A Mátra elképesztő élő kövülete, amiből nincs még egy a világon

A miocén időszak első felében, nagyjából 20 millió éve kezdődött el az a roppant intenzív úgynevezett szigetív-vulkanizmus a kiemelkedő Kárpátok elővonalában, ami Magyarország északkeleti vidékét a Börzsöny, illetve az Északi-középhegység régióját az akkori világ legaktívabb vulkáni vidékévé tette. Hol az egyik, hol a másik tűzhányó tombolt, éjszakánként messze bevilágítva a mai Nagyalföld helyén hullámzó szubtrópusi tenger nyílt vizét, és ezek az egymást követő rendkívül heves robbanásos kitörések építették fel a hatalmas rétegvulkán, a Mátra tömegét. A 17 millió éve elkezdődött és a geológusok által csak középső riolittufa-szórásként emlegetett periódusban voltak a leghevesebbek az eruptív, vagyis a robbanásos kitörések. A vulkáni hamut messze sodorta a szél, ami vastag tufarétegként lerakódva betemette és megőrizte az utókor számára a korabeli szubtrópusi paradicsomban élt egykori növényzet, a legyező- és kúszópálmák, a magnóliák, a babér és a fahéjfák, továbbá ősi juhar és szilfélék fosszilis levélmaradványait.

A Mátra-hegység számos biológiai és földtani csodát rejt Fotó: Wikimedia Commons

A Föld a középső miocénban  Fotó: ESA

A középső miocén fosszilis levéllenyomatok és a parádsasvári juhar recens leveleinek elemzése alapján Pap József és Greguss Pál, a neves botanikus-professzor a tudomány számára egy mindaddig ismeretlen új fajként írták le a parádsasvári juharfát, aminek a kettős nevezéktan szabályai szerint az Acer campestre acuminatilobum tudományos fajnevet adták. A mátrai ősjuhart rendszertanilag a szappanfavirágúak rendjébe (Sapindales), azon belül pedig a szappanfafélék családjába (Sapindaceae) sorolták, azt is megállapítva, hogy a parádsasvári juhar úgynevezett élő kövületnek tekinthető.

Legyezőpálmák bólogattak az azúrkék tenger partján, és elefántok trombitálása verte fel a miocén vadon csendjét

A mátrai ősjuhar élő kövületként való azonosítása annál inkább is helytállónak bizonyult, mert a faj leírását követő években kiderült, hogy sehol a világon nem létezik még egy eleven példánya; a faj kizárólag mint ősmaradvány, fosszília volt ismert a Föld más részein. 

Éppen ezért az ősjuhart a középső miocén kor csak a Mátrában megtalálható utolsó reliktumfajának tekinthetjük. 

Hogy hogyan maradhatott fenn ennek a földtörténeti múltban kihalt csoportnak az utolsó mohikánjaként, csak találgatni lehet. 

Miocén időszaki tájkép   Fotó: Stefan Sølberg, GEUS

Amikor a parádsasvári juhar ősei nagyjából 15 millió éve benépesítették a miocén időszaki Mátra lejtőit és partvidékét, a maihoz képest még merőben más képet nyújtott a táj. Noha a miocént megelőző oligocén időszakban elindult klímaromlás tovább folytatódott, ám ez a folyamat korántsem egy lassú és fokozatos lehűlés, hanem nemegyszer szélsőséges kilengésekkel jellemezhető periódus volt. Amikor a parádsasvári ősjuhar elődei benépesítették a Mátra környékét, a 16, 5 millió éve elkezdődött és 13,2 millió éve véget ért bádeni korban átmenetileg szárazabbá és forróbbá vált az éghajlat. Ez volt Magyarország földtörténetének az utolsó olyan tengeri korszaka, amikor a Kárpát-medencét kitöltő Bádeni-tenger még kapcsolatban állt a világóceánnal. 

A Bádeni-tenger partvidéki élővilágának rekonstrukciója   Fotó: Species New to Science

A Dunántúl a mai Indonéziára emlékeztető szigettenger volt, 

amelynek türkiz és kobaltszínű meleg trópusi vizéből masszív szárazulatokként emelkedtek ki a Bakony, a Pilis és a Mecsek tömbjei. Az éghajlat melegebbre váltását jól jelzi a bádeni kor ősmaradványanyaga is. A mai Etna magasságával vetekedő hatalmas sztratovulkána, a Börzsöny déli és nyugati lejtőjénél húzódó tengerpartot színpompás korallzátonyok övezték gazdag, és a mai trópusi indopacifikus faunára emlékeztető tengeri állatvilággal. A Visegrád körüli korallzátonyok körül cápák ólálkodtak; a Bádeni-tenger vizében lesett prédájára, az őscetekre minden idők leghatalmasabb húsevő cápája, a Carcharocles vagy Otodus megalodon is. 

Miocén tájkép egy víz alatt ólálkodó O. megalodonnal   Fotó: Ancient Earth

A szárazföldeket szubtrópusi növényzet ékesítette, babérok, pálmák, magnóliák, banáncserjék, örökzöld és lombhullató erdőségek borították a tengerparti tájat. A ligeterdők között őselefántcsordák, orrszarvúak, őslovak, szarvas és antilopfélék legelésztek, amelyekre félelmetes ragadozók, a medvekutya és macskafélék leselkedtek. Ehhez a varázslatos és örökre eltűnt világhoz tartozott a különleges túlélő, a mátrai ősjuhar is.

A Mátra különleges nevezetessége: az ősjuhar 

A Mátrába tervezett kirándulásokba érdemes beiktatni e világviszonylatban is egyedülálló élő kövületek megtekintését. A Parádsasváron lévő és elsőként felfedezett mintegy 20 méterre felmagasodó farelikvia 2014-ben teljesen kiszáradt, és nem hozott több friss hajtást. Ha Mátrafüredről Parádsasvárra autózunk, Sirok felé fordulva a község közigazgatási határát jelző táblától nagyjából 600 méter távolságra található meg a felfedezés egykori helyszíne közvetlenül a műút mellett, nagyjából ott, ahol a Köszörű patak a Parádi-Tarnába ömlik.

                A parádsasvári ősjuhar 2014-ig hozott új hajtásokat, ezután kiszáradt                          Fotó: Wikimedia Commons

A helyszínt a parádsasvári ősjuhar-emléktanösvényen is el lehet érni.  

A kétfelé ágazó fa egyik fele már korábban kiszáradt, de a másik még évente kihajtott egészen 2014-ig. Annak ellenére, hogy minden évben hozott termést, a magjai furcsa módon csírátlanoknak bizonyultak. Még korábban a vácrátóti Nemzeti Botanikus Kert szakemberei megkísérelték az ősjuhar ivartalan szaporítását, de sajnos az ez irányú kísérleteik nem vezettek eredményre.

A parádsasvári ősjuhar elszáradt törzse Fotó: Panoramio

Jó hír viszont, hogy a közelmúltban a botanikusok e valódi kuriózumnak számító reliktumfaj további öt példányát fedezték fel a Mátraalján, Aldebrő határában. Az öt reliktumfaj a község északnyugati határában található meg, mezei juharok társaságában. Az ősjuhar a Mátra területét leszámítva sehol sem lelhető fel a világon, így méltán számít az egyik legszebb hegyvidékünk igazi természeti csodájának.

A mátrai ősjuhart:

• 1953-ban Papp József botanikus fedezte fel,
• amelyről kiderült, hogy egy miocén időszaki kihalt juharféle olyan reliktumfaja,
• ami a Mátrán kívül sehol másutt nem él a világon.