Látóhatár a háztetőről

Kína és az Amerikai Egyesült Államok után India lesz hamarosan a világ harmadik vezető gazdasági hatalma – jósolják a világ jövendőjével foglalkozó stratégiai, biztonságpolitikai elemzések. Más vélekedések szerint az indiai csoda nem más, mint a nemzetközi nyilvánosságnak tálalt kép. Ha egy kicsit mögé nézünk, máris bonyolultabb, nem feltétlenül szívderítő folyamatokkal is találkozunk.

Megbillen a látóhatár síkja. A gép megkezdi a lassú ereszkedést a néhány hete terroristák mészárlásairól elhíresült indiai óriás: régi nevén Bombay, mai nevén Mumbai fölött. A csillogó folyók, mocsarak látványát hamarosan erdős hegyoldalak váltják fel. Némelyikbe már beleharapott a város, az egymás hegyén-hátán álló viskók itt-ott a hegytetőkig is felkúsztak. A gép szinte súrolja az egymásra épült bádogtetőket.
A varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon – a szürrealizmus jelmondata jut az eszembe, amikor a repülőtéren ránk váró kisbusz elindul velünk. Hömpölygő színes és folyamatos dudálástól hangos kavalkádban tör utat, oldalra nézve magától értetődő természetességgel váltják egymást a multinacionális cégek üvegpalotái, a nedves kosztól feketéllő falú lakótelepek és a nyomortanyák. Luxusszállodába tartunk, ahol az aranyszínű ebédlőből egy gyönyörűen gondozott kertbe léphetnek ki a vendégek. A csipetnyi paradicsom tengervíztől párálló, szobrokkal ékesített medencéket vesz körül. Amint azonban kilépünk a hotel főbejáratán, máris koldusokba, tétován bolyongó bivalyokba ütközünk, a levegőben vastagon száll az az édeskés, émelyítő füst, amit a szegénynegyedekben folytonosan égő szemét és hulladék ont magából. A zűrzavart csak az éj leple olvasztja eggyé: felerősödik a 18 milliós metropolis semmihez sem hasonlítható, mélyről feltörő dübörgése. Ilyenkor az ember még azt is hajlandó elhinni, hogy a világ egyik jövendő vezető nagyhatalmának pénzügyi központjában tartózkodik.

Kína és az Amerikai Egyesült Államok után India lesz hamarosan a világ harmadik vezető gazdasági hatalma – jósolják a világ jövendőjével foglalkozó stratégiai, biztonságpolitikai elemzések. Ezek az előrejelzések főként az indiai gazdaság nyolcvanas évek eleje óta tartó emelkedésére és közelmúltbeli robbanására hivatkoznak. A korábbi cammogásból, majd egyenletes emelkedésből az ezredforduló után váltott évi hat százalék fölé a GDP növekedése, ami ez év elején már kilenc százalék közelébe gyorsult, ugyanakkor a válság ellenére is hét százalék körüli bővülést vár jövőre a távol-keleti államban az OECD. A szakemberek kiemelik, hogy míg Kínában inkább a feldolgozóipari termelésre épül a GDP némelykor két számjegyű szárnyalása, India komoly figyelmet fordít a szolgáltatásokra is, ami rugalmasabb, hosszabb távon versenyképesebb megoldásokat jelent.
Gyakran olvashatunk a világlapokban Indiáról, az információtechnológiai nagyhatalomról, ahol új „szilíciumvölgyek” épültek ki, mindenekelőtt Bangalore, ahol nemrégiben kifejlesztették a háromdimenziós videokonferencia-technológiát, vagy a Cyberabad néven is becézett Hyderabadról, ahol szemtanúk szerint nem sok minden emlékeztet Indiára. A város inkább egy fantasztikus regény helyszínéül szolgálhatna. Ma már azon sem lepődik meg senki, ha valamelyik amerikai (vagy magyarországi) informatikai cégnél éjjelente sajátos angol akcentussal bíró indiai szakemberek veszik át a bolygó túlsó felén az irányítást, hogy az időeltolódást és az alacsony indiai béreket kihasználva megszakítás nélkül mehessen a munka. Arról is olvasni, hogy a felső tízezerbe tartozó amerikai pénzemberek olyan titkárokat alkalmaznak, akik Indiában ülnek a számítógépek előtt, és a világháló segítségével intézik a rájuk bízott ügyeket, vagy a gazdag családok, mondjuk egy Delhiben élő tanárral korrepetáltatják az interneten keresztül csemetéiket. Mindemellett az impozánsan növekvő GDP mögött az is ott van, hogy a multicégek közül amelyik él és mozog, igyekszik megtelepedni az egzotikus óriásnál. Jelentős például az autógyártók jelenléte, és India hamarosan a világ gyógyszeriparának központjává válhat. Ugyanakkor az ellenkező irányba, az Indiából kifelé áramló tőke is tabukat dönt le. Sokak számára volt sokkoló hír, hogy az ősi, patinás családi nagyvállalat, a mostanság – mintegy félmillió forintba kerülő – kis indiai népautó piacra dobásán is dolgozó Tata megvásárolja a Land Rovert, vagy hogy a Londonban élő Lakhsmi Mittal üzletember által tulajdonolt Mittal Steel felvásárolta a luxemburgi székhelyű Arcelor acélipari óriást, és a fúzióval az indiai cég az iparág nemzetközi élmezőnyébe került.

Az indiai csoda nem más, mint a nemzetközi nyilvánosságnak tálalt kép. Ha egy kicsit mögé nézünk, máris bonyolultabb, nem feltétlenül szívderítő folyamatokkal is találkozunk – vélekedik a távol-keleti ország helyzetéről Folk György közgazdász. A szakember külkereskedőként jutott el Indiába, és négy évig élt ott. Meglátásait, a színfalak mögött tapasztalható India-képet könyvben tárta nemrégiben – a HVG Könyvek gondozásában – a hazai nyilvánosság elé. Az India – a végletek birodalma című kötet szerzője a jelen helyzet bemutatásakor elsősorban arra a kettősségre hívja fel a figyelmet, hogy miközben indiai cégek sorra vásárolnak fel nyugati vállalatokat, és az indiai milliárdosokat a világ leggazdagabb üzletemberei között jegyzik, Indiában százmilliók élnek napi egy dollárnál kevesebből, és az 1,2 milliárdos lakosság 35 százaléka írástudatlan.
– Indiában csakugyan van egy olyan világ, ahol szemmel látható és érezhető a felemelkedés, de ez csak egy vékony szelet az ország egészéhez képest – mondja a közgazdász. – A gond inkább akkor jelentkezik majd, ha ez a felszínen oly látványos fejlődés még egy-két évtized múlva sem tudja magával húzni India többségét. Ma inkább úgy látni, hogy egyre élesebben különböztethető meg egymástól a világpiac felé mozduló „tigris India” és az a hagyományos India, amelyik nemcsak elaludt, hanem lefelé tart a lejtőn, mert a kisebbség felemelkedése a többség elől elszívja az energiákat. A nagyhatalommá válás ára az lesz, hogy az amúgy is sok szempontból széttartó indiai társadalomban élesen növekszik a különbség a szegények és a gazdagok között.

A gazdasági robbanás áldásaiból csak egy szűk réteg részesedik – így látja ezt a Mumbaitól mintegy másfél száz kilométerre fekvő iparvárosban, Vapiban, a Richter gyógyszeripari cég indiai vegyesvállalatánál dolgozó magyar vegyészmérnök is. Imre Péter harmadik esztendeje él odakint, élményeiről internetes naplót vezet, ahol szemléletes képet kaphat az olvasó az indiai mindennapok furcsaságairól. A fiatal szakember tapasztalatai szerint a globalizáció kihívásaira az érintettek körében kétféle válasz születik. Az egyik a teljes nyitás a nyugati világ felé, a tradicionális szokások felhígulása, a másik ennek az ellenkezője, a keményvonalas bezárkózás.
– Az indiai értékrend alapja a család – mondja Imre Péter. – Elsősorban ezt féltik azok, akik a nyugati fogyasztói kultúra betörésében inkább a veszélyforrást látják. Ugyanakkor a fiatalok körében egyre növekszik azoknak a száma, akik a modern világot és a hagyományokat megpróbálják összeegyeztetni. Zselézik a hajukat, túldíszített farmert és napszemüveget hordanak, partikra és fitneszklubba járnak, ugyanakkor a zsebükben hordott csúcstechnológiás kütyükön indiai zenét hallgatnak. Markáns véleményük van mindenről, így a politikáról is. Internetes fórumokon vitatkoznak, és abban általában egyetértenek, hogy India számukra a legelső a földön, hamarosan megelőzi az Egyesült Államokat és az angolszász világot is.

Vajon van-e nagyhatalmi tudatuk az indiaiaknak? Ezen töprengek, amikor a vacsoránál ülünk a JV Marriott Hotel Mumbai elegáns asztalánál. A szomszédban egy népes és láthatóan módos indiai család ünnepel. Az egyik kislánynak talán születésnapja lehet, mindenesetre többemeletes tortát hoz ki neki a személyzet. A sütemény tetején egy hatalmas marcipándísz, ami nem mást ábrázol, mint az amerikai tömegkultúra egyik jelképét: Barbie babát.
– Vajon mégiscsak az amerikai életmód jelenti a felemelkedés szimbólumát az indiaiak egy részének? – kérdezem később Imre Pétert.
– Vannak, akik majmolják – válaszolja. – De a többség a gazdagok között is India saját útjában keresi a megoldást.
Folk György szerint kétségtelenül növekszik Indiában azoknak a száma, akik a nyugati fogyasztási szint elérését alapvető céljuknak tartják. A mostani, 60 milliós felső középréteg tíz éven belül 200 millió főre bővül majd. Ugyanakkor ez a létszám a mostani népességnek is csak az egyhatodát jelenti. A hatszázmillió szegény mit sem érez meg ezekből a változásokból. A globalizáció betörése csak ékeket ver India hatalmas testébe – fogalmaz a közgazdász. – Az évezredes viszonyokat alapvetően nem változtatja meg.
– Újságban olvastam az egyik sokáig külföldön tanuló fiatalember történetét, aki Mumbaiba hazaérkezvén, egy háztetőről szétnézve elégedetten állapította meg: milyen jó, hogy nálunk semmi sem változik! – idéz fel egy jellemző példát Imre Péter is. S mindjárt hozzátesz egy másikat: a kasztrendszer változatlanságát, amelyet a nemzetközi cégek is csak oldani tudtak, eltüntetni nem. Az alkalmazottak három rövid kérdésből – gyakran már a névből – el tudják dönteni egymásról, hogy ki hova tartozik. S bár a globális vállalatok belső szamárlétráin elvileg már nem jelent akadályt a származás, a mindennapi viselkedésben gyakran megjelenik a múlt, és érvényesül India egyik alapvető szabálya, a dzsáti: vagyis hogy sorsunkat nagyban meghatározza, hová születünk.

S miközben látszólag nem változik semmi, azért mozdul az óriás, csak nem mindig jó felé: a belső, széttartó folyamatok erősödnek, élesednek az országon belül amúgy is együtt élő, végletes szélsőségek. Indiára beláthatatlan mértékű szociális veszély leselkedik, ami elsősorban a hagyományos vidéki, mezőgazdasági kultúra fuldoklásában érhető tetten. Ez az a terület, amit könnyen támad meg a nemzetközi érdek, és ahol emiatt évek alatt visszafordíthatatlan folyamatok indulhatnak el. Már abból nagy baj lehet, ha a földművelők felhagynak azzal a háromezer éves hagyománnyal, hogy a saját maguk nemesítette vetőmaggal alapozzák meg a következő év termését. Ha egyszer megvásárolják a génkezelt szaporítóanyagot, kiszolgáltatottá válnak, nem lesz tartalékuk, ha egyszer odavész egy év termése. A legtöbb földműves amúgy is tartozik a jellemzően falubeli pénzkölcsönzőknek, ha belegabalyodnak a hitelspirálba, annak következményeitől már senki nem menti őket meg. El kell hagyniuk a földjeiket, mehetnek a kezelhetetlenné vált óriási metropolisokba szerencsét próbálni.
– Nem egy ilyen hullám söpört már végig az elszegényedett vidéki Indián – mondja Folk György. – S ezek rosszabbak, mint az éhínség. A falvakat segítő hagyományos állami gondoskodás megszűnőben van, drágulnak az alapvető élelmiszerek és a víz. A nincstelen munkakeresők tömegei már százmilliós tábort alkotnak. A nagyvárosi szegénységben elveszítik az emberek a gyökereiket. Mumbaiban egy nemzedék nő fel azon, hogy filmeket néz géppisztolyos, számítógépes bűnözőkről, és közben homályos képzetekkel kapcsolódik az iszlám valamilyen csökevényes formájához. Mindebből olyan ideológia zűrzavar áll össze, amit a világon már senki nem tud kontrollálni. Az embertelen körülmények, a jövőtlenség az alvilág karjaiba sodorják őket, fogékonnyá válnak mindenfajta pánikra, és arra, hogy erőszakos szervezetekhez csatlakozzanak.

Talán e veszélyforrástól is védik Mumbaiban az egyik elegáns szupermarketet azok a fegyveres őrök, akik belépéskor alaposan átvizsgálják csomagjainkat és ruházatunkat. Pedig bent nincs semmi különös, a boltokban a szokásos világmárkák és hagyományos indiai termékek kaphatók.
– Arról még nem hallottam, hogy bárhol is megtámadtak volna egy nagyobb üzletet, egyáltalán: a szociális dühnek sem tapasztaltam különösebb jelét. Indiában a szegénységet a legtöbben valamiféle magától értetődő, megváltoztathatatlan tényként fogják fel – kommentálja élményünket Imre Péter. – Bár az is igaz, hogy a kereskedők egy része az üzletbe belépők megszűrésének jogát fenntartja, és Mumbaiban gyakrabban kezelik ellenségként az Észak-Indiából bevándorló nincsteleneket. A nyugati mintát képviselő áruházakban egyébként leginkább csak a módosabb helyiek, és a külföldiek vásárolnak. Élelmiszerekből szinte ugyanaz kapható, mint itthon. Például a Lays chipsek vagy a Kellog’s kukoricapelyhek könnyedén beszerezhetők, de ettem olyan osztrák sajtot is, amelyet Vapiban vásároltam. Ugyanakkor találtam már olyan helyben gyártott törülközőt, vízforralót és szendvicssütőt is az indiai boltok polcain, amit magyar nyelvű használati utasítással is elláttak.
A világ egyik leghíresebb turisztikai látványosságánál, a Tádzs Mahalnál európai szemmel feltűnő, hogy egyetlen nagyáruház és gyorsétterem sincs. Csak apró, pár négyzetméteres boltocskák sokaságával találkozhatunk, amiket dugig raktak áruval. Meg gyerekhaddal, akik addig követnek szorosan és kántálnak mellettünk, amíg be nem léptünk a nevezetes műemléket övező fal kapuján.
Indiában nagyon erős politikai védelmet élvez a hagyományos kiskereskedelem. Az apró üzletek tömegeknek biztosítanak viszonylag elfogadható jólétet, szinte ez az egyetlen lehetőség, ahol a semmiből is fel lehet emelkedni. Ez a rendszer tíz-húsz év alatt összeomolhat, ha nemzetközi nyomásra a nagy láncokat korlátozás nélkül beengedi India. Az amerikai Wal-Mart például huszadannyi emberrel le tudja bonyolítani ugyanazt a forgalmat. Ha felnyitnák a láncok előtt a kaput, az felfoghatatlan mértékben sodorná veszélybe a kis boltokat működtető családokat.
Imre Péter is hasonló példákról tud beszámolni. – Vapi környékén hallottam egy nagyáruházról, amelyet a külföldi befektető hiába húzott fel, évekig üresen állt, mert állami engedély hiányában nem tudta megnyitni. A hatóság jóváhagyását végül azzal a feltétellel kapta meg, hogy ha tönkremennek körülötte és miatta a kiskereskedők, a bevásárlóközpontnak azonnal le kell húznia a redőnyt.