A bécsi székhelyű Négy Mancs állatvédő alapítvány budapesti irodája már két éve készített „feketelistát”, csakhogy akkoriban nem szűnt meg emiatt egyetlen magyar munkahely sem. Gergely Zsófia állatvédő, az alapítvány munkatársa szerint kizárólag a fogyasztók tájékoztatását tartják szem előtt az ilyen feketelista összeállításánál. Most több mint húsz olyan magyar feldolgozóüzem szerepel rajta, ahol hízott árut, vagyis töméssel hizlalt kacsát és libát vágnak. A fogyasztókat pedig azért szükséges tájékoztatni a liba-, illetve kacsatömésről a Négy Mancs szerint, mert az alapítvány azt tartja az ősi eljárásról, hogy nem más, mint állatkínzás.
Ez a lista nem sok vizet zavart az idén nyár elejéig: az állatvédők tiltakoztak, a termelők termeltek, az áruházláncok kínálták a portékát, a vásárlók pedig megvették az „állatkínzással” előállított árut. Mindez akkor borult fel, amikor élesbe fordultak a Márton-napi ludak beszerzéséről folytatott tárgyalások. Kiderült ugyanis, hogy az idén kevesebb hízott lúd van a piacon, mint korábban, ezért szerették volna az eddigieknél jobban megkérni az árát a magyar termelők. Már nem kilónkénti hét euróról, hanem tizenegyről beszéltek.
A Négy Mancs évek óta tartó, ám keveseket befolyásoló kampánya hirtelen reflektorfénybe került. Mindehhez hozzájárulhatott még egy másik piaci esemény is: a magyar feldolgozóüzemekben is jelentős érdekeltséggel bíró német Wesjohann csoport ajánlatot tett a Hungerit Rt. többségi tulajdonrészének megvásárlására. (A Hungerit Rt. az egyik legnagyobb még magyar tulajdonban lévő, vízi szárnyasokat – kacsát és libát – is feldolgozó cég, a Wesjohann pedig a világ egyik vezető multincionális cége az ágazatban.) Az ajánlatot azonban a többségi magyar tulajdonos, Magyar József kerek perec visszautasította. Nem állíthatjuk, hogy a két esemény között van összefüggés, de tény: a Hungerit termékeit a nyár folyamán levették a polcról a német és osztrák áruházláncok.
Magyar József lapunknak nyilatkozva elismerte a cégvásárlási ajánlat és visszautasítás tényét, ám nem kívánta kommentálni az összefüggésről szóló – több szakember által tényként kezelt – információt.
Feltettük az érintettnek is a Wesjohann csoport szerepére és érdekeire vonatkozó kérdéseinket. A csoport nevében Peter Wesjohann válaszolt a Lohmann & Co. AG visbeki címéről érkezett e-mailben. A kivásárlási szándék, illetve a visszautasítás valós voltát tudakoló kérdésünkre Peter Wesjohann úgy reagált, hogy a cég szokásához híven nem kommentálja a tervezett vásárlásokkal kapcsolatos spekulációkat. Szintén elzárkózott az elől, hogy értékelje azokat a híreszteléseket, miszerint a Magyarországon kibontakozó árcsata lett volna az oka annak, hogy az osztrák és a német áruházláncok hirtelen komolyan vették a Négy Mancs feketelistáját. Megjegyezte ugyanakkor, hogy az érintett termékek „értékesítési csatornái mostanában beszűkültek, és ez jövedelemcsökkenéssel jár”, ami arra utal: a csoportnak nem volt ínyére, hogy a termelők érvényesíteni próbálták áraikban megnövekedett költségeiket.
Rákérdeztünk arra is, hogy a cégcsoport támogatja-e bármilyen formában a Négy Mancs tevékenységét, amire Peter Wesjohann kitérő választ adott: kifejtette, „az állatjóléti szempont minden időben rendkívül fontos a cégcsoport számára, ezért mindig fel vannak készülve minden ezt a témát érintő tárgyalásra anélkül, hogy a partner álláspontját támogatnák. Állandó tárgyalásban állnak a Négy Manccsal is”.
Feltettük a kérdést a Négy Mancs magyarországi képviselőjének is, aki felháborodottan utasította vissza a feltételezést, miszerint bárminemű támogatás érkezne hozzájuk a cégcsoporttól.
Mindenesetre szeptember elsején Magyar József leállíttatta a Hungerit hízottáru-vágó vonalait (egy vágóhídon belül több vágóvonal működik, amelyek különféle állatok feldolgozására vannak beállítva). Ennek következtében megszűnt kétszáz dolgozó munkahelye. Mivel a cég profiljában a hízott kacsa és liba harminc százalékot képvisel, joggal remélte, hogy a kizárólag állatvédelmi célból fellépő Négy Mancs leveszi a céget a feketelistáról, és nem veszélyezteti tovább negatív kommunikációjával a többi áru piaci pozícióit.
– Nem ez történt – mondja a szakmában harminc éve dolgozó Magyar József. – Azzal vádolnak, hogy tulajdonos vagyok egy olyan társaságban, amely tömésre – vagyis szerintük állatkínzásra – szánt szülőpárok előállításával foglalkozik. Ez pedig nem igaz.
Magyar József semmi szín alatt nem hajlandó eladni az általa évtizedek alatt felépített céget: örökül hagyná gyermekeinek. Ám a hízott áru vágásának kiesése éves szinten nyolcmilliárd forint veszteséget jelent a Hungeritnek, de a szeptembertől év végéig hátralévő időszakra is minimálisan kétmilliárd forintot. Azokat a hízott libákat és kacsákat, amelyeket a Hungerit a leállás miatt nem tud átvenni, a Wiesenhof érdekeltségébe tartozó Pannonlúd Kft. tótkomlósi vágóhídjára szállítják, a vágóvonalak kilencven százalék fölötti kihasználtsággal dolgoznak. (A Pannonlúd is rajta van a Négy Mancs feketelistáján, ám az, hogy a cég teljes erővel készül a Márton-napkor beinduló szezonra, azt jelzi, biztosak benne, hogy az ő termékeik kikerülnek majd az áruházak polcaira.)
Persze a Hungerit gondja messze nem ér véget a tulajdonos családjánál: ott van még kétszáz munka nélkül maradt szakképzetlen ember, aki a leépítést követően legfeljebb közmunkára vagy munkanélküli-segélyre számíthat. Meg ott van Szentes városa, amely óvná a számára több száz millió forint helyi adót fizető céget. (A polgármester ezért is szorgalmazza országgyűlési képviselőként, hogy alkossanak olyan törvényt, amely hungaricumként védi a libamájat.)
– Mi mindig úgy gondoltuk, biztos helyünk van a Hungeritnél. Megbecsültek bennünket. Most meg azt halljuk, állatkínzással hizlalt jószágok feldolgozásában vettünk részt, nem is lehetünk jó emberek – mondja egy nevét nem vállaló munkásnő. Azt már csak nagyon csendesen fűzi hozzá: fogalma sincs, miből fogja ezután támogatni a gyermekek tervezett egyetemi tanulmányait az egyik keresetet elvesztő, amúgy is szerény jövedelmű család.
Újkígyóson vagyunk, éppen libamájsütő-versenyt tartanak a török dúlás után csak 1814-ben a Wenckheim grófok által újratelepített faluban. A Szeged környékéről hozott, vallásukra nézve katolikus dohánytermesztők utódjai ma leginkább libatöméssel foglalkoznak. Zömmel több mint húsz éve kezdték, Rojik Lajos 1978 óta töm meg háromhetente kétszáz libát. Feleségét, Margitot megkíméli tőle, ő „csak” a táp és a gyógyszer beszerzésével, a gyerekekkel meg a háztartással foglalkozik.
– A kilencvenes években még minden gond nélkül tudtam külön németórára járatni a lányomat, meg tudtuk oldani, hogy kimenjen nyelvgyakorlatra, fizettük a felsőfokú tanulmányait, hogy némettanár lehessen belőle – mondja. – Az is lett, itt tanít Újkígyóson. Most nem is álmodhatnánk ilyen teher vállalásáról. Egyik napról a másikra élünk, és örökké attól félünk, mi lesz holnap.
Kezdődött azzal, hogy a nyáron az integrátor – a Komlósi Lúd Kft. – a korábbi 460 forinttal szemben 470-ért helyezte ki hitelbe a sovány liba kilóját, és 430 helyett 410 forintért veszi vissza. (Az integrátor az a cég, amely az állat tulajdonosa napos liba korától egészen a vágásig, finanszírozza a felnevelés költségeit, és kiadja nevelésre, tömésre az állatot.)
Jogos lehet most az olvasó kérdése: hogyhogy drágábban „veszik” a sovány liba kilóját, mint amennyiért aztán leadják a hízottat, ráadásul költenek az energiára, takarmányra, gyógyszerre és vitaminra, mégis van hasznuk rajta? Papp Lajos, a Komlósi Lúd Kft. tulajdonosa tótkomlósi irodájában papír és toll segítségét is igénybe véve magyarázza az összefüggéseket.
– A kihelyezett liba a háromhetes tömési időszak alatt 2,2–2,6 kilót hízik. Vagyis egy ötkilós libát 2350 forintos értéken helyezünk ki, leadáskor pedig a 7,5 kilóra hízott állatért 3075 forintot fizetünk. Bár a liba élősúlyában természetesen benne van a máj, azt külön is elszámoljuk 1800 forintos kilónkénti áron.
Az persze még ezekből a számokból sem derül ki, vajon miért kellett szűkítenie az árrést a nyár folyamán az integrátornak. Papp Lajos erre is igyekszik válaszolni:
– Évi egymillió kövér libát állítunk elő, ezzel a legnagyobb volument képviseljük Magyarország 3-3,5 millió darabos termelésében. Integrátor szerepünk azt jelenti, hogy a jószág napos liba korától a vágásig a mi tulajdonunk, mi finanszírozzuk az előnevelést, a takarmányt, a vitamint, az állatorvosi költséget, a gyógyszereket. A költségekből a legnagyobb arányt a takarmány képviseli, ez a teljes költség 70 százalékát teszi ki. A tavalyi tonnánkénti hatvanezer forintos kukoricaár – szemben a most várható húsz-egynéhány ezer forintossal – óriási költségemelkedést jelentett, amelyet természetesen a tömőkkel szemben is érvényesítenünk kell, hiszen, mint mondtam, a takarmányt mi biztosítjuk számukra.
A számtanlecke után Papp Lajos felemlegeti a Négy Mancs tevékenységét, amely nézőpontja szerint kapóra jött a német áruházláncoknak, amelyek e mögé bújva szívósan dolgoznak azon, hogy a magyar termelők ne tudják érvényesíteni többletköltségüket a vevő felé. Nem a Magyarországon előállított 1800 tonnányi libamájról van szó, azt a franciák túlnyomórészt előre lekötötték, és a „maradék” értékesítésével sincsen gond, hanem a hízott madarak húsáról.
Márpedig nem érné meg libát nevelni kizárólag csak a májáért. Valamit kell kezdeni azzal is, ami a máj körül van: a madár húsával. Erre azonban szinte kizárólag csak a német és az osztrák piac vevő – Márton-nap és karácsony körül. (A franciák húsból megtermelik maguknak, amennyi kell.)
A németeknek és osztrákoknak tehát kapóra jött a Négy Mancs tevékenysége ahhoz, hogy olcsóbban tudják beszerezni a terméket. Mert míg a magyar libamájnak jelenleg gyakorlatilag nincs konkurenciája, addig a hízott liba húsának nagyon is van: például ott van mindjárt az ötmillió lengyel liba. Utóbbiról az is elmondható, hogy olyan országban állítják elő, ahol egyáltalán nem tömnek vízi szárnyast.
Magáról a tömésről is megvan a véleménye Papp Lajosnak: nevetségesnek tartja, hogy a lágy gumicsővel néhány másodperc alatt elvégzett műveletet bárki állatkínzásnak akarja beállítani. De ő elfogult is lehet, lássuk inkább, mit mond erről a tudomány.
Kozák János, a Szent István Egyetem professzora évtizedek óta foglalkozik a libatartás tudományával. Megtudjuk tőle, hogy időszámításunk előtt 2700-ból származó egyiptomi sírokban találtak tárgyi bizonyítékokat arra, hogy már a nílusi civilizáció is foglalkozott libatöméssel, a Kárpát-medencében pedig ötszáz éves hagyománya van a gasztronómiai ínyencségnek számító libamáj előállításának. A tömést tolerálja az állatvédelmi szempontokra érzékeny európai uniós szabályozás is, ugyanis szemben a korábbi elképzelésekkel, amikor másfél évtizeden belül be akarták tiltani a vízi szárnyasok tömését, az 1999. június 22-én kelt bizottsági állásfoglalás úgy rendelkezik, kutatni kell az alternatív megoldásokat a libatömés kiváltására. Ennek szellemében kutatnak és tömnek a magyarok és a franciák is – előbbiek alig több mint hárommillió libát és kétmillió kacsát, utóbbiak libát nem, kacsából viszont harmincmilliót (!) évente.
– A liba- és kacsatömésre a madarak, illetve azon belül is a vízi szárnyasok biológiája teremt alapot – mondja Kozák professzor. A madarak ugyanis csekély bőr alatti zsírréteget állítanak elő – ez természetes körülmények között maximum négy milliméter vastag lehet –, ám energiát raktároznak ők is, mégpedig a májukban. Ezt teszi a gólya vagy a fecske is, mielőtt több ezer kilométeres vándorútra indulna. A máj mint energiaraktár teszi lehetővé számukra, hogy győzzék „tüzelőanyaggal” a hosszú repülést. A lúd és a kacsa hasonlóan raktároz, tömésre azonban nem önmagában ez teszi alkalmassá, hanem az, hogy a tyúkkal, pulykával ellentétben nincs begye, nyelőcsöve viszont roppant tágulékony. Töméskor nem történik más, mint hogy e falánk jószágok a szokásosnál több tápanyagot gyűjtenek a májukban – így jön létre aztán a semmilyen más módszerrel elő nem állítható gasztronómiai csemege, a hízottliba-máj –, ám ha valaki úgy döntene, hogy nem vágja le a tömött jószágot, a liba mája két hét alatt újra normál méretű lenne. Ha valóban állatkínzással jönne létre a hízottliba-máj, akkor élvezhetetlen, törött, beteg lenne. A máj ugyanis a madárnak, az emlősnek egyaránt a legérzékenyebb szerve.
Kozák professzor tudományosan megalapozott véleményét sem cáfolni, sem megerősíteni nem áll módunkban megfelelő szakismeret híján, Papp Lajos azon állításának viszont utána tudunk nézni, valóban lágy gumicsővel tömik-e a jószágot, s e művelet valóban mindössze néhány másodpercet vesz-e igénybe. Bánszegi László és felesége lúdjaihoz látogatunk el, s megkérjük a gazdát, mutassa meg az ólba telepített alkalmatosság segítségével, hogyan zajlik le a francia tenyésztők által nemesített, s Magyarországon továbbfejlesztett szürke landesi liba tömése. A gazda szelíden leválaszt kéttucatnyi ludat felesége állataiból, a tömőgép mögötti ólrészbe tereli őket, eléjük telepedik, és valóban minden erőfeszítés és láthatóan fájdalom okozása nélkül két perc alatt megtömi őket. A jószágok a műveletből szabadulva csapnak egyet-kettőt a szárnyukkal, majd visszatotyognak megszokott helyükre. Bánszegi Lászlótól időközben megtudjuk, neki is vannak libái, nemcsak „Ciginek” becézett feleségének. (Hogy a faluban majd mindenki dohányzik, talán az egykori, ám rég leáldozott dohánytermesztő kultúra miatt van.) Turnusonként 360 darabot töm belőlük édesanyja házánál. Így igen szép jövedelmük kerekedik a háromhetenként leadott ötszázhatvan libából, tisztes megélhetést adva a házaspárnak. Kétszintes házuk egyetlen elegáns budapesti negyedben sem vallana szégyent, sem tiszteletet parancsoló méreteivel, sem finom ízlésről tanúskodó berendezésével. Az is szívet melengető, hogy úri nevelést tudtak adni gyermekeiknek, akik már felnőttek. Mindketten Angliában élnek, és egy jól menő cégnél dolgoznak vezető beosztásban. Nyilvánvaló, hogy mindahhoz, amit elértek, szívós munka, kitartás és családi együttműködés kellett meg a bejövő pénz ésszerű felhasználása. Hiszen e nélkül nem sikerült volna a korszerű, az állatvédelmi előírásoknak messzemenően megfelelő farm kiépítése.
Mindenki egyetért azzal, hogy szükséges az állatvédelmi előírások pontosítása, az ellenőrzés szigorítása, illetve azzal is, hogy az állatokat kevésbé igényesen tartó tömőket – akiknek szórványszerű előfordulását senki sem tagadja – rá kell szorítani a kíméletesebb módszerekre, vagy ki kell zárni őket ebből a tevékenységből. Abban is egyetértés van, hogy az áru csomagolásán jól látható módon meg kell jelölni, hogy a tasakban lévő húst kényszertöméssel vagy anélkül állították-e elő. Így ugyanis a fogyasztó el tudja dönteni: kíván-e ilyen terméket vásárolni, vagy nem. E jelölés alkalmazására Bárány László, a Baromfi Terméktanács elnöke nyilvánosan ígéretet tett, a Négy Mancs pedig vállalta, hogy a jelzések megjelenését követően megszünteti a „kizárólag a fogyasztók tájékoztatására szánt” feketelistát.
A Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium (FVM) élelmiszerlánc-elemzési főosztályát vezető Gyaraky Zoltán szeptember 10-én folytatott tárgyalást a Négy Manccsal. A megállapodást rögzítő feljegyzésben arról is szó esik, hogy Magyarország nem érdekelt a termelés feltételeit egyoldalúan szigorító szabályozás bevezetésében. Csak olyan módosításokat támogat, amelyeket az Európai Unió minden termelőre vonatkozóan határoz meg. A feljegyzés szerint ezzel a Négy Mancs egyetértett, amint azzal is, hogy „nem lenne célravezető csupán a termelést érintő szigorításokat elfogadni, amennyiben nem szabályozható hasonlóképpen a forgalmazás is. Ennek hiányában ugyanis várhatóan Európán kívüli versenytársak foglalnák el a piaci lehetőségeket, s ez mind állatjóléti, mind pedig gazdasági és szociális szempontok alapján aggályosnak minősíthető.”
Az álláspontok ilyetén közeledése akár megnyugtató is lehetne, ha a globalizációs logika nem mondana ellent mindennek, és bizonyos jelek nem mutatnának olyan irányba, hogy a magyar, de még a nyugat-európai termelő érdekei is könnyedén felülírhatók a legkorrektebb szabályozás mellett is.
Ez a mostani hazai eset ugyanis sokak szerint csupán hangsúlyosan megfogalmazott üzenet: nem tényező a magyar termelő, hiszen könnyedén pótolhatók a termékei. A fejlődő országokban előállított, majd átcsomagolással piacra dobott gyümölcsök, zöldségek, sűrítmények és baromfitermékek már most is ellepik az európai üzletek pultjait. Adott körülmények között nem lenne meglepő, ha a magyar piacot uraló multinacionális cégek úgy döntenének a libamáj esetében is, hogy némi tőkekivitellel e gasztronómiai csoda is létrejöhet a magyar termelési költség töredékéért. Például az állatvédelmi szabályozásban még igencsak hátul kullogó Kínában. S mivel a húsnak ott korlátlan piaca van, a libamáj pedig olyan prémiumtermék, amelynél a szállítási költségek bőven megtérülnek, a hús helybeni értékesítése, majd a libamáj exportja igencsak kecsegtető üzlet lehet a kínaiaknak.
Az elgondolást egyébként éppen egy magyar lúdtenyésztők segítségével beindult kínai libaprogram teszi életszerűvé. Ezt a programot egykoron a Hortobágyi Lúdtenyésztő Rt. első embereként megismert – no meg a Medgyessy Péterrel közösen űzött kacsavadászatokról elhíresült – Varga Ferenc segítségével indították be a kilencvenes évek végén. (Kína a Kozák professzor rendelkezésére álló adatok szerint jelenleg évi 150 tonna májat termel. Ugyanő viszont azt mondja, hogy a statisztikák néha csalfák, Kína termelő- és fogyasztókapacitásait tekintve pedig a határ a csillagos ég.) A termelést Európából „kitelepítő” megoldás semmiben nem sértené a tőkekivitelben – vagy mai elegáns kifejezéssel élve reexportban – érdekelt multinacionális vállalatok piaci pozícióit. Annál inkább tönkretenné a magyar hízottliba-máj előállításában érdekelt ötezer családot, az országnak pedig presztízsveszteséget és évi 25 milliárd forintnyi devizabevétel-kiesést jelentene.
Ez mégis kinek az érdeke?
origo.hu
Meggyilkolt turisták: leszúrtak egy francia férfit
