Attilát, a hunok királyát megölték. A kijelentés nem lepne meg senkit, ha nem volna köztudott tény, hogy az Isten ostorának is nevezett uralkodó egy átmulatott éjszakát követően álmában saját vérétől fulladt meg. Gyilkosság kizárva, hiszen szobája ajtaját őrei vigyázták, senki nem juthatott be. Látszólag nincs tehát „ügy”. Michael A. Babcock amerikai filológus azonban másképp gondolja. Szerinte Attila gyilkosság áldozata lett. Tizenhét bizonyítékot sorol fel, amelyek azt igazolják, hogy a hun vezért mégiscsak meggyilkolták.
Könyvünk indítása krimihez méltó, de a lendület nem tart sokáig, a tényfeltárás valamelyest lelassul, és mindenre kiterjedő nyomozás kezdődik. Semmi nem kerüli el az író figyelmét, minden IV. századi kő alá benéz. A kérdés csupán az, vehetjük-e készpénznek a leírtakat annyira, amennyire a szerző teszi. Az író-filológus régi és még régebbi könyvekből igyekszik kiolvasni a sorok közül és összerakni a történet darabjait. Sokszor támad olyan érzésünk, hogy egyedül a szerző látja, illetve láttatja velünk a bizonyítékokat.
Vitathatatlan, hogy sok újat is megtudhatunk a hun vezérről. Például hogy ő alapította – véletlenül – Velence városát. Kétségkívül érdekesebb valós személyek rejtélyes halálával foglalkozni, mint kitalált rémtörténetek kitalált szereplőinek gyilkosságairól olvasgatni, ahol a végkifejletet garantáltan az utolsó oldalon találjuk. A krimiknél nincs meg az a szabadság, amely esetünkben megvan, vagyis maga a lehetőség, hogy továbbgondoljuk a történetet, akár új elméleteket is gyártva hozzá. Ezért nem is baj, hogy nem lehet mindent biztosra venni: tekintsük az egészet nagy kalandnak, amelynek során együtt gondolkodhatunk, következtethetünk az íróval, és annyira talán nem is számít, ki volt Attila gyilkosa. Ezt hagyjuk meglepetésnek.
(Michael A. Babcock: Attila utolsó éjszakája. Hogyan halt meg a hun király? Európa Könyvkiadó, Budapest, 2008. Ára: 3200 forint)
origo.hu
Szokatlan keresztnevek hódítanak: így változik a névadási trend
