Udvardy professzor húsz éve foglalkozik azokkal a vérképző szervi betegségekkel, amiket a köznyelv leukémiaként, vérrákként emleget. Ezen a területen az utóbbi tíz-tizenöt évben jelentős eredményeket tud felmutatni az orvostudomány, hiszen a betegek igen jelentős része meggyógyul, vagy legalábbis jó életminőségben jóval tovább él, mint korábban. Igaz ez a myeloid leukémiára is, hiszen korábban ezek a betegek kezelés mellett is maximum hat-nyolc hónappal élték túl a gyilkos kór megjelenését a szervezetükben, most pedig ott tartunk, hogy gyakorlatilag addig élnek, mint bármely más ember. Ezeknél a betegeknél minden esetben kimutató egy génhiba, kialakul a szakirodalomban Philadelphia-kromoszómaként ismert géncsoportosulás, és kóros sejtburjánzást indukál. A kilencvenes évek elején ebből a felismerésből kiindulva fejlesztették ki azt a gyógyszert, ami gátolja ezt a hatást, szedés mellett a betegek gyakorlatilag egészségesen élhetnek. A bökkenő csak az, hogy egyelőre nem tudni, abban az esetben, ha leállnak a kezeléssel, visszaáll-e az eredeti kóros állapot, vagy nem. Ennek kiderítése pedig igen fontos lenne, elsősorban a beteg szempontjából, de anyagi megfontolásból is, ugyanis egy-egy beteg kezelése évi 8–11 millió forintba kerül. Sok más team mellett az Udvardy professzor által vezetett kutatócsoportot is érdekli, hogy feltétlenül szükséges-e egy életen át szedni a gyógyszert, vagy más terápiával esetleg kiváltható a drága, állandó orvosi kontrollt igénylő megoldás.
– Európai uniós pályázati forrásokból indítani kívánunk egy olyan projektet, ami azt hivatott kideríteni, őssejtkezeléssel kiváltható-e myeloid leukémia esetében a gyógyszerszedés – mondja a professzor. – Kutatásunk kiindulási alapja az, hogy a jelenleg alkalmazott, egyébként kiváló, és a betegnek gyakorlatilag tünetmentes életminőséget biztosító gyógyszer blokkolja ugyan a kóros folyamatot, de azokra a mechanizmusokra, amelyek felelősek azért, hogy milyen testsejtek keletkezzenek a szervezetben, nincsen hatással. Ha viszont sikerül az erre alkalmas őssejtcsoportoknak „megmondani”, hogy a kóros génhibát ne reprodukálják, akkor a betegség véleményünk szerint okával megszüntethető. A kezeléshez a beteg saját őssejtjeit használnánk, olyanokat, amiket akkor nyerünk, amikor a kezelések eredményeként a citológiai vizsgálatok génhibától mentes állapotokat jeleznek a szervezetben. Kutatási projektünkben nyolc intézettel működünk együtt, és úgy tervezzük, hogy két év múlva tudunk előállni az első eredményekkel.
Az új terápiák kidolgozásához igen fontos a tehetséges hallgatók, tudományos fokozatra aspiráló kollégák bevonása is. Udvardy professzor azonban úgy véli, a tehetséges fiatalok kineveléséhez, de még a jó „hétköznapi” szakemberek képzéséhez is sokkal jobb hatásfokú gyakorlati képzésre lenne szükség, mint amit jelenleg a magyar egyetemek nyújtani tudnak. – A gyakorlat többnyire a délutáni órákban van, akkor, amikor semmiféle vizsgálat, kezelés nem zajlik, vagyis azon kívül, hogy megtapinthatja a beteg pulzusát, mást nemigen tehet a hallgató. Ráadásul azonos évfolyamú diákok vannak egy-egy közel húszfős csoportba osztva, így amellett, hogy a tényleges munkához eleve túl sokan vannak, arra sincs mód, hogy a fiatalabbak a felsőbb évfolyamosoktól tanuljanak. Én sokkal jobbnak tartanám az angolszász módszert, vagyis azt, hogy négy-öt fős csoportokban, különféle évfolyamok hallgatóiból szervezzenek csoportokat, amelyek a délelőtti órákban érdemi beavatkozásokat láthatnak, és egymás különböző szintű tapasztalataiból is okulhatnak. A klinikai orvosnak ugyanis nem az elméleti ismeretek puszta felhalmozása, vagy az alapkutatás az elsődleges feladata. Az a dolga, hogy a bajt felismerje, majd az ismerteknél hatékonyabb gyógymódokat találjon a betegségekre. Meg kell érteni, hogy minden probléma a betegágynál indul, és az orvos dolga az, hogy a megoldással is oda térjen vissza – vallja Udvardy Miklós professzor.
origo.hu
Üzentek Magyar Péternek: A gyermeknevelés és a gyermekvédelem nem politikai show-műsor
