Leköpve

A szűkszavú közleményből még az időpontot sem tudjuk meg. Csak annyit, hogy Bauer Miklós Nagy Imre kivégzésének 50. évfordulója előtt halt meg néhány nappal. Ebből még arra is gondolhatnánk, hogy Bauer Miklós példás életű, de szerény, visszahúzódó ember volt, mint oly sok kiválóság. Gondolhatnánk: úgy halt meg, ahogy élt, csendben, minden felhajtás nélkül, akár az igazán nagyok. Nyolc évvel ezelőtt saját maga is így beszélt életéről: „[…] Én egy nyolcvanéves, becsületes embernek tartom magam, aki nyilvánvalóan sok hibát is elkövetett, de sokkal több jót cselekedett, mint rosszat, s úgy érzi, élete leltára egyértelműen pozitív…” Egyenes gerincű, makulátlan jellemű személyiség bontakozik ki előttünk, aki felmérte hibáit, és őszintén szembenézett velük; tudja, élete mérlege pozitív irányba billen, mégsem sorolja fel azt a sok jót, amit cselekedett, nem dicsekszik, nem hivalkodik vele.
Az árvák ilyen nagyapát álmodnak maguknak, a beosztottak ilyen főnököt, a rabok ilyen kihallgatót… Nem véletlen, hogy ifjú munkatársa, Eörsi Mátyás hajdan oly nagyon megszerette őt.
Halottakról vagy jót, vagy semmit – tartja a megbocsátó mondás, ám Bauer Miklós oly különös személyiség volt, hogy a szokásos kegyelet szabályai alól is kivételt képez. Életében ugyanis – annak ellenére, amit az idézett interjúban állított – aligha lehetett tiszta lelkiismerettel jót mondani róla. Ám miként halála időpontját sem tudni pontosan, életének eseményeit is homály és bizonytalanság veszi körül.
Próbáljuk hát sorra venni az ismert a tényeket. 1921-ben született polgári családban. A családi cég (Bauer és Rátz) zsák- és zsineg-nagykereskedéssel foglalkozott, s elég jó lehetett az üzletmenet, mert az ifjú Bauer jó és nyilván költséges nevelést kapott. Több nyelven beszélt, s felkészült a zsák- és zsinegbiznisz kihívásaira is, mert textiltechnikusi végzettséget szerzett. Az 1938–39-es tanévben beiratkozott a debreceni egyetem jogi karára. Egy év után azonban távozott Debrecenből, és átiratkozott a budapesti jogi karra. Ott is csak a harmadik évfolyam elvégzéséig jutott, az egyetemet nem fejezte be. Hogy hol kapott diplomát, miként szerzett jogi doktorátust, az nem ismeretes. Külföldön sem folytathatott tanulmányokat, hiszen saját bevallása szerint már 1943-ban felcsapott antifasiszta ellenállónak.
A háború alatt feleségül vette Schönfeld Juditot, akinek bátyjával, Szendi Györggyel együtt, hármasban léptek be 1945-ben a kommunista pártba, majd az ÁVO-hoz, amely szervezetekben híresen családias légkör uralkodott. Bauer úgy emlékszik, hogy kifejezetten udvarias, barátságos, finom lelkű ÁVO-s, majd ÁVH-s volt, az a fajta, akiért rajongtak az őrizetesek. Bauer nagyobb szabású jó cselekedetei közé tartozott, hogy részt vett Rajk László kihallgatásában. Rajknak – ha túléli – ez az esemény minden bizonnyal a kellemes élményei közé tartozott volna, hiszen Bauer is szép emlékeket őrzött róla. „A rend kedvéért teszem hozzá, hogy a Rajk-ügyben bizonyos összefoglaló jelentések szerkesztésében részt vettem, de sem Rajk Lászlót, sem más vádlottat nem hallgattam ki, aki mást mond, az téved vagy hazudik.” (Később mégis azt mondja, hogy Ries Istvánt ő hallgatta ki.) A Rajk-ügy utólagos kivizsgálását végző Legfőbb Ügyészség különleges ügyek osztályának feljegyzésében, amelyet 1954. október 18-án a Belügyminisztérium (BM) vizsgálati főosztálya vezetőjének küldtek, az alábbi kitétel szerepel: „[…] megállapítottam, hogy 1949. [évi] vizsgálatban külön kiértékelő működött, aki a vizsgálók jelentéseit és az általuk készített jegyzőkönyveket kiértékelte, azokat »összhangba hozta«, illetve sorozatos és folyamatos valótlan jegyzőkönyvek felvételére adott utasításokat. Megállapításom szerint a vizsgálat eredményének értékelését 1949-ben a Rajk-ügyben Bauer Miklós volt áv. őrnagy intézte.” Az alapos munka meghozta gyümölcsét, a Rajk-ügyben részt vevő ávós tisztek közül Bauer 100 ezer forintot kapott. Ugyanennyit érdemelt ki a sógor, a szadizmusáról hírhedt Szendi György is.
Bauer állandó jótékonykodásai sorában Ries István „kezelése” sajátos hírnévre tett szert. Erre így emlékszik vissza az agg filantróp: „Ries István kihallgatását valóban én kezdtem el. Azért bíztak meg vele, mert nála a házkutatás alkalmával sok idegen nyelvű levelet, iratot találtak, s mint aki ott egyedül tudott franciául, angolul és németül is, nekem adták át tanulmányozásra. Azután azt mondták, hogy mivel én ismerem legjobban az ügyet, s jogász vagyok, akárcsak Ries, végezzem én a kihallgatást. […] Az igaz, hogy a magabiztosságát meg akartam ingatni, mert nagy tudású, de egyben gőgös ember volt, aki lenézte a nála műveletlenebbeket. Azt hitte, ilyen kihallgatót kap, s már az meglepte és kibillentette szellemi fölényének tudatából, hogy egy több nyelven beszélő, művelt kihallgatója van, akit nem tud lehengerelni. Uram, nekem nem volt szükségem erőszakra, amit elértem, azt intellektuálisan értem el, a fizikai erőszakot lealacsonyítónak tartottam és sohasem alkalmaztam.”
Dr. Ries István hivatalban lévő igazságügy-minisztert 1950. július 7-én tartóztatták le hűtlenség, korrupció és szabotázs vádjával. Ügyében szeptember 11-ig tartott a vizsgálat, akkor szállították át a váci rabkórházba, ahol szeptember 15-én meghalt. Bauer nem tartotta felelősnek magát: „Ries István halálát súlyos betegsége okozhatta és az, hogy nem kapta svájci gyógyszerét. […] Előrehaladott cukorbetegség és prosztatarák. Ez azzal járt, hogy nem tudott állni, és nem volt képes visszatartani a vizeletét, ezért gyakran összevizelte magát. A kihallgatásokon a szabályzat szerint a vádlottnak állnia kellett, én azonban leültettem, úgy hallgattam ki, s rántott húst hozattam neki, mert ezt kérte tőlem. Ezt be is súgták Péter Gábornak, ő azonban nem kifogásolta eljárásomat. […] Rákosi nyilvánvalóan elégedetlen volt működésemmel, mert az ügyet elvették tőlem, és Angliába küldtek egy tűzoltóval – tűzoltóként – az angol kommunista párt meghívására.”
Közbevetőleg jegyezzük meg, nehéz elhinni, hogy abban az időben Rákosi angliai kiküldetéssel fejezte ki elégedetlenségét. Az viszont tény, hogy Bauer 1950 őszétől az ÁVH külföldi hírszerző részlegén dolgozott, így ebben a minőségében már érthetőbb kiküldetése. Amúgy egy ilyen küldetés inkább jutalomnak számított, nem büntetésnek. Mitől is lett volna elégedetlen Rákosi, amikor Bauer olyan jelentéseket küldött neki Ries Istvánról, mint a július 22-én, a beismerő vallomás után készült „tárgyilagos” összefoglaló: „Beismerő vallomása előtt a sírása, piszkossága és bevizelése általi megalázottságát leszidással, leköpéssel és néhány pofonnal igyekeztem fokozni.” Néhány nap múlva, augusztus 11-én ezt írta: „Ries István jelenleg őrizetének 5. hetét tölti, ez a hét a vele való bánásmódban nagy változást jelentett, mert a hét keddjén igen gyengén meg lett verve. […] A verést Ries meglepően jól bírta, egyáltalán nem tört meg utána, magatartása legfeljebb annyiban változott, hogy az eddigieknél is alázatosabb lett, de ravaszkodása, mellébeszélése továbbra is megmaradt. […] További veréssel szemben nem mutat különösebb félelmet.”
Az intellektuális módszereire büszke Bauer igyekszik bagatellizálni a veréseket, holott Ries a fogdahálózat besúgójának elpanaszolta, hogy nagyon fél a verésektől. Az ő halálának körülményeit is kivizsgálták 1955-ben. Bakos Pál főosztályvezető ügyész többek között ezeket írta jelentésében: „Ries István ügyében a vizsgálatot Péter Gábor közvetlen irányítása alatt Bauer Miklós áv. őrnagy végezte, és az iratok közt okmányok fekszenek arról, hogy törvénytelen eszközöket alkalmazott. […] Az a feltevés, hogy Ries halálának közvetlen oka az általa több esetben elszenvedett verés volt, a rendelkezésre álló vizsgálati iratok alapján nem támasztható megbízható módon alá, de nem is cáfolható meg.”
Ries István halálra verésének gyanúja nem ok nélkül vetődött fel. Kortársak szerint Bauer annak idején maga dicsekedett Ries agyonverésével. Marosán György 1962-ben idézte fel azt a történetet, miszerint az egyik ávós vizsgálótiszt panaszkodott, hogy nem vall az őrizetese, erre Bauer gúnyosan megjegyezte: „Nem tudtok kihallgatni, látjátok, az én őrizetesem inkább meghalt.” Egyértelmű bizonyíték valóban nincs arra, hogy Ries Istvánt agyonverték, s hogy Bauer verte volna agyon. Ám fia, Bauer Tamás SZDSZ-es képviselő azt is tagadta, hogy a papa részt vett Ries kihallgatásában. Ami azért is kizárt, mert akkor szegény Ries nem ehetett volna rántott húst.
Bauer a szellemi fölényét ókori kínzási módszerek felelevenítésével is éreztette. Páter Kiss Szaléz ferences rendi szerzetest 1946-ban tartóztatták le. Kihallgatása során – állítólag Bauer javaslatára – vizet csöpögtettek a koponyájára, majd vödröt húztak a fejére, s azt gumibottal döngették. Farkas Vladimír visszaemlékezése szerint a vízcsöpögtetős módszert Bauer Ries Istvánon is kipróbálta, de felettese parancsára, igen dühödten, kénytelen volt abbahagyni. Ám igazán hírhedtté egy roppant intellektuális kínzási módszertől, a körömtépéstől lett, innen nyerte a „körmös” Bauer elnevezést. A körömtépés vádját az említett interjúban elkeseredetten tagadta: „A körmös Bauert a rendszerváltáskor találták ki. […] Soha senkinek a körmét nem téptem le, sőt állíthatom, hogy ez egyáltalán nem volt gyakorlat az ÁVH-n. Nekem még gumibot sem volt soha a kezemben.” Nos, a körmös Bauer elnevezést nem a rendszerváltáskor találták ki. Marosán György nevezte körömtépő ávósnak Bauert. Marosán elmerohamait persze nem kell hiteles történelmi forrásnak tekintenünk, viszont a rendszerváltás után valóban több, az Andrássy út 60.-at megjárt egykori áldozat jelentkezett, akik állították, hogy őket személyesen Bauer Miklós kínozta s körmeiket is letépte. Akármilyen tisztelettel fordulunk azonban az egykori áldozatok felé, ezek a tanúvallomások még mindig nem bizonyító erejűek. (Az elgyötört, kiéhezett, kialvatlan, véresre vert, zavart tudatú, a homálytól vagy a szemébe világító lámpától elvakult fogoly alig lát valamit „kihallgatóiból”, s hiába „jegyzi meg az arcát egy életre”, negyven-ötven év után nehéz elvárni, hogy megbízhatóan azonosítsa vallatóját.) Az is igaz, hogy Farkas Vladimír sem említi a körmös jelzőt Bauerral kapcsolatban, ami persze szintén nem perdöntő.
Bauer szerint tehát politikai okokból mocskolták be a múltját. A Magyar Hírlapban megjelent interjúban így válaszolt arra a kérdésre, milyen politikai érdek lehet abban, hogy vádakat koholjanak ellene: „Ezt nem kérdezheti komolyan. Fiam, Bauer Tamás szabad demokrata országgyűlési képviselő, s a korábbi ügyvédtársam, Eörsi Mátyás is. Politikai ellenfeleimnek kapóra jön az én ávós múltam, s koholni sem kell túl sok új vádat, »megkoholták« már azokat jó régen Rákosiék, Marosánék, most elegendő fölmelegíteni őket.” Hogy napjainkban vádakat „koholtak” ellene, tekintve az elégtétel elmaradása miatti indulatokat, az akár érthető is lehetne, de Rákosiék, Marosánék idején, amikor sem a fia, sem az üzlettársa nem volt szabad demokrata képviselő, nehéz megérteni, miféle politikai érdekből feketítették volna be. Legalábbis a párt, ha színleg ki is tagadta, meglehetősen bőkezűen gondoskodott az egykori ávósról.
1953 januárjában az ÁVH vezérkara egy cionista összeesküvés megkonstruálásán és leleplezésén ügyködött, amikor a párt vezetői kisütötték, hogy maga az ÁVH vezérkara áll cionista összeesküvőkből. Az ÁVH lecsapott saját magára, s pillanatok alatt lefogták a tisztikar krémjét, köztük Bauer Miklós alezredest is. Bauer ismerte elvtársai vallatási módszereit, ezért volt annyi esze, hogy azonnal bevallja, ő juttatta el Péter Gábor leveleit a CIA-nak. Ám pont a legjobbkor meghalt Sztálin, s a cionista perből nem lett semmi. Bauert szabadon engedték, de az ÁVH-ba, sőt a pártba sem léphetett vissza. Pedig a vizsgálati főosztály vezetője teljesen tiszta pedigrét állított ki róla: „[…] megállapítottuk, hogy dr. Bauer Miklós volt államvédelmi alezredes az ÁVH-nál teljesített szolgálati ideje alatt bűncselekményt nem követett el, ellene terhelő adat nem merült fel.” Érdekes, 1953 novemberében Bauer oly makulátlannak számított, mint amilyennek szerette volna látni magát a későbbiekben. Ám valami mégis hibádzott a hatalom legmagasabb polcain, mert Bauert négy hónappal a szabadulása után sem tették valami jó kis szinekúrába. Akkor írt egy hajlongós levelet az ő drága Rákosi elvtársának: „Kérem azonban, Rákosi elvtárs, ne értsen félre, én nem azért érzem magam a Párthoz tartozónak, mert a Pártban vannak még olyan személyek is, akiket inkább a becsvágy fűt, mint a lelkesedés a munkásosztály ügye iránt – nem! Én azért akarok a Párt tagja maradni, mert ugyanabból a különös anyagból vagyok gyúrva, mint a többi kommunista, és azért, mert egyszerűen nem tudok más lenni, mint kommunista, nem tudok másként élni, nem tudok máshová tartozni, mint a Párthoz, nem tudok másért élni, mint a Pártért. […] Drága Rákosi elvtárs! Nagyon, nagyon nehéz helyzetben vagyok! Sokszor vívódom magamban, hogy mi a helyes, mit kell tennem, hiszen ha valakit a saját anyja fojtogat, s mégis életben szeretne maradni, vigyáznia kell, hogy nehogy az anyjának okozzon fájdalmat.”
A levél hatott, mert Gerő Ernő azonnal intézkedett, hogy rögvest adjanak neki 2000 forint segélyt, és állást is kapjon. A bírói és ügyészi akadémián lett marxista–leninista előadó. A különös anyagból gyúrt vallatótisztet a pártba is visszavették, de 1962-ben ismét kizárták. Ám eközben Bauer a Manimpex Külkereskedelmi Vállalat jogtanácsosa lett, neje kiadói osztályvezető, Szendi sógor pedig szabadalmi előadó.
A hatvanas évek elején az MSZMP vezetése kivizsgáltatta a személyi kultusz idején történt törvénysértéseket, igaz, a dokumentumok jelentős részét azonnal meg is semmisítették. Az akkori jelentések egybehangzóan állították, hogy Bauer Miklós törvénysértések sorozatát követte el. Ennek ellenére a pártból való kizárásán kívül semmilyen retorzió nem érte. Az 1987-ben alakult Eörsi és Társai ügyvédi irodában Bauer megelégedett a „társ” elnevezéssel. A Horn-kormány idején a cég hatalmas öszszegű állami megrendeléseket kapott. Eörsi Mátyás csak 1998-ban döbbent rá, hogy ez mégsem volt teljesen etikus. Bauer az egyik sikeres perében Kuvait érdekeit védte egy magyar cég jogos követelésével szemben. Mivel a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) napirenden tartotta az ügyét, 2000 márciusában kilépett az ügyvédi irodából, ám hiába fogtak össze az egykori politikai üldözöttek szervezetei, az ügyvédi kamarából nem tudták kizáratni. A Budapesti Ügyvédi Kamara tagságra vonatkozó előírásainak tökéletesen megfelelt két olyan levitézlett ávós, mint Bauer Miklós és Bárd Károly. Bauer ugyanakkor 2005 februárjában indoklás nélkül lemondott kamarai tagságáról.
Napjainkban, amikor még mindig kitartóan vadásznak a vélt vagy éppen nagyon is valóságos egykori nácik, fasiszták, nyilasok, csendőrök, keretlegények, hóhérok, tömeggyilkosok után, Bauer Miklós nyugodt jólétben, bőségben élte utolsó napjait, és ha voltak is múltját számon kérő, egyre gyengülő hangok, a „körmös” saját bevallása szerint elégedett volt életével.
Pedig elképesztő, hogy ilyen múlttal a „szabad, független, demokratikus” Magyarország igazságszolgáltatásának szereplője lehetett. Igaz, ez már nem Bauer s nem is csak a Bauer-félék szégyene.