Milyen irányban halad az olimpia mozgalom, és milyen veszélyek leselkednek rá? Népszerűsége töretlen, vagy az olimpia fokozatosan elszakad éltető elemétől, a sporttól, és a pénzvilág, az üzlet, illetve a politika, a hatalmi játszmák eszközévé, játékszerévé válik?
– A kérdésben sok a prejudikáció. Muszáj megvédenem az olimpiai mozgalmat. Meggyőződésem ugyanis, hogy az olimpiai eszmére legalább olyan nagy szükség van napjainkban, mint volt 115 évvel ezelőtt, az újkori játékok ötletének felmerülésekor vagy a második világháború után. A fiatalok nevelésére döntően hat a sport eme formája is, a példaképek irányt szabhatnak az életüknek. Arról nem beszélve, hogy az olimpia a világ békéjének talán utolsó kikötője. Az egyetlen olyan kulturális esemény, amely univerzális. Szerintem a négyévenként visszatérő csodának egyelőre nincs alternatívája. Sokszor szóba kerül, hogy a nagyok megölik a kisebbeket, de 54 ország versenyzője nyert aranyérmet a pekingi játékokon.
– Elismerem, hogy az olimpiák kapcsán a sportba áramló óriási összegek mind a nemzetközi sportélet, mind a különböző országok olimpiai mozgalma számára stabilitást, fejlesztési lehetőséget nyújtanak, és legálisan pénzhez juttatják a sportolókat. De lassan úgy tetszik, hogy a pénz a teljesítmény egyetlen mércéje. Nem rejt ez veszélyeket?
– Nem. Az egyedi teljesítményt mindenhol megfizetik. Nem csak a sportban, az élet minden területén. Elég csak a filmművészet nagy sztárjaira gondolnunk. Vagy a sportnál maradva a teniszezőket, a golfozókat, az autóversenyzőket, a futballistákat említenem. Aki nagyot teljesít, nagyot „kaszál”.
– Az olimpia rangja, eszméje rendíthetetlen? Kétségtelen, az eszmény olyan cél, melynek értékét az adja, hogy erőfeszítésre ösztönöz.
– Töretlen a rang, és az erőfeszítést az adja: az embereknek szükségük van fogódzókra. A négyévenkénti ritkaságra s annak minden szépségére, izgalmára.
– „S nem érzed-é eszméid közt az űrt, / Mely minden létnek gátjáúl vala” – mondja Az ember tragédiájában Lucifer.
– Az ép testben ép lélek gondolatot a profi sportolók már elfelejtették, náluk valóban csak a pénz és a szuperteljesítmény számít, de az olimpiák légkörében még él az ideál.
– Nem devalválódott az évek során?
– De igen. Azonban visszakérdezek: általában az eszmeiség nem devalválódott ebben a rohanó, megborzongtató világban? A vallásokat nem próbálják meg leértékelni? A művészetek iránt még mindig akkora az érdeklődés, mint korábban? Könyvforgatók az emberek? Zenehallgatók? Sajnos minden devalválódott, ami érték. Olyan hatalmas információs áradat telepszik ránk, hogy nem is tudjuk feldolgozni. Ne kérjük tehát számon az olimpián az értékek csökkenését. Különben is: az eszméket nem lehet egyszerűen „eltörölni”. Megvan a maguk élete, és ez szerencsére hosszabb, mint például a kormányoké.
– A másik gond lehet: a televízió uralma. A képernyőképességnek való megfelelés igyekezete. A jövőt illető üzenete egyszerűen félelmetes. Lehet, hogy a televízió tönkreteszi a szülöttjét?
– Ezzel tisztában vagyok, de hát ül a helyszínen mondjuk ötezer néző, és látja a képernyőn ötmilliárd. A televíziót – ha tetszik, ha nem – minden vonatkozásban ki kell szolgálni. Siettetni kell a dolgokat.
– Ezt hogy érti?
– Akciókat kell végrehajtaniuk a versenyzőknek, például birkózásban, hogy az unalom bélyegét ne süssék rájuk. Az unalom ugyanis a küzdelmek halála. A tévénéző várja az izgalmat. Ott tartunk, hogy azok a gyerekek, akik az úgynevezett amerikai tévéjátékot űzik, egy perc alatt körülbelül tíz drámai helyzetet tudnak elővarázsolni, amit meg kell oldaniuk. A sport ehhez képest rendkívül unalmas. Ha a sport nem adoptálja magát a nézőkhöz, lemarad a versenyfutásban.
– Azt mondta, hogy ki kell szolgálni a televíziót minden vonatkozásban. A szabályok gyakori váltogatása jót tesz-e az egyes sportágaknak? Szükség van erre?
– Véleményem szerint azok a sportágak, amelyeket jó és állandó szabályrendszer vesz körül, stabilabbak és erősebbek, mint azok, amelyek „hetente” kapkodnak – lásd öttusa, vívás, birkózás, ökölvívás –, és ezzel sebezhetőbbekké válnak. Azt sugallják, készek mindent megtenni azért, hogy az olimpiai játékok műsorán maradhassanak. Ez részben érthető. Viszont nem jó, hogy mindig meg akarnak felelni: hol a televíziónak, hol a NOB-nak, hol a nézőknek, hol a piacnak. A teniszben évtizedek óta nem változtak a szabályok, és a labdarúgásban sem, jóllehet utóbbiban éppen most akarják bevezetni, hogy a játékvezetőn és a két partjelzőn kívül még két bíró legyen a pályán. S ezt Michel Platini, az Európai Labdarúgó-szövetség elnöke is támogatja, akivel a múlt héten találkoztam. Azt tapasztalom, hogy a technikai eszközöket egyre többször veszik igénybe, de meg kell jegyeznem, hogy vívásban például nem életszerű az alkalmazásuk, mert leállítják az asszókat.
– Egy másik gyakori beszédtéma a kvótarendszer, amelynek célja az, hogy kordában tartsa a növekedést, és minél hamarabb jussunk el a döntőkig. „Nehezebb az olimpiára kijutni, mint ott jól szerepelni” – állítják néhány sportágban a versenyzők.
– Az egyik fenyegető veszély a növekedés, amelyre ha nem figyelünk, az olimpia összeroppanhat önmaga alatt. Új sportokat, új számokat vettünk fel a műsorra, miközben a növekedés korlátait kellett felismerni. Ezért stabilizáltuk magát a programot.
– Rogge, a NOB jelenlegi elnöke 2001-ben, amikor átvette a stafétabotot Juan Antonio Samaranchtól, azt nyilatkozta, hogy „a nyári játékok eddigi ütemű növekedését haladéktalanul vissza kell fogni”.
– Ennek megfelelően a keretszámok maradtak: 28 sportág 10 500 versenyzője 301 számban méri össze tudását, és ezek a számok nem változhatnak. Nem lehet 16 napba többet belesűríteni. Eljutottunk oda, hogy már csak megalopoliszok tudnak olimpiát rendezni, és a kisebbeknek esélyük sincs. A programot tehát a „fékekkel” megoldottuk. De most jön a veszély: össze kell kombinálni az univerzalitás gondolatát – tehát azt, hogy minden ország indíthasson versenyzőket – a minőséggel. Ezt csak a kvalifikációval lehet megoldani. Ha korlátlanul mindenkinek biztosítanánk indulási lehetőséget, akkor ez azt jelentené, hogy egyik-másik sportágban történetesen nyolc orosz, hat amerikai stb. indulhatna. De azzal, hogy két vagy három indulóban maximáltuk az országonkénti sportolók számát, megteremtettük a lehetőségét annak, hogy több ország is ott lehessen az olimpián. Viszont egy sportág alapja az univerzalitásnak, ez pedig az atlétika, amely megengedi, hogy nagyon magas szintek elérése nélkül is indítson egy-egy ország versenyzőt. Aztán az illető lehet, hogy kiesik, de elmondhatja, hogy olimpiai résztvevő volt. Egy szó, mint száz: a pénzt, a növekedést, az univerzalitást megoldottuk, a televízióra való adoptálást megoldottuk, a szabályrendszerek – a legfőbb elvek egyikeként – őrködnek az esélyegyenlőség felett, egyedül a dopping az, amely sötét árnyat vet a játékokra, s ami ellen minden eszközzel fel kell lépni.
– Akár akarjuk, akár nem, doppingsebtől vérzik az olimpia. Minél több pénz van egy sportágban, és minél doppingérzékenyebb, feltehetőleg annál nagyobb a doppingfertőzöttség.
– Ez így van, és elsősorban azért, mert a túl sok pénz miatt egyeseknek megéri rizikót vállalniuk. Általában azt látom, hogy nem széles körű társadalmi bázisból fakad a tiltott szerek használata, hanem egyének doppingolnak a siker és a busás haszon reményében. Persze nem egyedül vállalkoznak erre, mögöttük van az edző, az orvos, egyszóval a stáb.
– Aktuális fenyegetés, hogy a kémiai manipulációk, a teljesítményfokozó szerek alkalmazása kiegészül vagy felváltódik a genetikai manipulációkkal. Az izomba juttatott, annak gyarapodását serkentő gén alkalmazása ugyanis jelen tudásunk alapján egzakt módon nem bizonyítható.
– A gyógyászat óriási léptekkel halad előre. Ennek eredményeképpen növekszik az emberi élettartam, megnő a fizikai teljesítőképesség határa hatvan-hetven év felett is. Nem kétséges, hogy a gyógyászati vívmányok – sajnálatos konzekvenciaként – lecsapódnak a sportban is. Ezzel együtt a jelenlegi módszerek – az oxigénellátást javító úgynevezett EPO-, a THG- vagy a HGH-kúra, továbbá a növekedési hormonok és különféle álcázási szerek – egyesek szerint „kőkorszakinak” fognak számítani húsz év múlva. Tudniillik olyan technikáknak nézünk elébe, mint az említett génmanipulációk, a klónozás és így tovább. A tudomány útjai kifürkészhetetlenek, és néhány évtized múltán a pillanatnyi eljárásokon csak mosolyogni fogunk. Az ellenőrzésben komoly előrehaladás van, de még mindig túlságosan sok a naivitás. És sok a kiskaput kereső csaló.
– Más téma: a NOB-kongresszuson mi lesz a legizgalmasabb?
– Minden konferencián a folyosói beszélgetések. A kávészüneteket nem pótolja semmi. Mivel 2012-ben Európában, Londonban lesz az olimpia, lehet, hogy éppen egy afrikai, közép-amerikai vagy óceániai ország NOB-tagja kér majd meg arra, hogy versenyzői a nyári játékok előtt nálunk edzőtáborozhassanak. A szakemberek cseréje szintén szóba kerülhet, nem beszélve az emberi vonatkozású dolgokról. Ugyanakkor Jacques Rogge nyolcéves regnálását követően újra elnököt választunk. Jóllehet csak ő a jelölt, és valószínű, hogy még négy évig a szervezet élén fog állni.
– Ha ismét szóba hozta Rogge-ot, hadd említsem meg, hogy megválasztásakor azt is nyilatkozta: szeretné megérni, hogy dél-amerikai vagy afrikai város is rendezhessen olimpiát.
– Az elnöknek túl sok beavatkozási lehetősége nincsen, sőt nem szokott szavazni, de én is szívesen venném, ha egyszer Afrikában vagy Dél-Amerikában lenne az olimpia. Úgy látom azonban, hogy a játékok anyagi, technikai stb. biztonsága a NOB számára mindennél fontosabb, mintsem hogy az úgynevezett segíteni akarás, a goodwill döntsön az olimpia helyszínéről. Nem fogunk jótékonykodni mindaddig, amíg egyik vagy másik város nem ígér százszázalékos stabilitást a szervezési kérdésekben, az infrastruktúrában, a közigazgatásban, a nemzeti konszenzus vonatkozásában! Eleddig mindegyik elnök a biztonságot tartotta a fő szempontnak. Pláne addig, ameddig van több jelölt.
– Nem kell félni attól, hogy a jelöltek száma az egyre tornyosuló nehézségek dacára elapad? Hallottam olyan megnyilatkozásokat, hogy ha London tudta volna, milyen gazdasági krízis következik be a világban, nem pályázott volna.
– Változatlanul nagy a vetélkedés, tudniillik az a város, amelyik olimpiát rendez, urbanizációs vonatkozásban harmincéves előnyre tesz szert a többivel szemben. Elég csak Münchenre vagy Barcelonára hivatkoznom. Vendégül láthatják az egész világot, talán egyszer a történelem folyamán. 2016-ra – mint ismeretes – még négy város van versenyben: Tokió, Madrid, Rio de Janeiro és Chicago. Bármelyikük befutó lehet.
– Olvastam olyan véleményt, hogy aki elviszi az első kelet-közép-európai olimpia rendezési jogát, legalább ötven évre elszívja a „levegőt” a régió többi városa elől. Prága komolyan érdeklődik a 2020-as olimpia iránt.
– Így van. Arról nem beszélve, hogy az íratlan szabály értelmében, ha Európában van az olimpia, akkor a következő vélhetően egy másik földrészen lesz. A rotációt jól lehet követni.
– Egyszavas választ kérek: ön hisz egy budapesti olimpia megrendezésében?
– Nem. Úgy hiszem, nem reális a vágy. De nem bújhatok ki a bőrömből a MOB elnökeként és a NOB magyar tagjaként. A MOB már többször hozott olyan határozatot, hogy ha komolyan látja az összefogást, akkor élére áll a mozgalomnak, és együttműködik a cél érdekében. Hiszen mégiscsak szép lenne egyszer Magyarországra hozni a játékokat. Egy olyan országba, amelyet – az eredményeknek köszönhetően – valamikor „sportnemzetnek” tartottak, ahol az olimpiai gondolat szárnyal, ahol a sportot szeretik az emberek – még ha többségében nem is művelik. De: a fejlődés dinamizmusát, a negatív tendenciákat figyelve, a biztonság hiányát érzékelve, a közlekedés és a környezetvédelem állapotának ismeretében, a sportlétesítmények hiánya és a fővárosi sportélet súlyos leépülése folytán, a jelenlegi szálloda kapacitással, egyszóval a város szánalmas állapotának tudatában álomvilág beszélni is róla.
– Egy olimpiai törvény elfogadására készülnek.
– Elfogadtak már sporttörvényt is, de végrehajtási utasítás nincsen. Elfogadtak sportstratégiát, de semmi sem valósult meg belőle. Időszerűtlen egy olimpiai törvény elfogadása a parlamentben. Nem engedhetem meg magamnak a szkepticizmust, de a tisztánlátást sem tagadhatom meg. Ilyen kormányzati hozzáállás mellett, ilyen gazdasági helyzetben és már-már élhetetlen, ezer sebtől vérző városban fényévnyire vagyunk egy budapesti olimpia megrendezésétől. Bár egyesek részéről kolumnás hirdetések buzdítanak a pályázat beadására. Ne felejtsük el, hogy a 2020-as olimpia helyszínét 2013-ban döntik el. Tehát két év múlva, 2011-ben már le kellene tenni az asztalra a pályázatot.
– Mindkét politikai oldal attól tart, hogy ha nem támogatja a budapesti olimpia megrendezését, szavazatokat veszít.
– A pártok menekülnek attól, hogy ebben a kérdésben állást foglaljanak, mert félnek, hogy „mellényúlnak”. A politikában vannak tabutémák, sajnálatosnak tartom, hogy az olimpia is idetartozik. A választások alkalmával előveszik, és senki sem mer nemet mondani. Se a kormány, se a főváros. Türelmesen meghallgatják az előterjesztéseket. A dunai szigetek olimpiája jól hangzik, az embereknek tetszik az olimpia falu és a többi helyszín kijelölése, aztán mindenki csak reménykedik. Tessék mondani, miben? Nem olyan időket élünk, amikor bárki kedvenc rögeszméje szerint cselekedhet. 2002–2003-ban a PricewaterhouseCoopers cég megbízást kapott egy előzetes hatástanulmány elkészítésére. Ez is bebizonyította, hogy jelenleg irreális a törekvés. Azóta jött a gazdasági krízis, az állam nagymértékű eladósodása, gyengül a forint, egyre távolodik tőlünk az euró bevezetése, és folytathatnám a sort. De ha bebizonyosodik, hogy lesz egy olyan kormány, amely ebben a vonatkozásban össze tudja fogni az embereket, és lesz egy olyan város, amelyre büszkék lehetünk, akkor teljes szívvel támogatni fogom a budapesti olimpia rendezését.
– A doppingmentesség reményében.
– A dopping magával ránthatja az olimpiákat a lejtő irányába. De ha ezt a komoly veszélyt sikerül kiiktatnunk, és meg tudjuk győzni az embereket a játékok tisztaságáról, akkor nem kell aggódnunk az olimpia jövőjéért.
origo.hu
Fürdőkádba esett mobil miatt halt meg egy nyíregyházi kislány
