Exportálták a válságot

Joseph Stiglitz, a 2001-es esztendő közgazdasági Nobel-díjasa, valamint a Világbank volt alelnöke és vezető közgazdásza egy héttel a washingtoni G20-csúcs előtt elemezte az argentin Clarínnak a pénzügyi világválság előzményeit. A neoliberalizmust szabadpiaci fundamentalizmusnak tartó közgazdász azért közöl rendszeresen írásokat az argentin lapban, mert ő is jól emlékszik a dél-amerikai ország hét évvel ezelőtti pénzügyi összeomlására, s az argentin katasztrófát okozó neoliberális gyakorlat helyett a neokeynesiánus elvek alkalmazását javasolja az országoknak a válság elkerülésére vagy a belőle való kilábalásra. Stiglitz egyenesen az Egyesült Államok jegybankjának volt elnökét, a szabadpiac főpapjának nevezett Alan Greenspant tartja a válság felelősének, aki utólag beismerte, hiba volt a dereguláció, s a magas kockázatú jelzáloghitelek parttalan exportja. A nagyhatalom azonban az Enron és a Worldcom botrányával a testületi felelőtlenséget is terjesztette – a homályos eredetű részvények felvásárlásával, amellyel a trükkös könyvelésre ösztönzött –, de sikerült exportálnia saját gazdasági válságát is. (A két botrány után egy ideig a nyilvánosság előtt lelkesen tárgyalták, s ajánlgatták külföldre az úgynevezett „jó kormányzás” elveit, majd jött a hedge fundok virágkora.) Stiglitz nem bízik John Paulsonban, a távozó gazdasági miniszterben sem, mert nem hiszi, hogy a bankok megmentésére megszavazott pénzt – 700 milliárd dollárt – valóban arra fordítja, amire kérte Bush, és ha így történik, akkor semmi jót nem jósol a világgazdaságnak.
Stiglitz szerint ahogy az Egyesült Államok felemészti a bolygó tartalékait, hogy megoldja saját nehézségeit, úgy kerülnek a fejlődő országok egyre nehezebb helyzetbe. Ezért valahányszor alkalma nyílik rá, mindig hangoztatja, hogy főleg azok az országok kerülték el ezt a kelepcét, amelyek nem liberalizálták gazdaságukat, például Kína. Nagy bajnak tartja, hogy a jelenlegi helyzetben sok ország ismét az IMF-től vár segítséget, mert él a gyanúperrel, hogy a pénzintézet a régi, s néhány országnak – például Argentínának – katasztrófát okozó recepteket, vagyis megszorítócsomagokat kényszerít ki, ami tovább növeli a világ egyenlőtlenségeit. Nem volt véletlen, hogy éppen Argentína vetette fel a csúcsot megelőző Sao Pauló-i ibér– amerikai tanácskozáson, hogy az IMF többé ne avatkozhasson be az egyes államok gazdaságpolitikájába, ha kölcsönt folyósít.
Stiglitz végkövetkeztetése: tíz évvel ezelőtt az ázsiai válság idején kínálkozott a remek alkalom, hogy a világ országai közösen előzzék meg a hasonló válságokat, de szinte semmi nem történt. Márpedig a válság elérte a fejlett világ szívét, ami napnál világosabban bizonyítja, hogy a Bretton Woodsban kidolgozott gazdasági elméletek együttese mondott csődöt, ezt kellene közösen átalakítani, hiába hajtogatja az ellenkezőjét a január végén távozó Bush elnök. Ha nem így történik, újra elszalasztják az alkalmat, hogy stabil és igazságosabb gazdasági rendszert hozzanak létre.