Tétek

Ment-e a könyvek által a világ elébb? Vagyis ha kicsit is, de jobbá, többé lett-e az ember az elolvasott sorok következtében? E dilemma évszázadok óta foglalkoztatja az írókat, az olvasókat. Vannak korok, amelyekben lemondóan legyintünk, más időszakokban mintha felderengene a távolban az igen válasz. Így láthatja a kérdést a 29 éves Roberto Saviano is, aki Olaszországban nagy sikerű könyvet írt. „Minden és semmi” – az író egy interjúban ezt válaszolta, amikor azt tudakolták tőle, hogy mi változott Nápoly környékén a könyv megjelenése óta. Minden – szólt a válasz részletes kifejtése –, mert az emberek tudatában vannak annak, hogy véget kell vetni a maffia uralmának. És semmi, mert továbbra is félelemben élnek.
Olaszországban eddig 1,2 millió példányban adták el a Gomorra című könyvet, és csaknem 50 nyelvre fordították le. (Hazánkban a Partvonal Kiadó jelentette meg tavaly.) A szerző számos nemzetközi fesztiválon sikert sikerre halmozott az Utazás a nápolyi maffia, a camorra birodalmába alcímű művével. A könyv felnyitotta az olasz társadalom szemét, és odairányította a pillantását, ahova nem szokott nézni: az olasz délre. A Gomorra révén bekerült a beszélgetésekbe a maffia, amely, ha eddig szóba került, csak lemondóan, tehetetlenül legyintettek. Saviano műve társadalmi jelenséggé lett. Egyes körökben már-már kötelező olvasmánnyá vált. Ám az átütő siker egyúttal börtönévé vált a fiatal szerzőnek.
Kezdetben eléggé lesújtó volt a maffiás körökből érkezett kritika a dokumentarista stílusban megírt könyvről, amely nem nélkülözi a szépirodalmi jegyeket sem. „Nem érünk mi rá ilyen firkászokkal foglalkozni, nekünk nagyvállalatokat kell igazgatnunk. A kereskedelem, az üzlet a mi világunk, nem holmi szószátyárkodás” – nagyjából így összegezhető az első reakció. Aztán, ahogy egyre nőtt az eladott példányszám, szép lassan a bűnözők is megelégelték, hogy mindenhol a szerzőről és művéről beszélnek: „Túl nagy ricsajt kelt ez a fiú” – így változott a vélemény. Később jött az első halálos fenyegetés, amelyet a Casalesitől, a legbrutálisabb klántól kapott az író, emiatt majdnem két éve él rendőri védelem alatt. Minden útjára testőrök kísérik, általában öten vigyáznak épségére.


A közelmúltban egy maffiózó, aki a börtönben „dalolt” a hatóságoknak, elmondta, hogy a fenyegetés valós. A Casalesi-klán kiadta a megbízást, hogy Roberto Savianót még karácsony előtt el kell távolítani az élők sorából. Mégpedig úgy, mint Falcone bírót, aki a szicíliai maffia ellen nyomozott, és akit 1992-ben kocsijával és testőreivel együtt felrobbantottak egy autópályán. Saviano gyakran teszi meg a Nápolyból Rómába és vissza vezető utat, ezen az útszakaszon kell elkövetni a merényletet. „Tudom, akkor csapnak le, amikor a média érdeklődése alábbhagy irántam. Őket nem érdekli, hogy ez fél vagy három év múlva lesz” – vélte a szerző.
Savianót a jelek szerint kikészíti az állandó kíséret, a magánélet szinte teljes hiánya. Azon gondolkozik, hogy külföldre távozik. Az indiai születésű író, Salman Rushdi mondta róla, aki 1988 óta él Angliában szintén halálos fenyegetés alatt: „Az én fenyegetettségem eltörpül ahhoz képest, mint amilyet Saviano kapott.” Az amerikai FBI állítólag felvette a kapcsolatot Savianóval, hogy kész biztosítani számára olyan védelmet, amilyet az amerikai tanúvédelmi programban részt vevők élveznek. Elvonulva a világtól, nyugodtan írhatná következő műveit.
De hát mi is a bűne a filozófia szakon végzett, majd újságírónak állt Savianónak? Nápolyban nőtt fel ő is, testközelből érezhette az egész környékre rátelepedő camorraklánok uralmát. A könyv megírására az adta meg a végső lökést, amikor papját a saját temploma lépcsőjén öt lövéssel meggyilkolták. A lelkész gyakran emelte fel a szavát a várost behálózó bűnszövetkezet ellen. Saviano rengeteg munkával felvillantotta a camorra új arcát, gazdasági összefonódásait. A könyvben rengeteg hiteles adat van, a szerző számtalanszor idéz bírósági jegyzőkönyvekből, rendőrségi nyomozati anyagokból, de szépírói vénáját is felvillantja.
Nem sokan tudják, hogy a világhírű olasz divatcégek itt, a Nápoly környéki kis falvakban varratják – természetesen illegálisan – luxusruháikat. Pasquale, a szabász ámulva csodálja saját ruháját, amelyet Angelina Jolie visel az Oscar átadásán. De megjelennek ezen a piacon a kínaiak is, akik a távoli ázsiai országból hozatott varrónőkkel még inkább letörik az eddig is szerény béreket.
Ez csak kezdeti „tőkefelhalmozás”, a legnagyobb üzlet a kábítószer-kereskedelem. A „rendszer”, ahogyan bűnszövetkezetüket hívják a camorraklánok, az 1980-as évektől a Dél-Amerikából Európába érkező kokain első számú „importálója”, nagykereskedője lett. Ezt olyan eredményesen művelték a nápolyiak, hogy több európai ország piacát is a kezükben tartják. (Ez volt az oka a 2004-es nápolyi maffiaöldöklésnek, amikor is a „spanyolok” ki akartak válni a rendszerből: a bandaháború hónapok alatt 80 halálos áldozatot követelt.) Nápoly a kábítószer európai hipermarketja. Itt minden drog megtalálható: a kokain, a heroin, a különböző szintetikus drogok. Minden mennyiségben, a legjobb minőségben, verhetetlen áron. A kokain grammját 20 euróért adják. A dél-amerikai, főleg kolumbiai termelők a technológiai fejlődés révén a korábbinak a feléből, 300 kilogramm kokalevélből tudnak előállítani egy kiló tiszta kokaint. Egy rendőrségi nyilatkozó elárulta, hogy becslésük szerint a hatóságok a forgalomba került drog körülbelül 10 százalékára teszik rá a kezüket. Tavaly Nápoly térségében egytonnányi volt a lefoglalt kokain, ebből a számból sejthetjük, hogy csupán a kokain forgalmazásából milyen irdatlan összeg vándorol a bűnözők zsebébe. Ne feledjük, hogy tiszta kábítószerről beszélünk, amelyet még felhígítanak 1:3 arányban, mielőtt az utcán a fogyasztóhoz kerül.
Persze azért a camorrának is vannak költségei. Kezdjük az elején: a futárokat fizetik meg a legkevésbé, ők havi ezer eurót kapnak azért, mert elszállítják kis csomagokban a drogot a megfelelő helyre. A „teret” felügyelők, az „őrök” arra ügyelnek, hogy illetéktelen ne tévedjen a területre. Ha bármilyen gyanús személyt látnak, értesítik a csapatot; az ő fizetségük 1500 euró. A dílerek, akik az üzletet lebonyolítják, 2000 eurót kapnak, ők gyakorlatilag ebből fedezik függőségük kiadásait. Náluk csupán a rendelést lehet leadni és fizetni, az áru átvétele máshol történik. A Di Lauro-klán vezette be azt a „szolgáltatást”, hogy veszély esetén a fogyasztót is kimentik a „térről”, így is magukat védik, ugyanis a rendőrségre bevitt drogos legalább nem fecseg ellenük.
Jönnek a nagyobb halak: egy hónapban egy „teret” felügyelő kisfőnök – a háztartási kiadásokhoz hozzájárulandó – hét–tíz ezer eurót vihet haza. Ez már jelentős összeg, különösen, ha hozzáfűzzük, hogy egy gyilkosságért a végrehajtót csupán 2500 euróval díjazzák. Ennyit ér egy ember élete Nápolyban, vagy esetleg ennyien állnak sorba, hogy megkapják a bérgyilkos feladatát? Hogy érzékeltessük, milyen nyereségre tesznek szert a valódi klánfőnökök: Paolo Di Lauro napi bevétele félmillió euró volt.


De valahogy biztosítani kell azt a hatalmas összeget, amelyből megveszik a kábítószert a dél-amerikai forgalmazóktól. Ráadásul készpénzes fizetés esetén kolosszális árengedményeket érhetnek el. Paolo Di Lauro – aki számtalan újdonságot hozott be a kábítószer-kereskedelembe – kitalálta a „népi részvényeket”, ahogy Nápolyban nevezik, a „tétet”. Ha például egy nyugdíjas „kölcsönad” a szervezet egyik emberének ezer eurót, akkor két hét múlva kétezret kap vissza. Mondjanak egy olyan bankot, amely hasonló kamatlábakkal dolgozik! A könynyen szerezhető pénz persze mindenkit érdekel. Ha valaki ki akar szállni, annak garantált a visszafizetés, ugyanis – szó szerint és átvitt értelemben is – itt az egész rendszer hitele forog kockán. Ezzel a módszerrel sikerült korrumpálni nemcsak a szegényebbeket, hanem az egész Nápoly környéki középosztályt is, ugyanis gyakorlati hasznot húznak a camorra tevékenységéből.
Érdemes szó szerint idézni Roberto Saviano válaszát, amelyet a Figaro francia napilapnak adott arra a kérdésre, hogy miért nem terjedt el a maffia a gazdagabb Észak-Olaszországban, miközben a szegényebb délen virágzik: „Úgy gondolom, hogy a maffiamódszerek ott terjednek el, ahol az állam nem létezik. Dél-Olaszországban hiányzik az állam, illetve a maffiaklánok teljesen meggyengítették. Ezeken a vidékeken, mint egyébként Kelet-Európában, a szélesebb értelemben vett maffia a kapitalizmus előfutáraként jelenik meg, és virágzik a szabálytalanságokat, a privatizációt, a deregulációt kihasználva.” De ez a maffia már nem a Corleonék világa – figyelmeztet könyvében az író. A szervezett bűnözésből származó pénzt törvényes vállalkozásokban fialtatják, így lehetnek a gyermekeik gyermekei már tiszteletre méltó vállalatigazgatók, magánklinikát üzemeltető orvosok és a város legjobb részén irodát nyitó ügyvédek.


Időközben hasonló sikert ért el a Gomorra című olasz játékfilm, amely az idén Cannes-ban megnyerte a zsűri díját, és jövőre Olaszországot képviseli az amerikai Oscar-megmérettetésen a legjobb külföldi film kategóriájában. A rendezője, a 40 éves Matteo Garrone mindig hangsúlyozza, hogy a film nem a Saviano-mű adaptációja, csupán annak nyomán jött létre. (Egyszerűen érthetetlen, hogy a magyar filmforgalmazás miért csak egy évvel Cannes után, jövő májusban mutatja be.) A könyv írója is elmondta, hogy csak az ötleteket vették tőle, amelyeket a forgatókönyvírók és a rendező a film szempontjainak megfelelően kibontottak.
A Gomorra című könyv a camorra gazdasági-politikai elemzése, az üzletről szól, arról, hogy miként kapcsolódik a szervezett bűnözés a globalizált világhoz. A valós szereplők csupán felvázoltak, mivel a szerzőnek nem is volt szándéka aprólékosan jellemezni őket. Viszont épp ez áll közel Garronéhoz, aki hiperrealista stílusban – magyarán véresen – dolgozta fel több mint két órában az öt különálló történetet. A precíz, dokumentarista írásmű nagy dramaturgiai szabadságot hagyott a rendezőnek. Garrone a helyszínen, Nápolyban forgatott, a megjelent tömegből választotta ki, hogy ki szerepel a filmben. Ez olyan jól sikerült neki, hogy a bemutató után a szereplői közül háromnak be kellett vonulnia a börtönbe, ugyanis valóban maffiózók voltak.
A félelem filmje ez, amelynek alkotóját, Matteo Garronét már az olasz filmgyártás nagy öregjeihez hasonlítják. Mi a véleménye jelenleg a camorráról? – tette fel a kérdést a rendezőnek a Stampa olasz napilap. „Az olasz társadalom egy darabja. Hiába próbálunk különválni tőle, már teljesen beépült közénk. A camorra lényegében mi magunk vagyunk.” Egyébként a film hivatalos, DVD-n történő bemutatása előtt már hónapokkal kapható volt Nápolyban a tökéletes kalózmásolat. Mit gondolnak, ki terjesztette? Hát persze hogy a camorra.
Roberto Savianónak a Repubblica napilapban van egy rovata, ezért kell gyakran a fővárosba utaznia a nápolyi csendőrlaktanyából, ahol él. Itt írt le egy igen tanulságos történetet. Rómában az illetékes szervek jól védhető lakást kerestek neki, ha esetleg valami olyan programja van, hogy nem tud visszatérni Nápolyba. A tulajdonos repesett az örömtől, hogy valamilyen fontos személyiségnek sikerült kiadnia a lakását, hiszen testőrök tanulmányozták át a helyiségeket. Aztán gyorsan lefagyott a mosoly az arcáról, amikor meglátta Savianót. A lakók is felháborodtak az új bérlőn, hiszen rájuk is veszélyt hozhat, és kifizették előre a tulajdonosnak a kialkudott bérösszeget. Így az kénytelen volt felmondani az írónak. Elérkezett a „búcsú” pillanata. Ott álltak a lakók kezükben a Gomorrával: „Uram, dedikálná ezt nekünk?”