Elaludtak a magyar honvédek, ez az igazság. Így veszett el a hegy – magyarázza neheztelve a szakállas mogorva férfi, és elém tolja a hatalmas bögrében gőzölgő gyógyteát. Ezernégyszáz méter magasan vagyunk, mint egy hajszolt versenyló, gőzölgök magam is a novemberi hidegben, amint ledobom a hátizsákot a Krn-tavi menedékház kantinjában. Mögöttem terepszínű egyenruhás katonák, rendőrök tolonganak a sorban, a kályha körül híg gulyáslevest kanalaznak a szlovén nyugdíjasok, akik az imént suhantak el mellettem az erdei szerpentinen. A kantin polcain kézigránátok, sarkantyúk, átlőtt olasz rohamsisakok rozsdásodnak, a vitrinben megrepedt ferencjóskás porcelánpohár és gyönyörű smaragdzöld palackok. Az egyik üvegen még jól olvasható a felirat: Bikasör – Krassó-Szörény.
Aki műholdas térképen nézi, annak valóban jelentéktelen séta az az út, amely az Isonzó (Soca) folyótól a Lepenjica-patak mentén vezet a völgy végén magasodó sziklafalig, majd azon végeérhetetlenül kígyózva jut el a lélegzetelállító szépségű alpesi fennsíkra, ahol a menedékház áll, és amelynek teknőjében, a kétezres hegycsúcsok alatt ott csillog a rejtelmes Krn tengerszem. Ha végigvánszorogtunk ezen a kinek másfél órás, kinek négyórás túraösvényen, s beteltünk a tóban tükröződő, 2244 méter magasságú havas Krn tömb szépségével meg a rétekre omló törmelékes hegyoldalak félelmetes formavilágával, a tengerszem körül hamar feltűnnek a szaggatott, keresztül-kasul kanyargó, mégis bizonyos mérnöki rendet mutató terepalakzatok.
Lövészárkok.
Kilencven évvel az első világháború befejezése után is tökéletesen láthatók az öldöklés nyomai a Krn alatt, sőt magán a csúcson is, amely valójában nem más, mint mesterséges barlangok és tüzérségi állások labirintusa, és még ma is úgy terem ott a szögesdrót, mint a tó körüli mocsaras réteken a fű. S bár a csúcsról szép időben nagyszerűen belátható a hajdani Nyugat-Monarchia a Trieszti-öböltől az Isonzó völgyén át a Dolomitokig, sőt az ausztriai Tauern hegyláncig, a legérdekesebb látvány mégis az orrunk előtt van: a szomszédos csúcs, a Batognica, amely az osztrák–magyar utászoknak köszönhetően ma több mint tíz méterrel alacsonyabb. A háború alatt nitroglicerinnel a levegőbe röpítették az ott tartózkodó olasz csapatokkal együtt. Háborús relikviákat keresgélők mostanában is gyakran ásnak elő teljes csontvázakat a beomlott kavernákból, bunkerekből. A Felső-Isonzó frontján ezekért a hegyekért folytak a legvéresebb harcok, s a magas hegyi harcászatra alaposan kiképzett, eleve hegyvidékről toborzott olasz alpiniegységekkel szemben itt kellett állniuk a sarat azoknak a magyar bakáknak, akiket elsősorban Nagyvárad és Szeged környékéről verbuváltak, és életükben akkor láttak először magaslatot, amikor katonavonatuk átkelt az Alpokon. De hogy elaludtak volna a Krn csúcsán, az nehezen hihető.
Az „elvesztett hegy” alatt ezért van nekünk is mire emlékeznünk – és emlékeztetnünk.
Szombaton kilenckor már olyan forgalom van a turistaház alatti szerpentinen, mint a Chilkut-hágón a klondike-i aranyláz idején. Szlovén hegyivadászszakaszok kaptatnak föl teljes menetfelszerelésben, ősz aszszonyok masíroznak el előttem hangosan csevegve, hogy mire felérek a nyeregbe, magamra maradok. Illetve egy szikla árnyékában a Monarchia alezredesére bukkanok, aki éppen csukaszürke egyenruháját igazgatja. Angolul kérdezem, lefényképezhetem-e, mire azt kéri, váltsunk németre – mégiscsak ez a közös vezényleti nyelv –, ezzel pedig nekem akad gondom, így a tiszt az oroszt javasolja. „Izvinyi, já István Ravasz iz Budapesta” – mutatkozik be a Hadtörténeti Intézet hagyományőrző történésze, a háromtagú magyarországi küldöttség tagja, és nem tudjuk, sírjunk-e vagy nevessünk az efféle találkozáson.
Óvári Gábor alezredes, volt ljubljanai katonai attasé és Filyó Tibor zászlós már a menedékháznál vár bennünket. Óvári alezredes szinte mindegyik emléktúrán részt vett, sőt neki köszönhető, hogy a szlovén szervezők bevonták a Monarchia utódállamait is a megemlékezésbe az évek során. Mint lapunknak elmondja, a fennsíkon minden alkalommal külön ünnepséget tartanak a magyar hősi halottak emlékére annál a katonai „egyenkeresztnél”, amelyet a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum küldöttsége állított 2002-ben, és amely az egykori magyar katonai temető helyén áll. A kutatások szerint a honvéd halottak ma is ott fekszenek a turistaház szomszédságában, a hegy alatti teraszos oldalban, ahová a harcok alatt elföldelték őket.
Lassan mindenki fölér a házhoz, kézről kézre járnak a pálinkát rejtő laposüvegek, monarchiás baka kínál szlovén hegyimentőt, a hangszóróból korabeli indulók recsegnek, amelyet időnként két tangóharmonikás fiatalember harsog túl. Kifogástalan felszerelésű, mannlicher puskával és hosszú lavinapóznával felszerelt, halálfejes rohamjelvénnyel díszített sapkájú hegyivadászt faggatok. Mariborból jött, mondja, nyolc hagyományőrző társával együtt. Hangsúlyozza, számára nagyon fontos az első világháború, hiszen a felmenői is részt vettek a harcokban, hegyi felderítők voltak. Ám Szlovéniában még nincs igazán múltja a katonai hagyományőrzésnek, teszi hozzá, a negyven év kommunizmus elsöpörte a múltnak ezt a szeletét, olyannyira, hogy még most is sokan második világháborús német katonának nézik őket monarchiás egyenruhájukban – ami a partizánkultuszt is rendületlenül ápoló országban nem igazán szül rokonszenvet.
– Nagyapám a Kárpátokban harcolt – csatlakozik a beszélgetéshez egy hórihorgas úriember, mint megtudjuk, a szlovén egészségügyi minisztérium munkatársa –, én is minden évben részt veszek a krni emléktúrán. Nálunk valóban ez a fő probléma: a titoizmus és a partizánkultusz nem engedte meg, hogy az első világháborúban elesettekre emlékezzünk, hősi halottnak csak az számított Jugoszláviában, aki a fasiszták elleni harcokban veszett oda – erősíti meg a férfi, akit nagy szakmai izgalommal vesznek körbe a magyar hadtörténészek, amikor arról kezd beszélni, a Krn tömb melyik részén találhatók az egykori osztrák–magyar főhadiszállás ma is meglévő kőépületei.
Megindul a több száz fős tömeg, hagyományőrzők, díszőrség, Nova Gorica-i rendőrök, szürke barettes veteránok és a legmodernebb fegyverekkel felszerelt, rohamsisakos szlovén katonák, valamint emlékező turisták és a határon túlról érkezett meghívottak, hogy tízperces sétát követően elérjék a tengerszemet. A háborúban részt vett nemzetek zászlói mögött, a tó partján gyülekezünk, amikor meghasadnak a hegyek, és fülsiketítő dörrenés visszhangzik a katlanban. Néhány tűzijáték-rakéta ad csekélyke ízelítőt abból, milyen őrjítő hangzavarban kellett harcolniuk a magyar csapatoknak, amelyek sokszor kilencvenszázalékos veszteséget is elszenvedtek a magaslatokért folytatott küzdelmekben.
Rövid tisztelgő beszédek hangzanak el szlovén nyelven – mint Óvári Gábor alezredes hangsúlyozza, itt sosem tábornokokról, uralkodókról, hadműveletekről, hanem a háború áldozatairól esik szó, nem győztesekről és vesztesekről, hanem a szenvedésről, és ez így van jól. Ezért is hangzik disszonánsnak, amikor a szlovén szónokok után a román nagykövet asszony tart megemlékezést. Nehezen értjük, hogyan kerül a csizma az asztalra: annak a Romániának a nyomatékos jelenléte ezen az ünnepségen, amelyik ellen a Monarchia véres, ám annál magabiztosabb harcot folytatott, amikor a románok 1916-ban hitszegő módon betörtek Erdélybe. Természetesen voltak román nemzetiségű katonák a szegedi és a nagyváradi zászlóaljakban, a közeli javorcai kápolnában ott olvasható a nevük az elesettek falán – de ezek a Magyar Királyság állampolgáraiként estek el.
Nehezen fér mások fejébe is ez a közjáték: mögöttem magyarul elégedetlenkedik egy idős asszony és férje. A délvidéki Zentáról származnak, de már évtizedek óta Szlovéniában élnek. Mint mondják, ők kisebbségi magyarként különösen érzékenyek az efféle történelmi csúsztatásokra. Hamarosan szárnyra kap a hír: a tóparti ünnepséget követően a katonai keresztnél is a román nagykövet asszony tart beszédet, és helyez el koszorút a magyar temetőben.
Úgy tetszik, a harcok folytatódnak a Krn alatt. Csak más eszközökkel.
Zászlóvivők és hagyományőrzők, valamint szép számmal civil érdeklődők sorakoznak fel a sírkereszt körül, a magyar katonai delegáció koszorúzásra készen áll, amikor előlép Czukor József ljubljanai magyar nagykövet, és szlovén, majd angol nyelven beszédet rögtönöz a magyarok hosszú ideig elfeledett sírkertjében. A koszorúzást természetesen ki más: a román nagykövet asszony zárja.
– A szlovén állam méltó módon emlékezett meg az első világháború kilencvenedik évfordulójáról – feleli a nagykövet, amikor azt firtatjuk, megfelelőnek találja-e Magyarország és a magyar hősi halottak képviseletét a szlovéniai ünnepségsorozatban, illetve az Isonzó menti emlékhelyeken. – A hivatalos állami ceremónián az idén júniusban hazánkat kérték fel, hogy megemlékezzen az elesettekről Soca településen. A szlovéniai kortárs történeti múzeum kiállítását magyarokkal közösen nyitották meg júniusban; Pivka településen, a szlovén hadsereg katonai múzeumának technikai parkjában pedig a Monarchia tüzérségét bemutató anyagot teljes egészében a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum állította össze, a kiállítást magam nyitottam meg szeptemberben – sorolja Czukor József, akit emlékeztetünk arra, hogy e sikeres együttműködés ellenére még mindig hiányoznak a magyar nyelvű tájékoztató táblák a színtisztán magyar vonatkozású emlékhelyeken. – Nehéz jó arányt találni az anyagi lehetőségeinkhez képest – magyarázza –, Szlovénia pedig még fiatal állam, s ehhez képest meglepő, milyen fontosnak tartja az első világháború történetét. Tizenöt évvel ezelőtt még benőtte a gaz a katonai temetőket – ma pedig szépen helyreállítva látogatható mindegyik. De az is gond, hogy nagyon kevés a magyar kulturális turista, aki felkeresné ezeket az emlékhelyeket.
– A magyar iskolások előbb látják meg a párizsi Eiffel-tornyot, mint az Isonzót – dohog Óvári Gábor alezredes is. – Nemzeti történelmünknek ezt a szomorú fejezetét tankönyveink ma már alig említik, pedig tízezrével nyugszanak itt honvédeink, akik hitték, hogy mire a falevelek lehullanak, újra otthon lesznek.
Akinek az emlékhelyek központi felújítása és a Krn-túra ötlete köszönhető, Janko Stusek felszabadultan és a méltó ünneplés örömével telepszik asztalunkhoz a menedékházban. A ljubljanai munkaügyi és szociális minisztériumban a hadiárvák, hadiözvegyek és hadi emlékhelyek ügyét felügyelő egykori államtitkár ma a közeli Radovljica polgármestere és a krni emlékmenet szervezőbizottságának elnöke. 1998-ban, a világháború befejezésének nyolcvanadik évfordulóján jóval szerényebb keretek között kezdték meg a magas hegyi megemlékezést a környező önkormányzatok civil szervezetek, veterán-, hagyományőrző és természetjáró szövetségek bevonásával. Hamarosan százával érkeztek az érdeklődők. Volna mit tanulnunk a szlovénektől.
– A hegyek túloldalán, a Bohinj-völgyben születtem, a szüleim, akik az első világháború előtt látták meg a napvilágot, sokat meséltek a falunkból a Krn-frontra tartó katonákról, a háborúról – emlékezik Janko Stusek. – Kölyökkoromban bejártam a hegyeket, és katonai emlékeket gyűjtöttem. A nyolcvanas évek elején aztán kis magánmúzeumot nyitottam ezekből a tárgyakból, de klubnak kellett álcáznom, mert ebben az időben még nem nézték jó szemmel az efféle törekvéseket. Ma már egész hálózatát működtetjük e kis múzeumoknak. Szükségét éreztem annak, hogy mindezek mellett legyen emléknapjuk is az itt elesett katonáknak, így született meg az emléktúra. A háború gonosz, de megtörtént és megtörténik – fűzi hozzá rekedt hangon az egykori államtitkár. – Erre akarunk emlékeztetni a menettel.
Háborús passiójáték? Utolsó túrázási lehetőség, mielőtt a hegyi ösvényeket elzárja a hó meg a lavinaveszély? Hatékony civil kísérlet a társadalom bevonására és hagyománypedagógiára? Az emléktúra résztvevői szerint mindez együtt: aki nem járja végig az egykori katonai szerpentint, soha nem fogja megérteni, milyen harcot folytattak az első világháború bakái a túlélésért, a fáradtság, a fagy, a szenvedés minden formája ellen.
A több száz vállalkozóból az idén nyolcan voltunk magyarok a Krn-tónál. Az Isonzó mentén ottveszett monarchiás katonák jelentős része magyar volt. Nem ártana erről az arányról sem megfeledkeznünk.
origo.hu
Orbán Viktor: Megjelent az erőszak a magyar politikában
