Csöndes kivégzések zajlanak

Versenyhátrány címmel tavaly jelent meg L. Simon László író, kulturális szakértő tanulmánykötete, amelyben azt tárja fel, hogy a társadalmat az állam egyre inkább magára hagyja a nemzeti kultúra fenntartásának és ápolásának feladataival. A jövő évi költségvetés sarokszámainak elfogadása után és a parlamenti végszavazás előtt arról kérdeztük, miként látja a nemzeti kultúra jövője szempontjából 2009 pénzügyi adatait.

Mennyire látják át a magyar kultúra állapotát és a teendőket a parlamenti politikusok?
– Sajnos alig. Jó példa erre az internetadó esete. A kulturális kormányzat teljes joggal kívánt volna kulturális járulékot szedni a mobil- és internetszolgáltatóktól, a nagy cégek azonban telekürtölték a sajtót azzal, hogy ily módon drágulni fog a lakosság számára az internethasználat. A pártok erre egymást túlkiabálva jelentették ki, hogy az internetadóra semmi szükség. Valójában az elavult szabályozás miatt olyan szolgáltatások és termékek után kellene járulékot fizetni, amelyek már nincsenek is jelen a piacon, ezért időszerű lett volna a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) létét biztosító járulékrendszert átalakítani. Az NKA már idén is 200 és 300 millió forint közötti kieséssel számolhat, de jövőre ez ennek akár a duplája is lehet. Ezt a hiányt fedezhette volna egy korszerű járulékrendszer, s a bevételekből stabilizálni lehetett volna a kulturális fesztiválok költségvetését, vagy elindulhatott volna a Márai-program.
– Jövőre az Oktatási és Kulturális Minisztérium (OKM) harmincmilliárd forinttal többől gazdálkodhat, mint korábban.
– Ez igaz, csakhogy a stratégiai területekre mégis kevesebb pénz jut. Bár akadnak első látásra tetszetős fejezetek. Közkultúrára, kulturális vidékfejlesztésre például 4,1 milliárdot szánnak. Ebből a pénzből pályázhatnak a múzeumok az Alfa program keretében megvalósuló szakmai programokra, vagy a vidéki művelődési intézmények a kistérségi kulturális kapcsolatok építésére, az élő népművészet ápolására. Csakhogy ehhez a fejezethez tartozik még a „húszéves a köztársaság” ünnepi programjainak finanszírozása. De a költségvetési törvény tervezetében mindezt egy sorban hozzák, így nem tudjuk, valójában melyik feladatra mennyi pénz megy el. Sajnos évek óta az a gyakorlat, hogy korábban önálló soron szereplő tételeket egybevonnak, így teremtve lehetőséget a pénz „szabadabb” elosztására.
– Az OKM többször is meghirdette a vidék kulturális felemelését, utoljára tavaly májusban…
– Miközben csöndes kivégzések zajlanak. A rockzenészeket támogató PANKKK vagy a népművészeket segítő Tengertánc program, melyeket még Bozóki András indított, és Hiller István megígérte, hogy folytatja őket, idén már nulla forintból gazdálkodhattak, és ugyanennyit irányoznak elő ezekre a célokra a következő évekre is. Én korábban vitattam ezeknek a programoknak az átgondoltságát, de nem úgy kell megszüntetni őket, hogy szép csendben kiveszszük mögüle a pénzt, s nem csinálunk helyette semmit.
– A költségvetési törvénytervezet harmadik változatában jól látható, hogy azok a normatív támogatások is csökkennek, amelyekből az önkormányzatoknak kötelező feladataikat kell ellátniuk, vagyis fenntartaniuk kulturális intézményeiket.
– Arról már korábban leszoktatták az ágazat dolgozóit, hogy a normatívák reálértéken tartásában reménykedjenek. A kormány most már a nominális szint megőrzésére sem törekszik: míg 2007-ben és 2008-ban 375 forint/fő volt a fővárosi és megyei intézményekre szánt összeg, jövőre csak 350 lesz. A települési normatívák is csökkennek. Tavaly és idén 1135 forint/fő jutott, jövőre 1061-gyel számolnak, miközben a fenntartási költségek megnövekedtek. Így fenntarthatatlan lesz az intézményrendszer.
– A Pénzügyminisztérium (PM) módosító javaslata még a törvénytervezethez képest is meg akarja kurtítani a színházak támogatását.
– A színházak állami és önkormányzati támogatásának a mértékét többen vitatják, főleg ha azt más művészeti területekével vetjük öszsze. Ennek a rendszernek a problémáit szerintem a színházi törvény sem tudja megfelelően orvosolni, sőt nőni fog a feszültség a fővárosi és a vidéki teátrumok között. A PM megoldása azonban erősen vitatható, nevezetesen az, hogy drasztikusan (összesen 562 millió forinttal) akarja csökkenteni a színházakat fenntartó önkormányzatok támogatását, különösen a vidéki kőszínházak esetében. S vajon a nehéz helyzetben levő önkormányzatok miből fogják pótolni az elmaradó állami támogatásokat, ha már a közművelődési intézményeknél sem lesz erre módjuk? Csak egy példa: a költségvetési törvény tervezetében a székesfehérvári színház állami támogatása 301,6 millió forint, a PM módosító indítványában már csak 286,2 millió szerepel.
– A kőszínházak még a PM által beterjesztett további elvonás után is több mint 13 milliárd forint állami pénzből és hasonló mértékű önkormányzati forrásból gazdálkodhatnak, míg folyóiratokra, irodalmi ösztöndíjakra, könyvekre egyetlen milliárd jut jövőre, és a képzőművészek körülményei sem jobbak.
– Valóban tarthatatlan az irodalom és a képzőművészet helyzete, de nem az egyik terület kárára kell a másik lehetőségeit növelni. Azt viszont többen jogosan vetik fel, hogy miért kell a filmiparnak kereskedelmi hasznot hajtó magyar vígjátékokat közpénzből támogatni. Tehát a jelenlegi pénzek elosztásán is lehetne finomítani, miközben a torta növelésének jogos igényéről sem szabad lemondanunk. Ennek a szükségességét azonban a politikusoknak is fel kell ismerniük végre.