Korona az életművön

Az isztambuli díjátadáson. Balról: Kamuti Jenő, Edoardo Mangiarotti és Antonio Spallino, a melbourne-i olimpia aranyérmes olasz tőrcsapatának tagja, a Nemzetközi Fair Play Bizottság alelnöke

A fair play díjak átadását nagy érdeklődés övezi. Így volt 45 évvel ezelőtt, amikor az első nagydíjakat és okleveleket osztották ki, és ma is. Milyen gondolatokkal vette át a pályafutásáért járó kitüntetést?
– Nem szégyellem, megkönynyeztem. Nagyon sok megbecsülést és elismerést kaptam az életben, sok érmet szereztem, de higgyék el, ez volt a legszebb. Megkoronázása pályafutásomnak, életemnek.
– Minden idők egyik legtöbb érmet szerző vívója volt. Minek köszönhette e páratlan sikersorozatot?
– Apám híres vívómester volt, az egyetlen mesterem. Mindent neki köszönhetek. Hárman vagyunk testvérek, Dario, Mario és én. Mindhármunk számára kötelező volt a vívás. Apánk kitűnő pedagógusként, de nagyon szigorúan nevelt minket. A legsokoldalúbb közülünk Mario volt, mind a három fegyvernemben kitűnt. Tiszteltem Dariót is, aki junior korában előttem járt. Ami engem illet: kezdetben jobbkezes voltam, ma is jobb kézzel írok, de apám kilencéves koromban azt javasolta, próbáljam ki a vívást ballal. Így az ő döntése nyomán tizenkét éves koromban áttértem a balra. Az 1951-es stockholmi világbajnokságon a csoportmérkőzések során két nyert asszó után olyan szerencsétlenül ütköztem össze svéd ellenfelemmel, hogy nem tudtam bal kézzel tovább vívni. Kértem egy jobbkezes tőrt, és azzal folytattam. Nyertem és vesztettem, de továbbmentem. Másnap volt a döntő. Annyira rendbe hoztak, hogy ismét a balkezes tőrrel álltam fel a pástra. Az ellenfelek óvtak. A Directoire Technique tanácstalan volt, illetve akkor még nem akadt erre vonatkozó szabály. Egy szó, mint száz: „váltott lovakkal” ezüstérmet szereztem honfitársam, Di Rosa mögött. Másnap elindultam párbajtőrben is, és világbajnok lettem. Visszatérve a kezdetekhez: Milánóban, ahol laktunk, sokféle sportot űztünk. Mindhárman futballoztunk klubszinten, emellett én túrakerékpáros is lettem. Apám pedig megkövetelte tőlem, hogy évente ezer kilométert kerekezzek. Aztán ellenőrizte, hogy teljesítettem-e, amit előírt. A jó vívómester és a jó fizikai felkészítés mellé persze jó lelki alkat is kellett, azaz észjárás, ami magában foglalja az akaratot, a kitartást. No meg a tehetséget se hagyhatjuk ki a felsorolásból.
– Ki volt a példaképe?
– Nem volt ilyen, mert a sikerek nagyon hamar jöttek. Nyolcéves koromban kezdtem, és tizennégy évesen már az országos felnőttbajnokság döntőjében találtam magam. Tizenhat voltam, amikor a franciák elleni csapatmérkőzésen bekerültem a válogatottba.
– Szerencsés korszakban versenyezhetett?
– Az 1936-tól 1960-ig tartó időszak gyönyörű volt, a szép vívás kora. Mellesleg nyert a párbajtőrcsapatunk Berlinben, ez volt az első olimpiai érmem, és győztünk Rómában is. Talán az, az 1960-as volt az utolsó amatőrolimpia.
– Melyek pályafutása legfelejthetetlenebb pillanatai?
– A legszebb emlék a helsinki egyéni olimpiai győzelem párbajtőrben. És az, hogy a testvérem, Dario lett a második. Akkoriban mindhárom Mangiarotti testvér a válogatottat erősítette. Apánk boldog volt, hogy fiaiban testet öltött a tanítása. Persze a csapatot is megnyertük Helsinkiben, tőrben pedig ezüstérmes lettem D’Oriola mögött. A legfájóbb emlék az 1955-ös Spreafico-emlékverseny, ahol Sákovics József 130 olaszt előzött meg, így nyerte meg a viadalt. A kérdés eszembe juttatja a háborút is. A mi klubunkból száz vívó szökött át Svájcba, hogy mentesüljön a katonai szolgálat alól, és ott várja meg a háború végét. A vívókapcsolatoknak köszönhetően nekem is sikerült hetven, deportálásra szánt zsidót átmenekítenem a határon.
– A három Mangiarotti fivér között mekkora volt a rivalizálás?
– Sosem voltunk féltékenyek egymásra. Tudtunk örülni egymás sikereinek. Dario például kifejezetten harcolt értem, hogy tagja lehessek a helsinki olimpiai csapatnak. Ő 93 éves, Monzában él, de egy héten kétszer még bejár vonattal a milánói Mangiarotti Clubba, és iskolát ad a gyerekeknek. A vívómesteri pályát választotta hivatásul. A klubot egyébként a lányom vezeti, aki az olasz tőrválogatott tagjaként olimpiai résztvevő is volt. A 400 gyerekkel 22 edző foglalkozik. Mario 91 éves, nyugdíjas kardiológusprofesszor Bergamóban. Ő is járja még a vívótermeket, tanácsot ad, és beszélget a gyerekekkel, ami nagyon fontos. Évente egyszer nagy vacsorát rendezünk a régi aranycsapat még élő tagjainak, és ezen a három testvér is ott van. A vitát egyedül a futball váltja ki, mert Dario Inter-drukker, Mario viszont a Juventust kedveli. Én pallérozok közöttük.
– Kiket tart a párbajtőrvívás legnagyobb egyéniségeinek?
– Két vívót, és mindkettőjükkel versenyeztem: a francia Pécheux az egyik, Sákovics a másik. Tiszteltem tudásukat, eleganciájukat, a szép vívás megtestesítői voltak.
– Mi volt az alaptaktikája?
– Megleltem azt az akciót, amivel tust tudok adni, és utána nem kerestem mást.
– Milyen foglalkozást választott a versenyzés után?
– Számomra is nagy öröm volt a vívómesterkedés. Hol az egyik, hol a másik kezemmel adtam iskolát, tulajdonképpen azonban már versenyző koromban a Stampa sportújságírója lettem. Amikor például 1951-ben harmadszor is megnyertem a Monal-kupát, én tudósítottam a versenyről.
– Zsűrielnökként is évtizedeket töltött a pást mellett.
– Erről jut eszembe: a müncheni olimpián a magyar párbajtőrcsapat a szovjetekkel vívott a döntőbe jutásért, én voltam a zsűrielnök. Tulajdonképpen ez volt az igazi döntő. Hatalmas csata folyt, Krissz és Kulcsár asszózott éppen. Krissz – állítólag – földet szúrt, a magyar csapat tiltakozott. Én megesküdtem volna a lourdes-i Máriára, hogy nem volt föld, és megadtam a találatot. Ezután Kulcsár egy összetett akciót hajtott végre, miközben – állítólag – a földdel is találkozott pengéjének a hegye. Most a szovjetek horkantak fel, de megesküdtem volna a fatimai Máriára, hogy szó sem volt földről, és megadtam a találatot. A végén azért elmerengtem: lehet, hogy engem is átvertek?
– Ön szerint milyen irányba halad a vívás?
– Rossz irányba. Az erőszakos szabálymódosítások következtében a vívás művészi jellege eltűnőben van. Az idő lett az úr, nem az akció! Korábban két napon keresztül
36-38 asszót vívtunk, és a mérkőzések átlagban tíz percig tartottak. Nevetséges, hogy ma öt mérkőzés elég az olimpiai bajnoki címhez. A tőrvívás krízisben van, itt is a párbajtőrszabályokat akarják alkalmazni, s ha így folytatódik, a szakág megszűnhet a karddal együtt.
– Kilencvenévesen is személyesen vette át Isztambulban a díjat?
– A pekingi olimpián is ott voltam, igaz, utána agyvérzést kaptam, egy hónapig nem is tudtam beszélni. Szerencsére azonban rendbe jöttem. A családom nem akart elengedni Isztambulba, de ragaszkodtam hozzá, hogy ott lehessek. Így a lányom kísért el.
– Hogy lehet valaki nagy vívó?
– Szeretni kell a vívást, ez a legfontosabb. És ha nincs eredmény, akkor sem szabad csüggedni. A vereségek erősítik az embert a felfelé vezető úton.