Ideje kiszeretni az autóból

Vasárnap teljes létszámban kivonult a család a megállóba, felültünk a gyerekekkel az 59-es villamosra, leutaztunk a Moszkva térre, és átszálltunk a hatosra, hogy aztán a kisföldalattival célba érve a Városligetben és az állatkertben töltsük a délutánt. Nem éreztük kitolásnak, hogy nem mehettünk autóval. A nagyobbiknak, a hároméves fiamnak amúgy is nagy élmény minden, ami sínen megy, a tél végére már a hálókocsis gyimesi vonatozást is beígértük neki. Bár egy családi kocsit azért tartunk, én többnyire busszal, metróval járok munkába, nehezen tudnám elviselni az egész napos benti hajszát a kis reggeli séta nélkül.
Pedig ez a cselekménysor több százezer magyar polgártársam számára teljességgel elképzelhetetlen. Ők azok, akik a gondolattól is irtóznak, hogy a közösségi közlekedést akárcsak alkalmilag is igénybe vegyék. Akik bármiről inkább lemondanának, csak a négy kerék maradhasson a fenekük alatt.
Csakhogy ennek a világnak vége. Pár évtizedes késéssel, de Magyarországon is több lett az eszkimó, mint fóka, azaz sokkal többen szeretnének autózni, mint ahány kilométernyi aszfaltszőnyeget valaha is képes lenne leteríteni a közlekedési kormányzat. Arról nem is beszélve, hogy hiába is próbálnák még több és több út és sáv megépítésével csökkenteni a már nemcsak Budapestre, de a többi nagyvárosra és a főútvonalakra is jellemző dugókat, rákos daganattal, fullasztó asztmával, tönkrement szívvel aligha tudnánk élvezni a száguldást.
A szmogriadó tehát üdvözlendő és hiánypótló intézkedés, amelyet most éppen Budapesten, kétmillió ember egészségének megóvására vezettek be. Nincs benne semmi rendkívüli, az itthon kipattant vitákat Nyugat-Európában már tíz-húsz éve lejátszották. A legtöbb ottani nagyvárosban ugyanúgy térdre kellett kényszeríteni a közlekedési mérnökök előző, levitézlett generációját, akik azt hitték, fejlesztésekkel, építkezésekkel minden probléma megoldható. Akik felszedették a főváros villamossíneit, lecsipkedték a járdákat, hogy egy-két sávot nyerhessenek az autóknak, parkolót csináltak a közterekből, parkokból. Most is hallatszanak ilyen hangok: lehet szmogriadó, vissza lehet adni a belvárosi utak egy részét a gyalogosoknak, ha megépül a teljes körgyűrű, a négyes-ötös-hatos metró, a Duna alatt átvezető autós alagút, az aquincumi híd stb., stb. Pár ezer milliárd forint negyven másodpercnyi nyilatkozatba sűrítve.
A vitáknak Nyugaton pofonegyszerűen vetettek véget. Pontos kutatások alapján határvonalat húztak: ha a levegő szennyezettsége egészségre káros érték fölé kúszik, bevezetik a szmogriadót. Azokon a pontokon pedig, ahol rendszeresen túllépi a szennyezés az elfogadható szintet, át kell szervezni a közlekedést, csillapítani kell a forgalmat, netán ki kell telepíteni, át kell alakítani az üzemeket, erőműveket. Az egészség tehát az első, minden más utána következik. Ebben a szellemben fogant az Európai Unió ajánlása is, amelyet Budapest vezetése az elsők között foglalt rendeletbe, de félreértés ne essék, előbb-utóbb az unió egész területén be kell vezetni a szigorúbb határértékeket. Ráadásul a főváros eddig az egyik legenyhébb szabályozást alkalmazta, úgyhogy igazán ráfér a városlakók tüdejére egy kis friss levegő.
Az Országos Környezet-egészségügyi Intézet orvosai néhány éve összegezték a közelmúlt egészségügyi statisztikáit, és kiderült: a szálló por koncentrációjának emelkedése télen 17 százalékkal növeli a légzőszervi betegségek okozta halálozás kockázatát. És ne holmi játszótéren kavargó szokványos porfellegre gondoljanak, hiszen azt a szervezet évmilliók óta képes kiszűrni. A szóban forgó, tíz mikrométernél kisebb szemcsék inkább koromnak nevezhetők, jelenlétük leginkább a dízel járművek, kisebb mértékben a benzinmotorok, a hagyományos, illetve olajkályhák, kazánok számlájára írható, és a mostanihoz hasonló ködös időben itt reked a városban. Az említett kutatás szerint a por éves átlagkoncentrációjának köbméterenkénti mindössze öt mikrogrammal való csökkentése esetén a budapesti halálesetek száma évente 487-tel lenne kevesebb. Ahogy a Levegő Munkacsoport összegzése rámutat: 150 szív- és érrendszeri betegség és 60 légzőszervi betegségek miatti sürgősségi kórházi felvétel lenne megelőzhető. Csakhogy világos legyen: a szmogriadót 100 mikrogramm feletti koncentráció esetén kell elrendelni, az egészségügyi határérték pedig 50 mikrogramm.
Persze, Demszky Gábor ezúttal is hű volt önmagához: a főpolgármester és kitartói elfelejtettek intézkedni a szmogriadó részleteiről, elfelejtettek egyeztetni a rendészeti miniszterrel és a kormánynyal a KRESZ módosításáról, így pillanatnyilag az egész nem más, mint blöff, a jogkövető emberek büntetése. Hadd érezze magát ismét baleknak az, aki az elmúlt húsz évben is mindig tisztességgel betartotta azokat a jogszabályokat, amelyeket megalkotóik egy percig sem éreztek magukra nézve kötelezőnek. Vérlázító Nyáry Krisztián, a városháza kommunikációs vezetőjének reagálása a jogszabályi anomáliákra, miszerint az első szmogriadót amúgy is tesztnek szánták. Szükség lenne ésszerű engedményekre is: ingyenes parkolásra a szmogriadó napjaiban, ha valaki vidékről jövet leteszi a kocsiját, ne büntessék meg érte, vagy akár pénzért megváltható engedélyre azoknak, akiknek munkájához, hazajutásához feltétlenül szükséges az autó, és például arra, hogy bírságot csak olyan helyen lehessen kiszabni, ahova tömegközlekedéssel valóban el lehet jutni.
A Főpolgármesteri Hivatal tegnap reggel végzett egy rögtönzött forgalomszámlálást. Abból kikövetkeztethető, hogy a szokásos hétfői csúcshoz képest kétszázezer autós döntött úgy: a saját és polgártársai érdekében hajlandó letenni a gépkocsit. Nekik van igazuk. Persze egy jól szervezett és irányított városban éppen elég embert lehet önszántából is a közösségi közlekedésre csalni ahhoz, hogy soha ne kelljen szmogriadót elrendelni. De addig is: próbálják meg egy hosszan elnyújtott, megfontolt mozdulattal szögre akasztani a slusszkulcsot, és felülni a villamosra. Nem fog fájni.