Hegyi Gyula: A radikális középutas

Írjunk-e valódi kritikát a másik oldalhoz tartozó politikus-publicista könyvéről? Hiszen ez fordítva jószerivel nem történhet meg: egy jobboldali szerző megjelenése a balliberális sajtóban egyet jelent a negatív jelzős szerkezetek és gyalázkodások tobzódásával.
E fekete-fehéresdi, ha jobban belegondolunk, alapvetően kontraproduktív eljárás gyakorlóinak: a balliberális oldal tulajdonságait ismerő jobboldalon nincs nagyobb reklám egy gyűlölettől habzó másik oldali támadásnál. Noha az ellenkezőjére nem akadt példa, szinte biztos, hogy a balliberális sajtóban tudatosan elhelyezett négy-öt, következetesen dicsérő írás egy jobboldali sztárszerzőt talán egy életre ellehetetlenítene. Szerencsére a másik oldal ennyire nem okos, illetve zsigeri gyűlölete uralja a racionalitást.
És ha elhatározzuk, hogy mi írunk őszinte kritikát – ugyan, miért ne? –, akkor az milyen legyen? Ha kedvező, a szerzőnek ártunk. Ha méltatlanul ledorongoló, akkor reklámozzuk. A legegyszerűbb megoldás, mint mindig, a lehető legnagyobb őszinteség, és annyi tárgyilagosság, amennyit homlokegyenest eltérő világnézetünk és világnézeti kötődésünk csak enged.
Annyit elöljáróban feltétlenül meg kell említeni, hogy Hegyi Gyula esetében egy olyan tehetséges politikusról és publicistáról van szó, aki pártjának hatalmon lévő kormánya Magyarországot hat év alatt a posztkommunista országok csodagyerekéből annak sereghajtójává züllesztette; olyan országgá, amelyben a kormánytól jövő agresszivitás és a legalantasabb durvaság hasonította magához az egész társadalmat, és ahol az emberi jogok „tisztelete” az azonosítatlan rendőrök afrikai színezetű brutalitásától az újságírók elleni, inkább Közép-Ázsiából ismert módszerekig terjednek. A lelkük mélyéig gazembereknek és bornírt holdudvaruknak e romlást akár a hatalmi eszközökhöz még álmában se hozzáférő Magyar Gárda nyakába is lehet varrni. Szerencsésebb tájakon – Magyarországon kívül a civilizált világ valamennyi országában – az ország helyzetéért és az elért teljesítményért a hatalmon lévőket teszik felelőssé.
De aki tagadja, hogy a másik oldalon ne lenne a negatívum és a pozitívum között húzódó, nem is keskeny paletta, a tények cáfolják: a vörös, de egyre tisztességesebben viselkedő munkáspárti vezért, Thürmer Gyulát Pető Ivántól vagy SZDSZ-es vezetőtársától, a jobboldali sajtót saját bevallása szerint is megregulázni kívánó Gusztos Pétertől egy Mariana-árok választja el. De még Gyurcsány minisztereit is: Gráf József és Veres János más-más dimenzió, mint ahogyan, ha kell, az állatias kegyetlenség elkövetésének parancsától vissza nem riadó Gergényi Péter volt országos rendőrfőkapitány sem azonos a láthatóan rá nehezedő mind nagyobb politikai nyomás és a tisztesség iránti vágy között a lehetőség határain belül lavírozó Bencze József mostani országos rendőrfőkapitánnyal.
Aki viszont a másik oldal minden szereplőjét egy színben akarja láttatni, azt nemcsak a tények nem zavarják, hanem érzelmileg is egy akolba tereli az ellenfelet ahelyett, hogy megosztaná őket. Mellet verve, válogatás nélkül anyázni persze intellektuálisan a legegyszerűbb – az elért eredmény pedig ehhez fogható.
És most visszatérve Hegyire, ha egyáltalában elhagytuk: nemrégiben jelentette meg sorban kilencedik kötetét, A brüsszeli utast. Az esszégyűjtemény szerzője az Európai Parlament szocialista képviselője, aki két okból is kiemelkedik társai közül. Ő volt 1990 óta az MSZP és az SZDSZ világából az egyetlen, aki bocsánatot kért, méghozzá az antiszemitizmus hamis vádja miatt. Mint emlékezetes, a brit Guardian napilapban megjelent cikkében az antiszemitizmus jól bejáratott vádjával bántott meg igaztalanul olyanokat, és – erre nincs elég erős szó – gyalázta meg azokat, akiknek az 1956-os antikommunista szabadságharc oly sokat jelent. És gyalázta meg magát, a világra szóló jelentőségű és kivételesen tiszta forradalom emlékét. Hegyi éppen lapunkban, Schmitt Pál európai parlamenti kollegájával beszélgetve kért teljes őszinteséggel bocsánatot a cikkében említett, felháborító vádért.
Hegyi Gyula másik különlegessége, hogy a Brüsszelben Magyarországot képviselő 24 parlamenti képviselő közül egyedül közlekedik rendszeresen biciklivel, ami – ellentétben az autóval dolgozni járó Daniel Cohn-Bendittel, az Európai Parlament zöldpárti frakciójának társelnökével is – egy környezetvédőtől következetességet és tisztességet árul el.
Hegyi, ahogyan mondják, összetett ember. És nincs is rosszul összetéve, egy eleve érdekes könyv szerzőjeként sem: diplomás építész, évtizedeken át filmkritikus, kulturális újságíró és publicista a Magyar Hírlapnál. Verseket is ír(t), amelyekből két kötete is megjelent. Elnökségi tagja volt a Demokratikus Chartának és a fordulat utáni évek minden bizonnyal legellenszenvesebb társaságának, a Nyilvánosság Klubnak.
Aktivitása akár korábban, akár európai parlamenti képviselőként szinte határtalan: tagja a Magyar Katolikus Újságíró-szövetségnek, a Magyar Írószövetségnek, a Zsinati Klubnak, számtalan környezetvédelmi mozgalomnak, míg Brüsszelben az embereket közvetlenül érintő, talán túlontúl is sok témában hallatja hangját, Verespataktól kezdve az autók sebessége gyári csökkentésének szükségességén át a fogyasztóvédelemig.
1995-ben lépett be az MSZP-be, de annak fővárosi listáján már 1994-ben bejutott az Országgyűlésbe. Tagja volt az emberi jogi, az európai integrációs bizottságnak, de alelnöke lett a társadalmi szervezetekkel foglalkozó és a környezetvédelmi bizottságnak is.
Pártja hívő tagozatának tagjaként is rendszeresen támadta parlamenti ellenlábasát, a kormányzati pozícióban lévő Fideszt. Csakhogy itt kezdődnek Hegyi valódi ellentmondásai. Ugyanis mennyire tekinthető kizárólag érték- és nem politikai érdekvezéreltnek egy olyan támadás a magyar politikai jobboldal ellen egy publicistától, aki egyben ellenérdekelt pártpolitikus, mégpedig törvényhozó? Ráadásul hogyan vehet józan ésszel komolyan bárki is a demokráciára apelláló ilyen politikusi támadást, ha az rendre abban a Népszavában kap(ott) helyet, amely lapot – legfeltűnőbben a naponta az ellenzéket ostorozó véleményrovatában – nem a nyugat-európai újságírás, hanem sokkal inkább a két éve megboldogult Türkménbasi birodalmában ismert normák szabályozzák?
Ám Hegyi ennél jóval érdekesebb képlet. Politikustársaihoz mérve egyedülálló képességgel dühíti fel saját pártja, valamint a kormány korábbi koalíciós partnere, az SZDSZ és az ellenoldali holdudvar nem egy véleményformálóját, nem utolsósorban az amerikai neokonzervatív irányzat groteszk magyarországi klónjait, mint Seres Lászlót (Political Capital-féle Hírszerző), aki a kormány közeli Népszabadság július 7-i számában így hívta tetemre az MSZP-t, amiért még soraiban látja Hegyit: „Ez így nem megy. Az MSZP-nek el kell döntenie, mi a terve Hegyi Gyulával, a demokratikus baloldalnak pedig el kell döntenie, hajlandó-e »idealizmus« címszó alatt relativizálni, elnézően megbocsátani azt, ami megbocsáthatatlan?”
Vagyis az MSZP-nek – Seresék szerint – nem azt kell eldöntenie, hogy mit tegyenek Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel, hanem, hogy mit tegyenek Hegyivel, aki saját pártjának eddig csak „hozott”. Nos, annyi biztos: A brüsszeli utas nem növeli majd a sok tekintetben valóban szabadgondolkodó Hegyi elleni neokon ellenszenvet sem.
Mint a kötet Bemenni Gázába című írása, amelyben Hegyi Gyula egy európai parlamenti képviselőcsoporttal látogat el a világ legnagyobb szabad téri börtönébe. Érdemes idézni a Pokoljárás című alfejezetből: „Mindez mégis csak előjáték az utazás legizgalmasabb részéhez. Harmadnap nem feltámadunk, hanem alászállunk a poklokra. Átkelünk a hermetikusan körülzárt és folyamatos izraeli támadás alatt tartott Gázai övezetbe… A túloldalon egy frissen lerombolt gyár látványa fogad, két nappal azelőtt bombázták le az izraeliek… Felkeressük a legnagyobb gázai kórházat. Talán nem is a tragédia a legmegrendítőbb, hanem az igyekezet. Az intenzív osztályon bombasérült betegek fekszenek, köztük egy kisfiú, aki már örökre agysérült marad. Amikor megsebesült, nem tudták átvinni Izraelbe. Gázában pedig nincs agysebészet.”
Aki szerint e tények leírásához nem kell bátorság a mai „baloldalon”, annak kéretik bemutatni legalább egy hasonló tényleírást nemcsak Hegyi oldaláról, de bármely, írásra hajlamos jobboldali politikustól. Hegyi pártos – vagy talán bátorsági – korlátai persze ebben az írásában is kitapinthatók, mint amikor azt azzal zárja, hogy: „De ki kezdje, hogyan, és milyen fundamentumra épüljön a békéhez elengedhetetlen kölcsönös bizalom? Erre, mint annyi »napnyugati bölcs« a Közel-Keleten, mi sem találunk választ.”
Vajon nemhogy Hegyi Gyula, de a józan ész birtokában bárki le merne írni egy hasonló mondatot, ha a megszálló Németország, a megszállott pedig a robbantó partizánjairól ismert Szovjetunió lett volna, netán a mai Románia tartaná négy évtizednyi, gázai típusú megszállás alatt Magyarországot, miközben néhány elszánt magyar felrobbantana egy-két bukaresti épületet?
Az is egyedülálló teljesítmény Hegyi részéről, hogy saját oldalán ő az, aki elidőzött – szintén könyvében – azon 8-10 millió kongói múlt századfordulós lemészárlásán, amelyért a fő felelősség II. Lipót belga királyé? És ezzel nem merül ki Hegyi politikailag „inkorrekt” véleményeinek sora, kezdve a kasztrendszer miatt a nyugati világ által szent tehénként kezelt indiai „demokrácia” megkérdőjelezésétől (nem kis tett!) a multikulturalizmus kárára tett, tényleg eredeti, gúnyos megjegyzéséig, amelyet szintén a Hétköznapi India esszében olvashatunk a Delhi bazársorába képzeletben átplántált „derék magyar szürkemarháig”, amely ott a „másságot” jelképezné.
A kötet esszéi üzeneteinek zömével egyébként nehéz nem egyetérteni. Mint a Chávez és a szocializmus cíművel, amelyben egyértelműen pártja igazi, neoliberális gyakorlatával szembemenetelve ezt írja: „Vannak feladatok, amelyeket az állam, s vannak, amelyeket a magántőke old meg hatékonyabban.” Majd hozzáteszi – igaz, úgy, mint aki életében nem olvasott volna „jobboldali” sajtót (ami esetében nem igaz): „Kár, hogy az erről folytatott vitát a magyar társadalom megspórolta magának az átmenet éveiben.”
Ugyanilyen tényektől mentes az a mondata, hogy Noam Chomsky, Hugo Chávez vagy Evo Morales gondolatai magyarul nem olvashatók, hiszen a Magyar Nemzet – amely a „körkörös” tájékoztatást feladatának tartja – ezeknek eminens forrása. A kötet talán legkevésbé sikerült, amolyan „én vagyok az antifasiszta baloldali”-féle reklámozásízűre sikeredett esszéje A Bronzkatona bosszúja. Ez a tallinni szovjet emlékmű elköltöztetésének története a Bibó-féle „eltorzult és zsákutcás” szemléletbe szorítva, amelybe mint Hegyi és elvbarátai számára meglehetősen hamar, egyértelműen és fájóan kiderült, bizony nyakig „elmerült” a Bibóról mit sem sejtő Európai Unió, Washington és az olyan nyugati lapok, mint a Wall Street Journal, amely már a tallinni szoboreltávolítás hírét is szerkesztőségi állásfoglalással üdvözölte, tapsolva a szomszéd óriást kihívó bátor kis nép tettének.
Ettől függetlenül Hegyi Gyula könyve tele van eredeti meglátásokkal és szórakoztató történetekkel, mint a Lordok Házában vele teázó earl „mindent átható pisiszaga” vagy a kötet irodalmilag talán legértékesebbje, a Brüsszelben dolgozó gyakornokok szomorú magányát leíró eszszé, A Schuman téri lány. Ennek szerzőségéért, ha élne és ráfognák, talán Az idegen (feleslegesen eredetieskedő magyar fordításban A közöny) Camus-je – akit Hegyi másik esszéjében meg is említ – se tiltakozna túlzottan hevesen.
Amiért kár, az a kötetben hagyott hibák. Értük Csapody Miklós, a kötet szerkesztője felelős, akinek az olvasás puszta öröménél nyilván ezúttal is fontosabb volt a dörgölődzés, és netán feleségének posztja a gyurcsányi–hilleri kulturális minisztériumban, ahonnan szolgai módon a legsötétebb SZDSZ-nyikeknek juttat igazgatói állást a glóbuszon adófizetői pénzből megteremtett magyar kulturális intézetek élén. Máskülönben az elvetélt MDF-es politikus kigyomlált volna olyan hibákat, mint amelyek a „Quarzazate városa még Marrakestől is messze esik. A nyaktörő, kétezer kilométeres magasságba felkapaszkodó út…” mondatpárt is terhelik, tekintettel arra, hogy a könyvben a többször Quarzazaténak írt város nincs Marokkóban, csak Ouarzazate, magyar helyesírás szerint Varzazát, és az Atlasz- hegység magassága közelebb áll a kétezer méterhez, mint a kétezer kilométerhez.
De ezek lényegtelen elírások. Ami inkább a lényeg része: Hegyi Gyulának evilági sorsával sok baja láthatóan nincs, de hogy – hívőként – Isten saját oldalával veri, az abból is nyilvánvaló, ahogyan a 168 Óra című hetilap július végi számának könyvéről szóló recenziója kezdődik: „Nem arról kívánnék elmélkedni, aki a magyar út körök mentén kergeti a tegnapelőtti illúziókat, hanem aki nekivág a világnak.”
Nos, ezek azok a szellemtelen csatornapillanatok, amelyekben még egy Türkménbasi is kiköpne. Holott A brüsszeli utas többet érdemel.
(Hegyi Gyula: A brüsszeli utas. Korona Kiadó. Budapest. 2008. 1750 Ft.)