Hétfőn Budapesten próbált, szerdán, csütörtökön Bécsben énekelt, ma pedig itt vezényel. Nem túl sűrű a programja?
– Ez azért nem mindig van így. Amikor már kész a koncertprogramom, és utána érkezik egy meghívás, mint ez esetben a Danubia felkérése, akkor két lehetőségem van: vagy igent mondok, vagy nemet. Ha elvállalom, akkor meg kell találnom a módját, hogyan tudom kivitelezni. Ez most azért is volt lehetséges, mivel Budapest és Bécs közel van egymáshoz.
– A mai koncert második részében argentin szerzők művei is szerepelnek. Ön szerkesztette a műsort?
– A zenekar választotta a spanyol jelleget. Én csak azt javasoltam, hogy az első részben a spanyol zene, a másodikban pedig az argentin domináljon.
– Mennyiben más argentinként hazai zenét vezényelni?
– A vezénylés nagyon különleges dolog. A magyar karmesterek nyilván magyar műsorral mennek Argentínába, az argentinok pedig a sajátjukkal jönnek Magyarországra. Hazait vezényelni mindig különösen nagy büszkeség.
– Milyen az argentin zeneoktatás helyzete? A hazájából elszármazott világhírű művészek nagy száma feltételezi a magas színvonalat.
– Húsz éve nem voltam Argentínában, ezért az iskolák intézményi és pedagógiai helyzetét nem ismerem. Az viszont tény, hogy hazám valósággal ontja a jobbnál jobb művészeket: Martha Argerich, Daniel Barenboim, Bruno Gelber a zene igazi legendái. Valamit csak jól kell csinálnia az argentin zenetanároknak, ha ilyen zseniális művészek kerülnek ki a kezeik közül.
– Miért döntött úgy, hogy elhagyja Argentínát?
– Ez egy hosszú történet. 1991-ben kezdődött. Az én korosztályom 24-25 éves volt, amikor a nyolcvanas években véget ért az utolsó katonai diktatúra Argentínában, és a helyzet a mostanihoz képest is szörnyű volt. Most is nagyon rossz, de egészen másért. Akkor anyagilag és lelkileg viselte meg az embereket. Az ország elhagyásával arról döntöttünk, hogy túléljük ezt az állapotot, vagy belepusztulunk.
– Huszonöt évvel ezelőtt operát írt a Malvin-szigeteki háborúról. Miért pont ezt a témát választotta?
– Huszonegy éves voltam. Sokféleképpen lehetne magyarázni, hogy miért is komponál egy zeneszerző, de az én nemzedékem tagjai, akik a hatvanas évek elején születettek, harcoltak abban a háborúban. Engem szerencsére személy szerint nem vittek el katonának. Talán túl sokan is voltunk fiatalok akkoriban, ezért nem mindenkit soroztak be, hanem szó szerint sorsolással döntötték el, hogy ki megy a seregbe. És mindez egy évvel a háború kitörése előtt történt. Akik megúszták, mint én, azok akkor még fel sem fogták, hogy ezzel a haláltól menekültek meg.
– Melyik foglalkozását szereti jobban: a zeneszerzést, az éneklést vagy pedig a vezénylést?
– Ez olyan, mint ha azt kérdezné, hogy melyik gyerekemet szeretem jobban. Tulajdonképpen nem is tudok válaszolni. Az viszont tény: a vezénylés szellemileg, az éneklés pedig érzelmileg tölt fel. Ez utóbbit a szó legszorosabb, fizikai értelmében, szinte a bőrömön érzem.
– És ezzel el is érkeztünk García Lorca duendéjéhez, ami csak az előadóművészekben lakozik. Érez ön valami azonosságot a spanyol duendével?
– Lorca zseniális, egy apróságot azonban kihagyott. Mi, argentinok ugyanis sokkal többféle anyagból vagyunk összegyúrva: a spanyolon kívül olasz és arab vér is csörgedezik az ereinkben. Lorca nem beszélt az olaszokról, és hogy ha a spanyoloknak van duendéjük, akkor az olaszokat egyfajta csibészség, az arabokat meg valami ősi érzékiség jellemzi. Félig arabként, negyedrészben spanyolként, negyedrészben olaszként magamban hordozom mindezeket a jegyeket.
– Miért kezdett el rendezni?
– Mielőtt eljöttem volna Argentínából, kisebb műveket már rendeztem. A színház az egész életemben körülvett, a feleségem színházi rendező, a fiam pedig Londonban színész. Nos, 2006-ban meghívtak Horvátországba és Kölnbe, mindkét helyre ugyanazért. A fiumei és a kölni színházigazgató is ugyanazt mondta: látják, hogy milyen gazdag színészi eszközökkel játszom el a darabokat, ezért biztos, hogy rendezőként is ugyanolyan izgalmas előadásra vagyok képes. Tehát nem saját elhatározás volt, hanem igazi provokáció. Tetszett a kihívás. Ugyanolyan meglepetések értek, mint Clint Eastwoodot, aki évekig játszott a kamerák előtt, és aztán átkerült a másik oldalra, s lám, sokkal jobb rendező, mint színész.
– Nem először dolgozik együtt az Óbudai Danubia Zenekarral. Mi a véleménye róluk, mit tart az erősségüknek?
– Azon túl, hogy kiváló muzsikusok, az tetszik bennük, hogy fiatalok. Egyébként is szeretek vezényelni, de az különösen nagy élmény, ha fiatalokkal dolgozhatok. Régóta mondom: a világ azért tart ott, ahol, mert az idősebb nemzedékek nem tudták megfelelően irányítani. Mindig ugyanazok akarják kijavítani a hibákat, akik elkövették őket. Ha igazán változtatni akarunk, akkor tegyük félre ezt az egész rendszert, és foglalkozzunk csakis a fiatalokkal. A zenében persze nem egészen ez a helyzet, hiszen ott egy idős zenész tudósnak és bölcsnek számít, de ha meg akarjuk menteni a világot, akkor a fiatalokra kell összpontosítanunk. A fiataloknak viszont össze kell fogniuk, egymást kell támogatniuk, és egymás között ezt az összefogást kell erősíteniük, különben nem jutnak egyről a kettőre. Ennek a része az is, hogy ha egy fiatal zenekar játszik, a generációjuknak kell őket meghallgatni. Ezzel nem azt mondom, hogy tagadjuk meg az idősebb korosztályokat, nagyon fontosak lehetnek mint tanácsadók vagy példaképek, de a világ irányítását a fiataloknak kell átadni.
origo.hu
Kábítószer-kereskedőket fogtak a rendőrök a Havanna-lakótelepen
