A debreceni születésű és most is a cívisvárosban élő Antal Péter tulajdonában lévő gyűjteményből a XX. század eleji magyar alkotók munkái voltak láthatók múlt év közepéig Pécsett, ahová azért kerültek, mert Pécs kulturális főváros pályázatában egy ilyen témájú állandó kiállítás megrendezéséről is szó volt. A kulturális főváros projekttel láthatóan nehezen birkózó Pécs Városi Képtára azonban nem tudott hosszú távra megállapodni a gyűjtővel, így az anyag január 15-től május 3-ig a Modemet gazdagítja, és ott lesz kapható először a pécsi kiállításról készült katalógus is. A visszaérkező, és a kedvezőbb elhelyezési körülmények miatt mintegy negyven képpel még kiegészített anyagot a beszédes Return címmel tárják a látogatók elé. A kiállítás rendezői elve főleg kronológiai, a felvonultatott festők, grafikusok életművéből ad ízelítőt a művészek alkotói korszakai időrendi sorrendjét is figyelembe véve. Vámos György kurátor szavai szerint ezzel bátran vállalják, hogy nemcsak a XX. század eleji alkotókat jól ismerő látogatókra számítanak, de azokra is, aki e kiállítás segítségével szeretnének többet megtudni a korszak legjobbjairól. A tárlaton egész falat kap a nagybányaiak közül a kitűnő Ferenczy Károly, áttekintést kapunk Berény, Márffy, Tihanyi, Kernstok, Nemes Lampérth, Mattis Teutsch művészetéről, ám a legnagyobb teret – teljesen önálló kiállítást – Nagy István, a Székelyföld festője kapja
A gyűjtő és az értő kritika által egyaránt méltán nagyra becsült festő 1873-ban a Székelyföldön született. Festészete a magyar művészet legnagyobb teljesítményei közé tartozik. Ízig-vérig magyar, miközben a XX. századi művészet olyan nagyságaival rokonítható, mint Braque és Klee. Tehetségét Keleti Gusztáv felfedezte fel. Párizsi, müncheni és budapesti tanulmányai során megismerte kora legfrissebb művészeti áramlatait, de egyéni hangját már itthon, a csíki hegyek között kóborolva találta meg. „A nagy metropolisokból, izmusok, múló divatok szolgálatából az út végül is a természet felé vezetett vissza. Nincsen más iskola” – vallotta. Témája a szülőföld lett, a hazai táj, és az ott élő emberek belső feszültségektől sem mentes, balladai sűrűségű világa. Lényegre törő művészete a konstruktivizmus és az expresszionizmus stílussajátosságaival rokon, ám formanyelvére leginkább az erdélyi népművészet hatott. Az első világháborúban a 122. székely gyalogezred hadifestője volt, ezek a munkák hozták meg számára az áttörést. A galíciai és olasz fronton készült katonaportréit 1916-ban állította ki, ezek a portrék Mednyánszky katonaábrázolásainál is sötétebb és fájdalmasabb képét mutatják a háborúba került kisembernek. 1923-as gyűjteményes kiállítása a kortárs írókat is megérintette, Kosztolányi kitűnő kritikát publikált róla a Nyugatban.
Antal Péter gyűjteményében jóval több mint száz műve található, ebből láthat most csaknem százat a debreceni közönség. A festő iránti rajongásáról a gyűjtő így vall: „Van egy művész, egy nagy magyar művész, aki megmozgatta a hegyeket, aki érzékeny rezdüléssel ábrázolta a lelkeket, aki a szív melegével rajongva szeretett, aki úgy rajzolt és festett, ahogy lélegzett, akinek természetes volt a paraszti lét, aki két kézzel nyúlt az emberért, aki nyitott szemmel is Erdélyről álmodott, aki nagy utat tett meg, hogy Haza érjen, akinek lapjain a táj éberré változott, s aki számomra gyűjtői utamon példát, élményt, megtisztulást adott. Számomra mindez Nagy István.”
origo.hu
Így néz ki, ha Magyar Péter úgy gondolja, bármilyen nőt megkaphat
