Sem a rendszerváltozáshoz képest, sem az elmúlt nyolc évben nem csökkent az igazolt versenyzők száma a kajak-kenuban, hanem enyhén még emelkedett is, s mára beállt valamivel 3000 feletti létszámra – mondja Schmidt Gábor, a szövetség főtitkára. S miként a labdarúgást leszámítva valamennyi sportág esetében, a kajak-kenuban is érezhető a Budapest–vidék ellentét. Természetesen nem a sportolók, hanem a támogatás, a feltételek szintjén. Miközben a fővárosban egyesületek sora szűnt meg, addig országszerte egyre több kis klub született, számuk még emelkedett is, 68-ról 80-ra. Az Esztergomban két éve alakult a kajak-kenu egyesület, s mára már hatvan tagot számlál, vagy olyan kicsiny település, mint Békésszentandrás ifjúsági Eb-érmes versenyzővel büszkélkedhet. Az ifjúságiból a felnőtt korba lépő kajak-kenusok száma viszont lecsökkent. Ez persze nem sportágspecifikus kérdés, országos jelenségként egyre kevesebben vállalják, illetve engedhetik meg maguknak, hogy tanulás, munka mellett, netán helyette versenyszerűen sportoljanak. A kajak-kenuban ez azért is jelent veszélyt, mert arról már nincs szakmai vita, hogy a kiteljesedés 22-24 éves életkorra tehető, ekkorra érnek be még a tehetségek is. „Ha csak a férfi kajakról beszélünk, tizenöt-húsz éve még négy-öt egyesület versengett egymással, mára viszont inkább egy-egy edző köré tömörülnek az egyes műhelyek. A közelmúlt eseményei bizonyítják, hogy az edzői monopóliumok kialakulása nem feltétlenül kedvez a minden szempontból igazságos kiválasztásnak” – folytatja Schmidt Gábor, s hozzáteszi: „Nálunk is edzőhiány fenyeget. Ha e téren nem tudunk megoldást találni, akkor legyen bármennyire is kiváló a többi feltétel, az eredményesség romlani fog.” Egy-két évtizede még büszkén beszéltünk arról, hogy Füzesséry Gyula, Budai Tamás vagy éppen Bakó Zoltán edzőként is hírét vitte a magyar kajak-kenunak, ma már-már ijesztő mértékű az agyelszívás; 13 magyar edző dolgozik szerte a nagyvilágban.
Kovács Tamás, a Magyar Olimpiai Bizottság sportigazgatója, aki korábban a vívószövetségnél két évtizeden keresztül töltött be különféle vezető tisztséget szintén az edzőhiányt említi az első helyen a vívás problémáinak számbavételekor. Ez különösen annak ismeretében meghökkentő, ha hozzátesszük, a rendszerváltás óta durván negyven magyar edző vállalt külföldön munkát. „Magyarországon a legmagasabb, egyetemi szintű a vívóedzőképzés – tesz még rá egy lapáttal Kovács Tamás, majd így folytatja: – Csakhogy az innen kikerülő fiatal szakemberek idehaza nem kapnak megfelelő állást. Ma már egyetlen pályakezdő sem engedheti meg magának. hogy évekig minimálbéren tengődjön annak reményében, hogy jól végzett munkájának köszönhetően majd jobbra fordul a sora. Éppen ezért, aki csak teheti, minél hamarabb külföldön vállal munkát. Ezt a borzasztó tendenciát a patrónus program csak minimálisan enyhítheti, hiszen csupán egy-egy fiatal edzőnek biztosít lehetőséget a szakma itthoni gyakorlására.” Az igazolt versenyzők száma az elmúlt két évtizedben 2500-ról 1600-ra csökkent. Bár Kovács Tamás szerint önmagában ez még nem tragédia, mert a csökkenés elsősorban a felnőttek körében mutatható ki, s aki utánpótlásszinten nem ér el eredményt, az a felnőttek között szinte biztosan nem lesz eredményes.
Az elmúlt húsz évben elszenvedett veszteségei alapján a magyar atlétika az elsők között van. Ez még akkor is igaz, ha az olimpiai eredményesség és az általános helyzet között egyelőre nem mutatható ki összefüggés. Szöulban és Barcelonában például a magyar atléták nem nyertek érmet, Sydneyben pedig pontot sem szereztek. Egy-egy dobóérem azonban nem fedheti el a hátország gondjait. 1980-ban a diáksportköri tagokkal együtt az atléták száma 53 ezer volt, ami alapján – Mérei László szövetségi kapitány számítása szerint – az igazolt versenyzők száma meghaladta a húszezret. Ez a szám mára hatezerre olvadt. További gond, hogy különösen utánpótlásszinten az edzők megfogyatkoztak. „A szakma nagy öregjei lassan nyugdíjba vonulnak, és nincs, aki a helyükre léphetne” – mondja Gyulai Márton főtitkár. A hetvenes-nyolcvanas években még több magyar edző (például Kulcsár Gergely és Oros Ferenc) dolgozott külföldön, ma már sokkal inkább nekünk kellene tanulnunk másoktól. Az egyesületek száma ugyan nem csökkent, de Gyulai Márton szerint nem feltétlenül helyes az az irány, amerre az újonnan alakult kis klubok tartanak, mert nem mindig tartják be a játékszabályokat, határidőket. „Kitűzött célunk, hogy ismét legalább tízezer igazolt magyar atléta legyen, s néhány év múlva nemzetközi szintű eredményeket is felmutathassunk. El kell ugyanis ismerni, hogy Pars Krisztián sikeréhez a szövetségnek nem sok köze van, az kizárólag az ő, továbbá edzője és egyesülete munkájának az eredménye.” Dicséretes önértékelés, kíváncsiak várjuk a fejleményeket.
Altorjai Sándor, a tornaszövetség főtitkára nem tud pontos számadatokkal szolgálni, amelyek félrevezetők is lehetnének. A tornaszövetség alá tartozik ugyanis a ritmikus gimnasztika és az aerobik szakág is, amelyek nyilván feldúsítják a létszámot. Torna alatt mi alapvetően a szertornát értjük. Altorjai Sándor szerint minden téren durván ötvenszázalékos a visszaesés. Ilyen mértékben csökkent a versenyzők, az egyesületek és a létesítmények száma is. Ő a sportág, sőt az egész magyar sport leggyengébb láncszemeinek az egyesületeket tartja. Ahol nincs pénz megfelelő felszerelésre, ellátásra, s ahol mindenekelőtt nem tudják megfizetni a tehetséges edzőket. A magyar torna közelmúltbeli eredményei alapján talán meglepő, de több mint harminc magyar tréner dolgozik szerte a nagy világban, méghozzá eredményesen.
Az öttusa soha nem volt tömegek által űzött sportág, ám – ahogy Pálvölgyi Miklós, a férfiválogatott szövetségi kapitánya elmondta – két-három évtizede előfordult, hogy összesen közel százhúsz felnőttversenyzőt „tartottak” a klubok. Belőlük (férfifronton) mára kevesebb mint tíz maradt… Az egyesületek közül Győrben már nincs öttusa, Csepelen – Balczó András egykori bázisán – csak egy gyerekcsoportot működtetnek, maradt a fővárosban a Honvéd, az Újpest, a MAFC és a KSI, valamint Székesfehérváron az Alba Volán. Ezek létesítményhelyzete egyre mostohább, a Volán nemrég volt kénytelen eladni a lovardáját, a pesti Tattersallra, pontosabban annak az értékes ingatlanára is hosszú ideje fenik a fogukat a „befektetők”. Több mint fél évszázada merült fel először egy sportági központ, speciális öttusakombinát gondolata, de Benedek Ferenc ötletgazdának az ötvenes években regnáló illetékesek szó szerint azt válaszolták, amíg a mieink „finggal is tudnak tojást festeni”, magyarul mostoha viszonyok közepette is világra szóló eredményeket szállítani, addig ne is álmodjanak ilyesmiről. A helyzet azóta sem változott. A versenyzők mellett az edzők is egyre fogynak, korábban Újpesten például tíz-tizenkét szakember dolgozott, most két-három. Előfordult, hogy Pálvölgyi a tatai edzőtáborban egyedül tett-vett a válogatott kerettel, mert a klubtrénerek nem értek rá.
Ökölvívásban hasonló a helyzet, nem véletlen, hogy Csötönyi Sándor, a hazai szövetség elnöke még a pekingi olimpia előtt, tehát a szereplés ismerete nélkül felajánlotta idősebb Balzsay Károly szakvezetőnek, addig maradhat a posztján, ameddig akar. Nem mintha alkalmatlan lenne rá, de a fiatal, tehetséges trénerek sem lépnek a sarkára. „Elvégeznek egy gyorstalpalót, aztán fél téglával verik a mellüket, hogy milyen jó a versenyzőjük, akit aztán nemzetközi szinten elvernek, mert nincs benne munka. S nem csak az edző a hibás, hiszen egyrészt a megélhetés miatt a munkáját nem hivatásként, hanem csak hobbiból csinálja, másrészt a bunyósának nincs itthon igazi versenyhelyzet” – fogalmaz Balzsay. Az adatokról beszámolva annyit mond, hogy versenyzői szinten nagyjából száz-százhússzal kevesebben – körülbelül 550-en – bokszolnak, mint két évtizede, a sportág „piramisából” pedig hiányzik a széles alapot jelentő utánpótlás. „Valahogy elbotorkálnak 18 éves korig, aztán jön a kilátástalanság.” A klubok száma viszont nem csökkent számottevően az utóbbi évtizedekben, maradt 120-130 körül.
Hasonló adatokról és tendenciákról számol be Béni István, a hazai birkózószövetség titkára is. Tehát nagyjából 120 egyesület működik, ha megszűnik egy, később újjáalakul, vagy jön helyette másik. Ám egyre kisebb létszámmal, kevés a főállású tréner, a versenyzők száma jóval alacsonyabb, mint két évtizede. Akkor mindenkit, tehát a területi kezdőcsoportok tagjait is beleszámolva lehettek vagy tízezren, most viszont körülbelül feleennyien, az igazoltak az összes korcsoportban nagyjából 2500-an. A szövetség az utánpótlás biztosítására kidolgozott KSI-mintára egy iskola- és régiórendszert, támogatja az alapokat jelentő grundbirkózást, tehát tényleges lépéseket tett a sportág érdekében. „Ezzel meg lesz mentve a birkózás, de a fiatal edzőkre is számítunk, nem véletlenül kapott szerepet a korosztályos válogatottak mellett Repka Attila, Sike András vagy Bánkuti Zsolt” – teszi hozzá Béni István.
A cselgáncsozók részéről Nagy András szakfelügyelő egészen pontos adatokkal segített. „2007-ben 2639 volt az igazolt versenyzők száma, ez a kilencvenes évektől kezdve esztendőről esztendőre egy-két százalékkal csökken. Amikor 1992-ben Barcelonában a nők is bekerültek az olimpiai programba, némi fellendülést tapasztalhattunk, aztán ez a tendencia megfordult, most a lányoknál látható drasztikus csökkenés. Ez annak is köszönhető, hogy náluk sokkal nehezebb az olimpia kvalifikáció, ráadásul velük, ahogy az edzők mondják, máshogy kell bánni, nehezebb megtartani őket a sportágnak.” A fiúkat sem könnyű, miközben az állami forrásból érkező kevés pénz nagyjából elmegy a felnőttekre. „Ezen mindenképpen változtatunk, hiszen 2009-ben ifjúsági vb, 2010-ben ifjúsági olimpia következik” – mondja a szakfelügyelő, hozzátéve, hogy több szakember a tanfolyami sportra váltott, mert abban lát nagyobb jövőt és anyagi lehetőséget, ám az átmenet a tanfolyamok és a versenysport között nem zökkenőmentes.
A sportlövők háza táján a kilátástalan létesítményhelyzet jelenti a legnagyobb gondot. Ahogy Kissné Oroszi Edit szövetségi kapitány fogalmaz: „Katasztrófa. Sorra szűnnek meg a lőterek, Pesten öt-hat, de vidéken is legalább ugyanennyi, a számuk a felére csökkent. Értékes területeken fekszenek, amelyek körbeépültek, így sorra adják el őket. Igaly Diána budaörsi esete a legismertebb, de akad még hasonló bőven. A meglévők is veszélyben vannak, legutóbb az UTE Mexikói úti létesítményében szűkítették a terünket. Ami még működik, az is elhanyagolt, minőségi nemzetközi versenyt 25 és 50 méteren nem tudunk rendezni, mert nincs alkalmas pályánk, légfegyverrel pedig negyven Sius Ascor-gépet hordunk ide-oda és állítunk fel, ahol lehet, nincs egy állandó helyünk. Három-négy évente kérnek tőlünk egy lőtérfejlesztési tervet, legutóbb fél éve, választ nem kaptunk, érdemi változás nincs. A lövők számát tekintve a rendszerváltás utáni fegyvertörvény megnyitotta a kaput, így manapság 12 ezer igazolt sportlövőről beszélhetünk, de közülük szűk négyezer indul versenyeken, a felük rendszeresen, de a nemzetközi szinten bevethetők száma százon belül van. Ebből a szempontból az MHSZ megszűnése nagy érvágás volt a sportágnak.”
Oroszi Edit az eddig említetteknek summázatát is adta: „Megváltozott a sport megítélése, a társadalmat már nem érdekli annyira, nem támogatják az iskolák sem, válaszút elé állítják a fiatal versenyzőt: vagy tanul, vagy sportol. S őszintén szólva, a hazai létesítmények, lőterek állapotát látva a saját gyermekemet sem szívesen hoznám le ide.”
origo.hu
Ferenc pápát gyászolja az ország – képeken a Szent István Bazilikában tartott szentmise
