MI A MAGYAR?

Vásárlás
Úriember az üzletben higgadtan viselkedik. Szívesen fogadja a tulajdonos, sőt a kiszolgáló személyzet köszönését is, büszkén vagy pláne gőgösen még az inasgyerekkel szemben sem viselkedik. Sokan úri méltóságukon alulinak tartják, hogy egy bolti szolga vagy egy ajtónálló köszönését fogadják. Merő tévedés. Melegen ajánljuk Sipulusz elmés definícióját: „Minden emberben annyi gőg van, amennyi az eszéből hiányzik.”
A kívánt dolgokat udvarias hangon, röviden kérjük. Némely asszony közismert réme a kereskedőknek, ama rossz és nagyon illetlen szokásával, hogy a fél boltot maga elé rakatja, mielőtt választana. Mindent összefogdosni, bizonytalan tisztaságú kesztyűvel az ujjak közt morzsolgatni, simogatni nem szakértelemre, hanem neveletlenségre vall.
A finnyáskodás, affektálás éppolyan nevetséges, mint amilyen szükségtelen a személyzettel való túlságos bizalmaskodás.

A telefon illemtana
A távbeszélő ma már nem luxus, s ha mégolyan drága is, kivált a kereskedővilágban mindennapos közlekedőeszköz. Vannak országok, ahol minden harmadik családra esik egy telefonállomás, ezeken a boldog helyeken Bell csodás találmányának elterjedésével kialakult a telefon illemtana is, melynek szabályai minden művelt emberre kötelezők. Mi még, sajnos, messze vagyunk attól is, hogy minden tizedik családnak legyen távbeszélője, attól pedig talán még meszszebb, hogy a telefon illemtana általánosan ismert legyen. Nálunk sokszor – méltán és méltatlanul – szidjuk a telefont, pedig ha egy riporternek egyszer eszébe jutna megkérdezni a központos kisasszonyokat a közönség, a felek viselkedése felől, meglepően érdekes cikket írhatna róla, hogy neveletlenség, idegesség, türelmetlenség mily súlyos akadálya a sima, udvarias érintkezésnek.
A telefon legelső illemszabálya az ismert angol közmondás: az idő pénz! Minden, ami fölösleges, kerülendő mind a központtal szemben, mind a felek között. Ha téves kapcsolás folytán valaki abba a helyzetbe kerül, hogy mások beszélgetésének fültanúja lesz, a beszélgetésbe az ismeretlenség álarca alatt beleszólni, belenevetni, viccelődni: a legnagyobb otrombaság, amit úriember soha meg nem tesz.
Ilyesmiről művelt felek között szó sem lehet. Ellenben szó lehet bizonyos kérdéseknél, amelyek látszólag jelentéktelenek, de amelyeket igen kényesen ítél meg a társaság.
Itt van például a gratuláció és a részvét kérdése. Gratulálni lehet telefonon; részvétet kifejezni nem illik. Szerencsekívánatra mindig hangolva van az ember, mások sajnálkozására kevésbé. Nálunk jóval idősebbeknek és tőlünk távol álló egyéneknek azonban gratulálni sem illik telefonon.
Részvétnyilvánításra a telefon különben sem alkalmas. A hol recsegő, hol suttogó hang senkit sem hat meg; a kagyló urganuma, ha nem látjuk az arcát annak, aki szól hozzánk, hidegen hagy bennünket.
Még ennél is több hiba fordul elő a kérés és köszönés dolgával. Valami szívességet telefonon megköszönni csak a legritkább esetben szabad. A kapott szívesség mindig megér egypár közvetlen mondatot vagy néhány sor írást. A nagyon elfoglalt ember nemigen örül annak, ha egy köszönet végett a telefonhoz szólítják.
Szívességet kérni telefonon csak meghitt jó barátok, egyenrangú bizalmas ismerősök közt helyénvaló. De ezek között is csak sürgős esetekben, és csak úgy, ha csekélységről van szó. Nagy kérést telefonon előterjeszteni nem illik. Nagyon elfoglalt embert kéréssel telefonon háborgatni már a remélt cél érdekében sem ajánlatos.
Meghívás telefonon csak akkor engedhető meg, ha a dolog sietős, és biztosak vagyunk felőle, hogy szívesen fogadják. Írásbeli meghívást telefonon az utolsó órában lemondani: valóságos sértés a háziaszszonnyal szemben.
Fecsegő bakfisok, nagyon ráérő asszonyok néha óraszámra „csevegnek” telefonon. Ez nemcsak illetlenség, hanem merénylet a közszabadság ellen.
(Szabó István Andor: Az úriember. A jó társaság szabályai, 1923)