Az észak-spanyolországi Asztúria tartomány székhelye, Santander egyik központi teréről 2008. december 18-án a déli órákban elszállítottak egy köztéri lovas szobrot. Az Ibériai-félszigeten az utolsó olyan szobor volt ez, amelyet még 1963-ban, Francisco Franco tábornoknak, Spanyolország utolsó diktátorának emeltek. A szobor eltávolításához pedig a 2007 december végén elfogadott jogszabály, az úgynevezett Történelmi Emlékezet nevű törvény szolgáltatott alapot, amelyet egyedül a legnagyobb spanyol ellenzéki alakulat, a Néppárt (PP) utasított el az alsóházi szavazáson. José Luis Rodríguez Zapatero, a 2004 óta immár második ciklus óta kisebbségben kormányzó szocialista miniszterelnök elégedett lehet magával. Három éve még lopva, éjnek idején szállíttatta el a főváros egyik szintén központi teréről Franco utolsó madridi lovas szobrát, viszont a megszavazott törvény birtokában két hete már nem volt szükség a jótékony sötétségre. Akkor még élénk és sokáig tartó sajtóvisszhangot keltett a döntés, s a módszer is. Az indulatokat csak fokozta, hogy az elszállítás estéjén a Franco-diktatúrából az alkotmányos királyságba való átmenet (1975–1978) több meghatározó szereplője a folyamat egyik fontos megemlékezését tartotta – a jobboldaliak nélkül –, és ezen a spanyol kommunista párt 90 éves korelnöke, Santiago Carrillo külön, személyes ajándéknak tekintette a Franco-szobor lebontását. Az igazsághoz tartozik, hogy egyes történészek, így a Spanyol Külügyi Intézet vezető munkatársa, Charles Powell szerint Franco tábornok, aki a fasizmus tájáról indult el még a harmincas években, az ötvenes és a hatvanas években az Egyesült Államok és az Európai Unió akkori elődje, az EGK nyomására tett bizonyos – de messze nem elegendő – lépéseket a demokrácia irányába. Közelebb jutunk a probléma megértéséhez, ha választási szempontból elemezzük az újra meg újra elővett Franco-kérdést. Zapatero ugyanis 2004. március 14., első megválasztása óta folyamatosan szavazatvadász lépésekhez folyamodik saját és kisebbségi kormánya túlélése érdekében: előbb választási ígéretéhez híven kivonta Irakból a spanyol csapatokat, aztán amikor a néppárt mégis beérte népszerűségben, 2005-ben az egyneműek házasodását szavaztatta meg, és ezzel biztosított magának újabb nagyon sok szavazatot. 2006 márciusának közepén – a katalán autonómiabővítés tárgyalásának viharai miatt – újra eltékozolta visszaszerzett népszerűségét, és nem sokkal később az ETA jelentett be tartós tűzszünetet, hogy újabb lendületet adjon az újra meg újra kifáradó Zapaterónak. Még egyértelműbb a válasz, ha arra gondolunk, hogy az említett, és tavaly december 29-én életbe lépő törvény értelmében állampolgársággal kárpótolják azokat a gyermekeket és unokákat, akiknek (nagy-) szülei a spanyol polgárháború és a Franco-diktatúra elől menekültek Latin-Amerikába. Mivel csak két latin-amerikai ország, Kuba és Argentína összesen félmillió új spanyol állampolgárt adhat, az új és nyilvánvalóan baloldali érzelmű „újspanyolok” biztos a szocialista kormányra fognak szavazni.
Tavaly, nem sokkal az ismét megnyert általános választások előtt Zapatero is leleplezte magát, miért keresi a konfliktusokat jobboldali politikai ellenlábasával: csak jó nekünk a feszültség! – árulta el négyszemközt az egyik választási beszélgetés után az őt meginterjúvoló szerkesztőnek, de bekapcsolt mikrofonok előtt. Ez a beismerő mondat meg is adja a magyarázatot, hogy Zapatero választása miért esik éppen a Franco-diktatúra eddig feltáratlan eseményeire, részleteire az utóbbi egy-másfél évben? Méghozzá egyoldalúan, nem a megegyezést keresve. Hát nem a múlt bolygatásának mellőzése volt a spanyol átmenet tartós sikerének egyik feltétele? Egyelőre meghiúsult a sztárbíró, Baltasar Garzón azon kísérlete, hogy bíróság elé állítsák a Franco-rendszert, és elítéljék a diktatúra idején elkövetett – és ma már az emberi jogok megsértésének számító – akkori bűncselekményeket. De elindult útjára egy másik és sokkal veszedelmesebb folyamat. Mivel a megosztott bírói kar a területi bíróságok illetékességébe sorolta a döntést, hogy megnyissák a polgárháború és a diktatúra idején ásott tömegsírokat, majd azonosítsák a főleg köztársaságpárti áldozatokat, biztosra lehet venni, hogy a politikailag amúgy is megosztott tartományok bíróságai esnek egymásnak, akár a megnyitás, akár az elutasítás mellett döntenek.
origo.hu
Gulyás Gergely: A háborús veszély nagyobb, mint valaha
