Öregszünk. Immár nem szó nélkül, csak kis vita után, de azért a vonatutat választjuk. A vonat mégiscsak egy guruló kávéház vagy kocsma (vérmérséklet szerint), csiszolódnak a barátságok, közös nevezőre jutnak a világnézeti viták. Persze az eredetileg hatórás úthoz képest öt órát késünk. Idáig züllött a Magyar Államvasutak, nem létező vonatra szól a jegy, a borvirágos orrú kalauznak nincs menetrendje (idén nem kapott), de a később induló, tömött szerelvényen azért kinyitja nekünk a saját szunyókálására fenntartott kupét. Aradon arcraesés. Tíz éve jártam itt utoljára, akkor félve hagytuk el a lepusztult alakokkal körbevett, omladozó vasútállomást. Ma csillog-villog minden, szemben szökőkút, a készséges jegyeladók máris nyomtatják a szelvényeket. Csakhogy a sokadik vonat is elment, száguldó intercity helyett angolul beszélő cigány sofőrök invitálnak Daciáikba, padlógázzal próbáljuk utolérni a gyorsvonatot. Persze előre lehetett tudni, hogy nem fog menni, marad a minden bokornál megálló vicinális, átszállás Piskinél, növekvő mámor és fogyatkozó türelem. Erdély közös – állapítjuk meg a Horvátországból hozott Pelinkovacot csak unszolásra elfogadó román értelmiségi családdal, akik a szokatlanul tiszta ülésekre is plédet terítenek.
A mócok vad vidékén, Hunyad megyében járunk. Itt már Trianon előtt is könnyen lángra kaptak a magyar urak kúriái. De nem is a javíthatatlanul szürke városok érdekelnek minket, hanem a méltóságot parancsoló hegyvonulat, amely Hátszeg fölött feketéllik. Ő az, a Retyezát, a legsötétebb gombóc Erdély térképén, a karcsú Fogarasi-havasok kiterebélyesedő, érintetlen végállomása, ahol napokig bolyonghat a turista gépet, keréknyomot, civilizációt sem látva a gerincek hátán vagy a káprázatosan kék tengerszemeket rejtő hideg völgyekben és a buja, páfrányos ősfenyvesek, áfonyamezők és medvebrummogástól, kígyósziszegéstől borzongó borókások között. (Apropó, kígyó: az első vipera után még órákig bottal kopogtattuk az utat formázó lapos köveket, a másodiknak már előre köszöntünk. Meghálálta, többel nem találkoztunk. Tíz éve itt láttam életemben először és utoljára vadon medvét, de most csak az ürülék és a források körül mélyülő félreérthetetlen nyomok utaltak rájuk. Kis alkalmazkodás: a Fülesmackóból a brumma-brummát csak dúdolni!)
Hátszeg mellett, Szubcsetáténél búcsúzunk a vaspályától. Száz kemény lej (majd hétezer forint) üti a resti előtt tanyázó ifjú bandavezér markát, hamarosan előáll a két autó, és irány a drága, de állítólag kifogástalan Rotunda menedékház (a térképen a Gura Apei víztározó után). Bő félórás zötykölődés után kifizetjük a további kétszázat, majd szomorúan lemondunk a telefonon előre megrendelt vacsoráról. A nemzeti park őre már alszik, turistaház helyett sátrat verünk a víztározó gátjánál, az őrház előtti réten.
Reggel Bodor Ádámmal ébredünk. Aki olvasta a Sinistra körzetet, annak nem kell magyarázni: nem is őrház, hanem pontosan Bársonyfenekű Elvira Spiridon, az útkaparó felesége, a szépséges berkenyemadár háza ez. Fent a hágón, ahol férfinak nincs visszaút, ha lenyomja a kilincset. Nem nyomjuk le. Rossz, csinált cujkát veszünk (később az avaron végzi), aprópénzért nyílik a sorompó.
Így utólag is állítom, bölcsen félretéve a legkézenfekvőbb ötleteket, megtaláltuk a legszebb háromnapos túraútvonalat. Úgyhogy tessék figyelni: Elvira Spiridon őrházától a kék kereszt jelzésen vágunk neki a rengetegnek. Mindjárt az égbe vezető, meredek ösvény kezdődik, és ez így megy egész nap. Estig, a Zenóga-tengerszemig összesen 1200 métert emelkedünk. Gyorsan fogy a víz, nehéz a hátizsák. Egy óra múlva tikkadtan keressük a forrást. Lopva hátranézve (azért ez a macik birodalma) töltögetjük meg kulacsainkat.
Egész nap alig látni turistát, leszámítva a Fritz családot két kisgyerekkel, akik nordic walkingozva szaladnak el mellettünk, lerombolva önbecsülésünket. Késő délutánra jár, amikor a rengeteg meseerdővé változik. Alig tudunk elszakadni az áfonyamezőtől, a fővárosi növénykertet szégyenbe hozó vadvirágoson vágunk át, miközben a fenyők törzsei közül már kivillannak a félelmetes sziklacsúcsok. Már csak a megszokás löki előre a testünket, amikor az ősborókáshoz jutunk. Szeretnénk is medvét látni, meg nem is. Vagyis messziről.
Kiszáradtunk, egymást toljuk el az alig ökölnyi mély forrástól. Lassan telik a pohár, a tüdő mégis tiltakozik a fagyos víz ellen. A sziklás, rekettyés után bámulatos fennsíkra jutunk, itt csak mi állunk az átsüvítő szelek útjában. Fát, de még bokrot sem látni már. A feladáson jár az eszünk, amikor meglátjuk a Zenóga-tó ezüst fényét. Leereszkedünk, Fritzék sátra már áll, a gyerekek a szaftját törlik a konzervfőzeléknek.
Alig vagyunk, csak tucatnyi turista osztozik az idillben, pedig a nemzeti park szigorú szabálya, hogy csak a kevés kijelölt helyen szabad sátrat verni. Körbe hegyek, valósággal a lábunk elé omlik a 2400 méter magas Zsudele-csúcs. Rövid tisztálkodás a tengerszem „túlfolyójában”, aztán újra emelkedünk. Itt már a boróka is ritkaságszámba megy, csak az egymás hegyére-hátára hányt kövek és a mindenhol bugyogó búvópatakok adják a táj díszletét, no meg a káprázatos panoráma. Amíg a szem ellát, újabb és újabb hegycsúcsok, zöldeskék tengerszemek. Az ember piszkainak nyoma sincs, nem aggattak a büszke ormokra kötélpályákat, nem gyalázták meg egyiküket sem az oldalukba vágott szerpentinutakkal.
A mélység és magasság felbátorít: előkerül a térkép. Nehogy már öt kilométer múlva, a Bukura-tó partján véget is érjen a mai túra. Nézzétek! Itt és itt, a gerincen pár kilométeres kerülő, és két kétezer-ötszázast is útba ejthetünk. Aztán jön a meglepetés: a többiek már valamit tudnak. Kétezer-négyszázon, a pengeéles gerincen kört alkotva ül a társaság. Valaki „dugi” whiskeyt vesz elő. – Hol az út? – kérdezem, miközben a szédítő mélységtől megremegve a piros kör turistajelzés rozsdás oszlopába kapaszkodom. – Ott! – hangzik a válasz, sejtetve, hogy mindez előttem nemcsak szakadék, de a folytatás is. Elfogy a végszükségitóka, tíz körömmel kapaszkodva, büdösbogárként a szikla oldalához tapadva próbálok lecsoszogni. Közben rápillantok a fölfelé induló „néhány kilométeres” kerülőútra. Mintha egy kakas kőtaraján kellene végigügyeskedni. Meghagyjuk a hegymászóknak. Aztán persze túléljük, a szakadék alján a lilára tört lábunkat egy apró tengerszem vizében áztatjuk ki.
Délután már a fenséges Bukura-tó partján verünk sátrat, miközben arrébb Fritzék a tányért törölgetik… Itt már sokan vannak, ez a legnépszerűbb táborhely, hiszen aki ide, 2040 méterre feljut, egy nap alatt bejárhatja a legmagasabb csúcsokat. Nekünk azonban ennyi is elég volt, élvezzük a helyzetet. A sátor bejáratából nézve, mintha csak a National Geographic menne a tévében, hegyek sora tükröződik a tó vizében. Itt is van túlfolyó patak, de nem ám holmi csermely. Kis vízesések és tavacskák láncolata zubog a közelben. A zuhanyt választom, mások a kádfürdőt. Apró kritika a nemzeti parknak: ennyi emberre már elkelne néhány budi.
Harmadnap a kék jelzésen a Pietrele turistaház és a Körnik fogadó felé indulunk. A Bukura-hágón búcsút intünk a sziklatengernek, és mindjárt meg is csap bennünket a civilizáció bűzös lehelete. Három nap hallgatás után sorra pittyennek be a mobiltelefonok, mintha csak azt mondanák: nem menekülsz.
Borókás, meseerdő, áfonyás, fenyőrengeteg. Utunk hosszan és meredeken lefelé, egy mindenütt csörgő patak medrében vezet, s már ott is vagyunk a leégett turistaház helyére tákolt büfében. Estére a Körnikhez (Cárnic) is befutunk, a nagyszerűen felújított, napenergiával táplált fogadóban babos, rizses szalonna mellett soroljuk az élményeket.
Azért persze Románia: reggel csak nem jön az ígért mikrobusz. Pedig olyan vonatot néztünk ki, amiről alig hat óra múlva a Keletiben szállunk le. Fél óra késéssel befut a széthulló Tranzit. Sovány ígéretnek tűnik, hogy a maradék fél óra alatt lenyomjuk a hátralévő harminc kilométert a kővel megszórt gödrös szerpentinen. Főként, hogy az ölünkbe még felszedünk három román egyetemistát. A száguldozás közben példát kapunk a nemes dákok leszármazottainak finom humorából is: az egyik román srác az őraljaboldogfalvai gótikus templomra mutat.
– Ez nagyon híres – magyarázza. Böködöm a kedvesem: kérdezd már meg, hogy ki építette. Kis gondolkodás után halljuk: a helyi emberek. Végül a koros sofőr beváltja a szavát: új életünket ünnepelve, de időben megérkezünk Szubcsetátéra.
Este már a Keleti pályaudvar bűzös mocsara fogad. Még kezünkben a piski állomás büféjében kapott zacskó: az amerikai zászló hosszúnyelvváltozata. A kis csillagok helyén a román trikolórral díszített szív. Hogy biztosra menjenek, rajta még egy sorozat uniós csillag, plusz felirat: Románia love USA és EU. Azért jobb itthon.
origo.hu
Újabb helyszínről dobatta ki Magyar Péter a testőreivel a HírTV stábját
