Őrizkedjetek pedig a hamis prófétáktól, akik juhoknak ruhájában jőnek hozzátok, de belől ragadozó farkasok.
Máté, 7,15
Lépni sem lehet anélkül, hogy ne rúgna az ember megpörkölődött kötésű könyvekbe, ne gázolna térdig a törmelékben, miközben torkát kaparja a koromszag. Eltűnt minden, ami a városiasságra emlékeztet: az utcák az omladék, a cirádás tölgyfa kapuk a fejszecsapások, a régi vár, a piactér és a könyvtár a tűztenger alatt. A kollégium udvarán türkizes tollazatú őserdei madarak, laboratóriumi rézeszközök hevernek, s felhőkben száll a ruha, a rongy, a papír. Fölkavarodik, majd vastag lepelben terül a szétvetett lábú gyereklányhullákra, a szétfűrészelt embercsonkokra és a jóllakottan ődöngő kutyákra, amelyek morgása az egyetlen zaj a dermesztő januári Nagyenyeden.
Efféle kísértetvárosról adhatott volna számot egy százhatvan éves tudósítás, ha szavakat talál Erdély egyik szellemi központjának felprédálásához. Ám ez még ma sem lehetséges. Akkoriban Enyed katasztrófája egy volt – noha a legelborzasztóbb – Alsó-Fehér vármegye magyarlakta települései magyartalanításának sorában; s ekkor zajlott az 1848–49-es szabadságharc téli hadjárata, az ország a létéért küzdött. Ma pedig könnyen eltévedhet a közösségi emlékezet útvesztőjében, aki tárgyilagosan szólna egy minden ízében eszelősen és lelkiismeretesen kivitelezett népirtás ügyében, amely egyszer s mindenkorra átrajzolta Belső- és Dél-Erdély – valamint a Délvidék – etnikai térképét.
A történet középpontjában egy faldarab, egy gödör és egy erődszerűen zárt épület áll.
Aki művelődés- és irodalomtörténeti kíváncsiságtól hajtva manapság Nagyenyedre látogat, nem kerülheti el sem a falat, sem a gödröt, sem az épületet. Persze a legtöbb olvasott magyarországi utazónak sincs fogalma arról, mit jelent a málladozó timpanonba zárt márványtábla az „MDCCCXLIX január 8.” felirattal a vártemplom kerítőfalán. Vagy hogy több száz enyedi polgár tömegsírjára lép, ha e táblához közelebb merészkedik. Majd amikor átballag a csaknem négyszáz esztendős múlttal büszkélkedő Bethlen Gábor Kollégiumhoz, nem csupán a magyar kultúrtörténet kiemelt, ma is eleven emlékművéhez érkezik, Apáczai Csere Jánosok, Pápai Páriz Ferencek, Bod Péterek, Kőrösi Csoma Sándorok, Sütő Andrások szellemi fészkéhez, hanem az elmondhatatlan 1849. januári események kiinduló- és végpontjához is.
Okhoz és okozathoz.
Azokon a mellékutakon és félreeső havasi völgyeken át közeledünk Nagyenyedhez, amelyeken a móc felkelő hadak 1849-ben, az ortodox karácsony másnapján elözönlötték a kollégiumi várost. És ahol olyan emberek laknak, akiknek ősei fejszével, karóval, fűrésszel pusztították azok őseit, akiknek hírmondói ma Enyed magyarságát alkotják. Ebben a városban a tömeggyilkosság vezénylőinek, Axente Severnek, Avram Iancunak ma utcákat, szobrokat, iskolákat szentel a többségi társadalom – ők a román nemzeti ébredés kiemelt hősei.
*
A genocídiumra emlékezés ezért itt nem puszta tiszteletadás, hanem minden népirtás – legyen az zsidóké, örményeké, bosnyákoké, tusziké vagy magyaroké – alapkérdését veti föl: hogyan folytatható az együttélés az etnikai tisztogatást követően úgy, hogy az áldozatok családtagjai és a perverz gyilkosok leszármazottai szomszédos házban, faluban, kultúrában laknak? Milyen támpontjai lehetnek a kölcsönös sérelmek kibeszélésének és feldolgozásának, ha a bűnös soha nem nyerte el méltó büntetését, és retorikai hadjáratában ma már a préda bizonyul gonosztevőnek? Nyújthat-e békejobbot ilyen körülmények között egy gyorsan apadó kisebbségi közösség, ha gesztusait azonnal kifordítja a többség, minden eszközt megragadva történelmi és etnikai élettere növeléséhez?
Nyitottnak vagy baleknak lenni? Vagy nem lenni…
A nagyenyedi megemlékezés három napja azonban nem a múltról, hanem a jövőről: az erdélyi szórványmagyarság helyzetének tisztázásáról – a megmaradásáról – szólt.
Kollégiumi meszesgödör
Kétezer-kilenc január 8-án tizenöt fokkal melegebb van, mint a százhatvan évvel ezelőtti pogrom éjszakáján, de még így is mínusz tíz alatti a hőmérséklet, amint alig kéttucatnyian toporgunk a nagyenyedi vártemplom falánál. Az utcák kihaltak, mögöttünk, a Kolozsvárt Gyulafehérvárral összekötő főúton esti forgalom, autózaj, a köztéri lámpák hirtelen kihunynak fölöttünk – zengve, mégis észrevétlenül énekeljük a Himnuszt a parki sövény takarásában, a cigarettacsikkes, papírszemetes földdarabon, amelyen bizonytalanul kitaposott ösvény vezet a meggyilkoltak emléktáblájához – magukhoz a meggyilkoltakhoz. Bár a 2002-es népszámlálási adatok szerint a csaknem harmincezres Enyeden még ma is 4800 magyar él (Fehér megye magyarjainak negyede) – ez a szórvány matematikai csodája, ahogy a 85 százalékból 16 lett néhány évtized alatt, az is csak a kollégiumi diáksággal együttvéve –, úgy tetszik, a város magyarságát hidegen hagyja az évforduló.
Pedig néhány órával a szemérmes koszorúzás előtt még felcsapnak az indulatok a Bethlen-kollégium dokumentációs könyvtárában, amely zsúfolásig megtelik jobbára közép- és időskorú nagyenyediekkel. Ritkán érezni a tevékeny és önérzetes polgáriasságnak azt a légkörét, a történelmi tisztánlátás eltökélt vágyát, amely a vérengzés kiállított dokumentumai között uralkodik.
– Ami 1849 januárjában Enyeden történt, az nem hadviselés volt – szögezi le Rácz Levente, az RMDSZ Fehér megyei elnöke, a megemlékezés egyik fő szervezője –, hanem etnikai tisztogatás, hiszen felfegyverzett erő állt szemben fegyvertelen polgári lakossággal. Ez az esemény fordulópontot jelentett a város számára: ekkor kezdett perifériára csúszni.
Győrfi Dénes főkönyvtáros két könyv sorsán keresztül mutatja be a népirtások minden abszurditását: az egyik rikítóan piros műbőr kötésű ősnyomtatvány a XV. századból, a másik megpörkölődött szélű Vörösmarty-verskötet. Előbbi Don Scotus és Aquinói Szent Tamás teológiai munkáit rejti egybekötve: 1849-ben, amikor szénné égett a könyvtár harminc–ötven ezer kötete (pontos adatok nincsenek, mivel a nyilvántartások is elégtek), ez a rendkívül értékes kiadvány is köddé vált. Tíz esztendővel később tudós- és diákkülönítmény barangolt a szomszédos Mokányföldön, hogy természettudományi ismereteit gazdagítsa, s amikor rájuk esteledett, egy remetei román parasztaszszony istállójában kaptak szállást. A kecskék fejésénél megakadt a szemük egy furcsa tárgyon, amelyre az asszony rátelepedett: Don Scotus és Aquinói Tamás egybekötött műveit használta fejőszéknek! A visszaszerzett könyv 1970-ig borító nélkül aludta álmát a kolozsvári egyetemi könyvtárban, majd piros kötést kapott, mert a kommunizmus időszakában ez tűnt a legalkalmasabb álcának egy teológiai mű számára. De Vörösmarty 1833-as munkái sem égtek el az 1849-es tűzvészben – „nem éghettek el, mert a Szózatot ma is énekeljük”, teszi hozzá Győrfi Dénes –, így most is olvasható egy két világháború közötti firkálás a lapjain, feltehetően egy felpaprikázott tanulóé: „Nem ér két leit!”
Az enyediek zavartan köhécselnek. Mi, magyarországi vendégek döbbenten hallgatunk. Nem vagyunk felkészülve mindarra – hiába olvastuk a „vonatkozó” szakirodalmat –, ami elhangzik.
A főkönyvtáros mutatja be a budapesti Domonkos László Nagyenyedi ördögszekér című történelmi eszszéjét is, amely a januári napokat dolgozza fel. Domonkos kutatásai tükrében hangsúlyozza, hogy a város elpusztítása tudatos csapásmérés a nemzetfenntartó papság kiröptető fészkére. Győrfi úgy véli, ezen túlmenően gazdasági okok is közrejátszhattak, hiszen a kollégium volt az egyik legnagyobb birtokos Nagyenyeden, s irattárában bérbeadási szerződések, adóslevelek százait őrizte, amelyet a kölcsönökből élő román jobbágyságnak érdekében állt megsemmisíteni.
Még a vártemplom falánál ásott meszesgödör is a kollégium tulajdona, amelybe belehajították az agyonbunkózott diákokat, tanárokat, tisztviselőket, iparosokat és kereskedőket – mintegy 500–1500 embert 1849. január második hetében. Pontos adatok nincsenek, mivel az anyakönyvek is elégtek, azok nyilvántartóival egyetemben.
– Végezzünk ásatásokat, hogy megtudjuk, hányan fekszenek a vártemplom falánál, akkor eloszlanak a román és a magyar kételyek is – indítványozza Győrfi Dénes, amikor vita kezdődik az áldozatok számáról, de tiltakozó morajlásba fullad a javaslat. Domonkos László szerint a magyar állam mindenesetre már a forradalom időszakában is megdöbbentő önmérséklettel kezelte a megtorlás ügyét. Kérdés – veti fel az író –, hogy ez nem a „hagyományos magyar balekság” esete-e megint.
– Akadt-e olyan nyíltszívű és elméjű kezdeményezés a román oldalon, amely a vérengzés kapcsán hajlandó figyelembe venni a magyarság szempontjait is? – tudakoljuk az enyediektől.
– Nagyon hiányosak a románság történelmi ismeretei – felel Győrfi Dénes –, például amint belépnek a kollégium múzeumába, s felfedezik alapítónk, Bethlen Gábor portréját, elégtétellel jegyzik meg: na, ugye, itt van Mihai Viteazul! Ám lehetőséget kell adni arra, hogy ne csak a mi köreinkben, hanem nekik is mondjuk a magunkét – erre példa a magyarigeni lelkész, Gudor Botond nemrég román nyelven megjelent Bod Péter-monográfiája. A fiatal román történészgárdában is vannak már, akik frissebb szemlélettel vizsgálják ezeket a kérdéseket, s legalább az adatokat nem hamisítják meg. Persze nehéz bármit is mondani minderről, amikor tizenhat református újszülöttből ma már csak hat a magyar magyar – sóhajt a főkönyvtáros.
– Erdélyben még valóban számos kényelmetlen történelmi feladatot kell megoldani – válaszolja kérdésünkre a példaként említett Gudor Botond. – Másfelől érdektelenség övezi a megemlékezéseket, sőt a többségi tudósok szerint az enyedi tömegsírban románok is fekszenek. Így azon sem csodálkoznék, ha lassan más is koszorúzna az emléktáblánál – mondja Gudor, amit magunk sem tartunk lehetetlennek, emlékezve egy Isonzó menti magyar katonatemető tavaly őszi demonstratív román megkoszorúzására.
Az estébe nyúló beszélgetés végén nyugdíjas kollégiumi tanárnő lép hozzánk.
– Az egyik januári megemlékezésen odajött egy román asszony, s érdeklődött, mit koszorúzunk a várfalnál. Amikor tudattam vele, megdöbbent. Aztán csak annyit mondott, együtt érez velünk. Ezt sem szabad elhallgatni.
Zúzmarás ködben kaptatunk fel másnap reggel a Bethlen-kollégium fölött magasodó Kápolna-dombra egy másfél évszázaddal korábbi tömegsírhoz, az 1704-es enyedi pusztulás diák hőseinek, a Jókai által is feldolgozott kuruc diadalnak a halotti emlékművéhez. Az egész városon megfoghatatlan, fojtogató szürkeség ül: a főtér málladozó szecessziós épületei, a hasznavehetetlen bástyák letöredezett pártázata, a poros, semmibe futó mellékutcák a provincializmus reménytelen abroncsába zárják Nagyenyedet. Ahogy néhány lépésre eltávolodunk a református vártemplomtól és a kollégiumtól, elhalnak a magyar szavak, a székely és csángó dallamú mondatok, s belecsöppenünk Nagyenyed színromán világába. Az Áprily Lajos által is ezerszer bejárt Bethlen utcán sétálva megbámuljuk a hajdan tiszteletet parancsoló tanárlakásokat, amelyek ma már kívül-belül düledező cigányputrik: autóroncs parkol két kerékre állítva egy akácfának döntve, szurtos kölykök játszadoznak a megdermedt sárban. A századfordulón emelt diákemlékmű latin átírásban emlékezik meg többek között Steph. Debreceni, Georg Szászhalmi és Joh. Bányai de Várad hősiességéről – mint később megtudjuk, ez a „nemzetköziség” tette lehetővé, hogy a mai napig bántatlanul fennmaradjon. Akárcsak az 1849-es meszesgödör jelölve jelöletlen márványtáblája.
Szemük fénye
Aztán belépünk abba az épületbe, amely százhatvan esztendeje kiváltotta a móc pásztorok „civilizációs” dühét.
„A ref. főiskola uj épületében minden szobában külön össze gyüjtötték az ott található holmit, s a szoba közepére hányva, úgy gyujtották fel. Ebben az épületben volt a hires könyvtár és a természetrajzi muzeum. A könyvekkel nem igen tudtak boldogulni; úgy látszik, az ódon pergament nem akart égni; a becses könyvek és okiratok legnagyobb részét tehát összevágva, szétszaggatva az ablakon hányták ki.”
A kollégium négyszögletes udvarán éppen szünetre harangoz a pedellus, trécselve tódulnak ki a kapun a farmeros kamasz lányok és a hatalmas táskájukat vonszoló alsósok. Néhányan az Őrhegy emelkedőin, a Tornakert szélén fekvő temető kerítésén illannak el a tanári szemek elől – mint évszázadok óta minden vállalkozó kedvű kollégista. Követjük őket a málladozó homlokzatú, szomorú látványt nyújtó épületek, a nemrég leomlott falak, a monarchiabeli, gyönyörű gyengélkedő mellett, amely térdre rogyva várja a felújítást – vagy a buldózert.
„A hatalmas, kétemeletes nagy szárnyat, mely kelet–nyugati irányba húzódott s Újkollégiumnak nevezték […] a pusztítók nem tudták lerombolni, csak az ablakokon kicsapó lángok füstje-korma látszott még rajta […] átütközve minden későbbi meszelésen, mintha tiltakozna ellene, hogy eltüntessék az utódok szeme és emlékezete elől. De az észak–déli vonalú Ókollégium csupa tetőtlen, beszakadt, törmelékkel, gazzal borított düledék, feketén ásító ablaknyílásokkal… Mintha csak tegnap dúlták volna fel s nem tizenöt esztendeje!”
Ha a lógós diákokat követve mi is felkapaszkodunk az Őrhegy oldalába, jól beláthatjuk a városmagból küllőszerűen szétágazó hajdani Magyar utcát, Várszeg utcát, Tövis utcát és Tót utcát, amelyek 1849 januárjában Nagyenyed központjába pumpálták a sokezres fosztogató móc tömeget. „Ne féljenek – biztatta őket Prodanu –, Nagy-Enyed az én igazgatásom alá tartozik. Ide semmiféle felkelőcsapat nem jön. Hiszen a vidék román ajku népének érdekében fekszik Enyed jóléte és fölvirágzása. Itt adjuk el termesztményeinket, itt látjuk el mindennel-mindennel, a mire csak szükségünk van. Legyenek hát nyugodtak; én Enyedre úgy fogok vigyázni, mint a szemem fényére.” (Prodanu prefektus a felkelők egyik vezére volt. Az idézetek Gracza György és Makkai Sándor műveiből származnak.)
Ám Kossuthék hibás nemzetiségpolitikájának és a császári bujtogatásnak a láncreakcióját már nem lehetett megállítani: a nemzetiségi jogaikért mindhiába kardoskodó, majd megvadított románság, hogy létjogosultságát és Nagy-Romániáját biztosítsa, már 1848 őszén nekikezdett az Érchegység környéki, védelem nélkül maradt magyar települések elpusztításának. Ahol a magyarok hittek az ígéreteknek, kivonultak erődített házaikból, és letették a fegyvert, borzalmas halál volt az osztályrészük. Ahol ellenálltak, volt némi esély a megmaradásra.
Nagyenyeden hittek. Így Prodanu pópa esküje és Axente Sever írásban adott biztosítéka ellenére a román felkelők éjszaka rátörtek a megnyugtatott városra, a lányokat, asszonyokat rutinszerűen megerőszakolták, mielőtt végeztek volna velük, a férfiakra a legválogatottabb halálnemek vártak: a szerencsésebbeket lelőtték, agyonütötték, a kevésbé szerencsésekre elevenen megsütés, kettéfűrészelés, saját levágott végtagjaival agyonverés, megnyúzás, karóba húzás várt. Aki megszökött, mezítláb, egy szál hálóruhában futott a környező erdők mínusz huszonöt fokos „védelmébe”, s ha nem a farkasok vagy a fagy végzett velük, hát agyonütötték őket is a portyázó mócok. A mai napig tisztázatlan, mi váltotta ki Enyeden, de egész Belső- és Dél-Erdélyben a genocídiumnak ezt az elállatiasodott kivitelezését, amelyet a móc felkelők megbízói, az erdélyi osztrák katonai parancsnokok sem győzték gyomorral. Bár a romok lassacskán újjáépültek, a város többé nem tért magához, és csak 1904-ben, a vérengzés 55. évfordulóján szánták el magukat az enyedi polgárok, hogy kivágják a tömegsíron, a tűzoltószertár szomszédságában nőtt fákat, és emléktáblát helyezzenek el a vártemplom falán. Ezután alig tizenöt évük jutott a tisztességes megemlékezésekre, Trianon után jelentősen visszaesett, majd a kommunizmus időszakában megszűnt a koszorúzás. Csak 1994-ben, először négy fal között, lopva kezdték a magyarok felidézni közösségben is a történteket. Ez az időszak a Bethlen-kollégiumnak is kedvezett.
– A kilencvenes évek közepén akkora volt a diáklétszámunk, 1200 fő, hogy nem tudtam megvalósítani a múzeumot, mert nem volt rá hely – magyarázza Kónya Mária igazgatóhelyettes asszony, aki csillogó szemmel vezet körbe a Bagolyvár ősi épületében, amely helyet ad az iskolatörténeti gyűjteménynek is. – Aztán lett hely, még lett s még lett – akkor már azt mondták a kollégák: állj meg, nehogy az egész kollégiumból múzeumot csinálj!
Ódon iskolapadok egy ódon boltíves teremben: a falon „légsúlymérő”, a budapesti Marx és Mérei munkája mutatja az időjárást; a földön Magyarország és Erdély címerével díszített harang, már a vész utáni időszakból, megrepedve. Kónya Máriától azt is megtudhatjuk, hogy a Bagolyvár, ahol többek között Kőrösi Csoma Sándor készült a tudóséletre és tibeti odisszeájára, a legenda szerint 1849-ben kapta nevét, amikor a porig rombolt épületekből ide szálltak a megriadt madarak.
– Mára csupán 700 diák maradt az 1200-ból, ám legalább elértük, hogy ez a szám ne csökkenjen – mondja Szőcs Ildikó, a Bethlen Gábor Kollégium igazgatónője. – Nagyenyeden azért ma is ez az iskola, itt taníttatja gyermekeit a város és a környékbeli települések magyarsága, de jönnek gyerekek még a Székely- és a Csángóföldről is! Sőt a vegyes házasságokból származók 90 százalékát is hozzánk íratják be. Mivel a környéken sorra szűnnek meg a magyar tannyelvű elemi iskolák, sok szülő nagy áldozatot hoz azért, hogy gyermeke anyanyelvén tanulhasson, hiszen kénytelen bentlakásba adni, s elválni tőle. Ugyanakkor sajnos 300 magyar gyermek jár ma Fehér megyében román tannyelvű iskolába – közülük nagyon keveset lehet visszahozni. A nyolcvanas években erősen megfélemlítették errefelé a magyarságot, és ez még most is hat…
Cipósok
Az 1658-ban, 1704-ben, 1849-ben elpusztított kollégiumot 1948-ban érte az újabb, talán a legsúlyosabb csapás – az államosítás. Addig az intézmény önálló jogi személy volt, még a két világháború között is fényesen eltartotta magát földjeiből, szőlőiből, malmaiból – ám a kommunizmus épp gazdasági alapjait rombolta le. A román államhatalom – akárcsak 1849-ben a móc felkelők és osztrák megbízóik – továbbra is jelentős veszélyforrást látott a kollégiumban, amelyet szép lassan a földdel kell egyenlővé tenni. A borzalmasan lelakott, omladozó épületeket csak 2004-ben (!) kapta vissza a református egyház az államtól.
– Élni lehet belül, de ha az ember kimegy az udvarra, rettenetesen elkeseredik – mondja csüggedten Szőcs Ildikó. – A kilencvenes években Magyarország nem akart román állami intézménybe befektetni, amikor pedig visszakapta az egyház, megszűnt a világbanki támogatás lehetősége. A folyamatos pusztulás következtében mára hétmillió euróra emelkedett a felújítási költségvetés.
De hogy belül is lehessen élni, és hogy a XXI. század közepére ne váljon egyetlen nagy múzeummá az 1622-ben alapított iskola, a kollégium oktatói verbuváló körútra mennek szerte Erdélyben, a szegény sorsú, tehetséges gyerekek ösztöndíjat kapnak, „cipós diákká” lesznek. Az igazgatónő szerint csak az a gond, hogy a környékbeli gyengébb színvonalú, vegyes tannyelvű városi iskolák elszívják a diákállományt, és olyan intézményekben biztosítanak lehetőséget, ahol a március 15-ét is csak az osztályteremben, szinte büntetésben ünnepelhetik meg, a tanárok pedig csak románul kommunikálhatnak a tantestületben.
– Nagyenyeden már olyan a magyar, mint só a levesben. De sokan szeretnék, hogy olyan legyen, mint a krumpli: a java a földben van – idézzük Pásztori Kupán István egykori nagyenyedi lelkészt, akivel hat éve beszélgettünk a város és a kollégium helyzetéről (Margittai Gábor: Apák egrese. Elveszett templomaink: a magyar szórvány végórái Dél-Erdélyben. Magyar Nemzet Magazin, 2003. június 21.). Ebben az időben még ezer diák tanult itt. A lelkész azzal büszkélkedett, hogy akkor indították újra a kommunizmusban megszüntetett középiskolai tanítóképzést. Most az igazgató asszony szomorúan említi: az idén fut ki az utolsó évfolyam – s ezzel vége ennek a hatékonyan működő, a magyarságtudat fenntartásában fontos szerepet játszó szaknak.
Hat év nagy idő.
Pásztori Kupán azt is mondta 2003-ban, hogy kulcskérdés a fiatal tanárok idecsábítása, így a tanári lakások visszaszerzése. Meg hogy a kollégium fenntartása egyenértékű a szórvány fennmaradásával. A lakások 2009-ben is a városmag szégyenfoltjai, a kollégium küzd fennmaradásáért.
Hat év iszonyatosan nagy idő egy zsugorodó közösség életében.
Folytatjuk
origo.hu
Orbán Viktor: Magyar-román csúcs
