. Ráadásul ez is aránytalanul oszlik meg. A tőkejövedelmek után főként a hazai tulajdonú cégek fizetnek, a multik mentesülnek. Kimutatás arról, hogy a hazai cégek és a multik milyen arányban fizetnek: nincs. Az Eurostatot sem halmozzuk el tőkeadó-statisztikákkal.
Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a közepes magyar adóterhelés elképesztő aránytalanságokat takar. Agyonadóztatja a munkavállalókat és kizsigereli a magyar tulajdonú vállalkozásokat. Semmi csodálkoznivaló nincs ezek után azon, hogy a növekedést nálunk még mindig a multik pislákoltatják, miközben a kis- és középvállalkozói szektor sorvad. Az adókedvezmények mellett a munkahely-létesítésre szolgáló állami források több mint 90 százalékát nemzetközi cégek kapják, amelyek kevés nagy termelékenységű munkahelyet létesítenek, de nagy támogatás mellett és alacsony bérekkel.
Látjuk, hogy környező országbeli versenytársaink megnyerték az adóversenyt, és jelentős növekedési előnyökre tettek szert. Ma szinte minden elemző verziókat dolgoz ki az adócsökkentésre ahelyett, hogy látnák, ennek útjában akadályok tornyosulnak. Versenytársainknak ugyanis úgy sikerült adókat csökkenteni, hogy közben nemzeti eladósodásuk nem nőtt, vagy éppen csökkent, mérsékelték az inflációt, s csökkentek a kamatok is. Ők az uniós csatlakozás előtti pár évben és azután antiinflációs gazdaságpolitikát folytattak, mi pedig a mai napig rendületlenül infláltatjuk a forintot. Számok mutatják, hogy e miatt a három évtizede tartó görcsös gyakorlat miatt a 2001–2006 közötti időszakra vonatkoztatva Szlovákiához viszonyítva 3,1 százalékkal, Romániával összevetve pedig 1,88 százalékkal finanszírozzuk kedvezőtlenebbül a magyar gazdaságot (állam, vállalkozások, fogyasztók). Mindösszesen több mint 30 ezer milliárd forint hitelről van szó. Az inflációs politika miatt a szlovák számot alapul véve évente ezen jó ezermilliárd forintot bukunk. Nem kétséges, hogy mi bukunk, mert a források jórészt külföldről jönnek. Maga az államkassza állja a bukás több mint felét. Ha szlovák szinten sikerülne finanszírozni az országot, máris helye lenne 500 milliárd forintos adócsökkentésnek. De talán nem is lenne olyan sürgős az adócsökkentés, mert a másik 500 milliárd forinttal mérséklődnének a vállalkozások és a fogyasztók adóterhei. Így szívesebben adóznának, mert féltik a szociális ellátási rendszert, amelyet elvenni készülnek tőlük. Egy csapásra megoldódhatna a folyó költségvetés deficitjének kérdése is. Azonnal belül lennénk az éves három százalékon.
Pénzérték-stabilitás mint elsőrangú fő cél nélkül az adócsökkentés egyenlő a betonfalba fejeléssel. Az adócsökkentés egyes fajtái ugyanakkor maguk is hozzájárulhatnak a pénzérték stabilitásához. Fordítva ez már működött. Amikor Medgyessy Péter és László Csaba majdnem minden közfogyasztású cikket felsőbb áfakulcsba sorolt (2004), az árszínvonal hatalmasat ugrott (a 2003-as 4,7 százalékról 6,8 százalékra). Nagyon sokat nyomott a latban a háztartási energiák és az élelmiszerek áfájának emelése. A kiizzadt többletáfát többszörösen felemésztette a megugrott infláció miatti többletkamat. Ha visszasorolnánk a háztartási energiákat és az élelmiszereket alacsonyabb áfakategóriába, az mérsékelné az inflációt. Ez kamatcsökkentést eredményezne, még akkor is, ha a jegybanki kamatpolitika hatékonysága egy szikrát sem javulna. Ráadásul béremelés nélkül járnának jobban a munkavállalók is. A jegybank is megszabadulna kényszeresen neurotikus beidegződésétől, amit a béremelések miatt ellát. Azt sem feltételezhetjük, hogy a jegybanki kamatpolitika sem javulhat. Ha csak egyetlen százalékot dolgoz le a szlovákokkal szembeni hátrányból, máris közel 300 milliárd forinttal tehermentesíti a gazdaságot. Az állam a rájutó kamatteher-csökkentést rögtön átengedheti adómérséklésként. Nyilvánvaló, hogy először a munkát sújtó járulékokat kell csökkenteni, mert szükség van a többletfoglalkoztatásra, amellyel több adófizető lenne a segélyezettek helyett. Sok antiinflációs lehetőség rejlik az ésszerű piacszabályozásban is. Kiváltképpen igaz ez az élelmiszerpiacra. A termelőknek fizetett ár néha köszönő viszonyban sincs a fogyasztói árakkal. Ennek oka a monopolizált élelmiszer-kereskedelem. Közelebb kell engedni a termelőket a fogyasztókhoz. Meg kell nyitni újra a termelői piacokat, meg kell engedni a háztól árulást is. Amit itt az állam veszít adóbeszedésekben, az bőven megtérül az árszínvonal-stabilitást követő kamatcsökkenésben. Az államkassza kevesebb kamatot fizet, mérséklődnek a vállalkozók és a fogyasztók kamatterhei is.

A szerző közgazdász, volt miniszter