Labdarúgó-klubcsapataink kiestek a kontinentális kupákból, a válogatott két világbajnoki selejtezőjén egy pontot szerzett, a Ferencváros ismét a feljutás szándékával vágott neki az NB II Keleti csoportjának, és már csak egy pont a hátránya a Bőcs mögött, Szávay Ágnes visszacsúszott a világranglista 26. helyére, Talmácsi Gábor pedig, miután az edzésen csuklóját törte, 14. lett Indianapolisban. Másrészt női kosárlabdázóink bravúros teljesítménnyel kijutottak a jövő évi lettországi Európa-bajnokságra, az MKB Veszprém kézilabdázói vadonatúj, szemkápráztató csarnokukban 110 perc remek és 10 perc csapnivaló játékkal másodikok lettek a Bajnokok Tornáján, a tavaly még pofozógép Alba Volán hokisai két győzelemmel nyitottak az osztrák ligában.
Ezek az elmúlt hónap nagyobb érdeklődésre számot tartó hazai sporthírei, mert az olimpia, a számunkra nyolc évtizede legsikertelenebb olimpia már csak céltalan vagy célzott indulatok formájában jelenik meg a közbeszédben, a médiában. Egyébként mintha mi sem történt volna; nem bujdosott világgá, nem tartott önmarcangolással felérő nyilvános önkritikát, nem mondott le a hazaérkezés pillanatában senki, még a legnagyobb kudarcokat elszenvedett sportágainkban, vívásban, öttusában, ökölvívásban, cselgáncsban sem.
Feszültségek persze gerjedtek és ki is sültek, először az anyagiak kapcsán. A pénz hiánya és elosztása miatt. A sportot tisztes vagy inkább tisztességtelen távolságból szemlélő politikusok, hovatartozástól függően többször elmondták, hogy a magyar sport az olimpiai felkészülésre soha még ilyen jelentős, illetve csekély támogatást nem kapott, a téma ezzel le is került a napirendről. A győztesek jutalmazása apropóján Gyenesei István sportot felügyelő miniszter az előzetesen lefektetett normák utólagos felborogatásával azt a néhány bajnokunkat is egymás ellen hangolta, így legújabban egyetlen egyéni győztesünk, Vajda Attila is több pénzt szeretne, ha már a vízilabdázók és a Janics, Kovács páros többet kaptak. Ha én most aranyérmes pólós lennék, mindenesetre szólnék a többieknek, hogy mindenki dobjon be félmilliót, az Kemény Dénesével együtt már hét, és adjuk oda az egészet Vajdának, akkor talán szent lesz a béke.
Arról persze alig esik szó, hogy 2008 legmagasabban díjazott magyar sportolója Sors Tamás paralimpikon úszó lett, a maga 68 millió forintjával. Álságosan hallgatjuk el nemtetszésünket, mert bizonyára attól tartunk, ránk sütik majd a vádat, hogy érzéketlenek vagyunk a fogyatékosok iránt. Pedig igazán fogyatékos az, aki reménytelenül bicebócáskodik a felszínre az aluljáróból, vagy az, aki erejét megfeszítve, merev lábával is futni próbál a Népligetben, igaz, csak sötétedés után, de akkor is megszakad érte a szívem; nem pedig a 17 éves, jó kiállású, sportban is ragyogóan tehetséges srác, akinek most egy elhibázott látszatintézkedés következtében tinédzserként annyi pénz hullott az ölébe, amennyit egy rátermett szakmunkás tizenöt-húsz év alatt jó esetben megkeres.
Szinte soha nem a lényegről beszélünk, vagy ha mégis, nem akkor, amikor kellene. Egyik legvérmesebb pekingi úszóreménységünk, Kovács Emese például 27. lett a 200 pillangó előfutamaiban, és edzője utóbb bevallotta, hogy tanítványa a felkészülés során a kiemelkedő eredményhez szükséges munkának körülbelül a húsz százalékát végezte el. Aztán csodálkozott, hogy Kovács azóta klubot váltott. E megnyilatkozás mégis szinte üdítő kivételt jelentett, mert alig lépett túl a szakma és a nyilvánosságra tartozó kritika határain.
Amit ellenben Fábiánné Rozsnyó Katalin a tegnapi Magyar Hírlapban monológ formájában ránk zúdított, az már semmiképpen sem tekinthető egy sportember még végletekig sarkos, elfogult véleményének sem. (Szemelvények: Kovács Kati áspiskígyó, aki csak sziszegni tud; ilyen k…va nagy pofont még nem kaptam életemben; a kutyára mindig lehet számítani, emberre nem; engem a versenyzőim mindig csak kihasználtak, mindig csak a sz…r maradt rám.) Ez már az idegösszeomlás előtti állapot terméke, érdemben reagálni rá lehetetlen és felesleges. Őszintén és nagyon sajnáljuk a nemrég még zseniális edzőt, Kati nénit, hogy ide juttatta a legsikeresebb magyar sportág, annak tétova vezetősége, közege és bármennyire fáj, ő saját magát.
De vívásban sem sokkal szívderítőbb, amint Kulcsár Győző párbajtőr kapitány és Kovács Iván visszavonult versenyző mindenféle konvenció nélkül kaszabolja egymást. Asszójuk a Nemzeti Sportban kezdődött, szerzőként jegyzett írásaik végére a lap nem véletlenül biggyesztette oda a „Véleménye nem feltétlenül tükrözi szerkesztőségünk álláspontját” kitételt, aminek egyébként az olvasói levelek rovatában a helye. Illetve annyi különbséget tennünk kell kettejük között, hogy Kovács Iván szóhasználata és kritikájának iránya mindvégig belül marad egy határon, Kulcsár Győző, négyszeres olimpiai bajnokunk, a Nemzet Sportolója azonban olyan sértéseket ereszt el, hogy azok nemhogy a sportnapilapban leírva, de élő szóban elsüvöltve is azonnal párbajért kiáltanának.
Éppen ez az, személyes párbajokká, leszámolásokká, vélt vagy valós sérelmek felhánytorgatásává züllött az olimpiai értékelés. A helyzet, pluszban az elmúlt hónapban megismert lelki és mentális zavarokkal együtt annyira riasztó, hogy utólag javítani kell magunkat: a magyar sport bizony Pekingben is erején felül teljesített.
Hogy a MOB hivatalos elemzése után okosabbak leszünk-e, most még nem tudni. De ha csak picit ésszerűbbek, (sport)emberibbek, görcstelenebbek lennénk, én már azzal beérném.

Akár öt év börtönt is kaphat Magyar Péter, ha beigazolódik a bennfentes kereskedés gyanúja