A globális krízis belpolitikai következményei

Kár lenne tagadni: a lakosság több mint egyharmada szerint a globális krízis közvetlenül hatással van az emberek mindennapi életére. Vagyis minden harmadik állampolgár tekint kimondottan pesszimistán a jövőre. S ez aligha véletlen, hiszen a jelenlegi gazdaságpolitika következtében a termelőfolyamatok kizárólagos célja a maximális profit elérése, akár függetlenül attól is, hogy közben az állam és a munkavállalók menthetetlenül elszegényednek. Mivel láthatóan hiányzik az egyensúly a profit, a munkabérek és a közjóra fordítható adók között, ez az állapot a társadalom alapintézményeit éppúgy eléri, mint a mindennapi együttélést. Mialatt lépten-nyomon növekvő elégedetlenséget, kiábrándultságot, pesszimizmust tapasztalunk, mindennél kézzelfoghatóbb a kilátástalanság és a válságba való beletörődés. Bárki felidézheti az egyébként túlságosan is jól ismert tényeket, mint amilyenek a szüntelenül növekvő költségek, az eladósodás, a visszaeső kereslet, az emelkedő banki kamatok. Egy minden tekintetben végletekig kizsigerelt, a különféle reformokba belefáradt és teljességgel talajt vesztett társadalomban élünk. S nem azért, mert esetleg az ellenzék képtelen lenne a válságkezelésre (nyilvánvalóan nem ez a dolga), de ha így megy tovább, növekszik az elégedetlenség. A kilátástalanság beletörődő elfogadásával pedig napról napra mélyül a bizalmi válság is.
Holott mindnyájunknak elemi érdeke volna az uniós vérkeringésbe való bekapcsolódás, de amíg halvány jele sincs a gazdasági fellendülésnek (hanem inkább a recesszió állandósul), a belső piac szűkül, a reálbérek csökkennek, addig kár is reménykedni bármiféle változásban. S minél kisebb az elmozdulás a társadalom alapintézményeiben, a szociális együttélés szabályaiban, a külvilághoz fűződő viszonyainkban, annál reménytelenebb még a félfordulat is. Miként az is érzékelhető, hogy a tartós strukturális válság szociális, kulturális és életmódbeli következményei rendre szaporodnak. Éppígy vakvágányra futottak a gazdasági változások, mint ahogyan zsákutcába torkollott a politikai demokratizálás folyamata. Csak arra kell utalni, hogy legalább másfél millió állampolgár végképp kisodródott a rendszeres munkavégzés világából. Ráadásul legfeljebb a népesség negyede rendelkezik az EU-ban kívánatos versenyképességhez szükséges készségekkel és nyelvi-kulturális ismeretekkel. Ugyanakkor a szociális válság megállíthatatlan, s a vásárolt fogyasztás mutatói egyre inkább emelkednek. Ezúttal nem említve az államilag finanszírozott, természetbeni fogyasztás döbbenetes mértékű visszaesését. Közben a végletekig növekednek a jövedelmi és vagyoni különbségek, és csak kevesen vannak, akik vagy megtakarításaikkal, vagy a hitelek számolatlan felvételével próbálják fenntartani korábbi fogyasztásaik megközelítő szintjét.
Magyarországon a bizalomvesztés állandósult légköre mindennél gyötrőbb módon tartja fenn a teljes polarizációt. És hiába törekszik a kormányzat a folyamatos népszerűség-veszteség minimalizálására, ha ehhez a keresletnövelő módszerek hiányoznak. Ugyanis iszonyúan nagy a jövedelemkiesés, mint ahogyan a kis keresetű családok fogyasztása is drámaian csökken, hiszen az olcsó élelmiszereken, jó esetben a minimális fűtésen, a rezsiköltségeken kívül szinte semmire sem jut pénz. Holott a keresletnövekedést a munkabérek jelentős emelése tenné lehetővé, amihez persze a gazdaság értékteremtő közösségeinek gyarapodása is nélkülözhetetlen. Mindennél nyilvánvalóbb, hogy nem a munkaerő elküldésével, hanem sokkal inkább a munkahelyek megtartásával lehet átvészelni mindenfajta gazdasági válságot. Ugyancsak szemmel látható, hogy miközben a népesség nagy része kimutathatón újra és újra elítél mindenféle normasértést, előbb-utóbb mégiscsak normaszegésre kényszerül. Vagyis ahogyan terjed a bizalmi válság, a normasértés a mindennapi élet részeként tömegesen fordul elő, s lassanként – az előfordulási gyakoriságát tekintve – ez számít normálisnak. S mivel a lakosság kétharmada szerint a közéleti szereplők alig egytizede megbízható, ebből kiindulva lehetetlen a kormányzati reformok támogatását megteremteni. Ám ebből az is következik, hogy az állam iránti bizalom visszavonhatatlanul elveszett, amit alátámaszt, hogy egyes intézményeiről még csak rosszabb a megítélés.
Csak a globális válság következményei erősödnek fel azzal, hogy egyre aggasztóbb méreteket ölt az iskolázatlanság és a szakképzetlenség, a mind nyilvánvalóbbá váló egészségi-egészségügyi lemaradás, s egészében is a szociális kilátástalanság. És arról a tényről sem feledkezhetünk el, hogy amilyen elszántsággal kezdett a kormányzat a gazdasági fellendülés megalapozásának (többi között a nagy állami rendszerek átalakításának), ugyanolyan határozottsággal állította le például a belső piacok bővítését. De nyilvánvaló, hogy a gazdasági fejlődés megindulásának egyik fontos feltétele az adóterhek csökkentése. S ha a bérek növekednek, a foglalkoztatás pedig szintén nő, a gazdasági növekedés eredményei csakhamar leszivárognak mindenkihez. A szociális igazságosság szempontjáról azonban sohasem mondhatunk le. Mert ez önmagában is forrásteremtési és újraelosztási igényt generál a gazdagoktól a szegények, a fiataloktól az öregek, az egészségesektől a betegek irányába. Akárhogy nézzük: előbb-utóbb mindenkinek be kell látnia, hogy a forrásteremtés, a forrásgyűjtés, a közös kockázatviselés letéteményese az állam lehet, aminek egyik kizárólagos feladata a gazdaság dinamizálása. Ha ez elmarad, csakis a globális krízis mélyül tovább.

A szerző szociológus, egyetemi oktató