Néha valami szépet is kell írni, ne gorombáskodj örökké a politikával, jelezte napos szerkesztőm. Valami szépet. Itt fekszik a lábamnál Júlia kutyám – oh, Júlia! –, utolsó fegyverhordozóm, aki még mellettem maradt, aki nem hagyott el, bármi történt is.
Míg a számítógép billentyűit keresem, ő a tekintetemet lesi. Emberből kellene ilyen sok-sok tucatnyi. Ketten maradtunk itt a blökivel (magyar vizsla), de nem baj, a nagy idők nagy embereket követelnek, mondotta volt Jaroslav Hasek a Svejkben, és igazat kell neki adni, mert apró emberekkel nem jutunk messzire. Hát én ezzel a Júlia kutyussal próbálkozom, ötesztendős a drága, ha lehet azt mondani, jó haver. Társ.
Valami szépet írni, drága szerkesztőm? Van valami szép ebben a megveszekedett világban? Ebben a totális csődben? Én Júliában bízom.
Míg szaporázom a billentyűt a klaviatúrán, neki mintha könnyes lenne a szeme, valószínűleg szorít, hogy sikerüljön, aminek nekiálltam. Ez a mindennapok nyavalyája. Ami egyébként szorít valamenynyiünket. Engem biztosan.
Szóval nem könnyű valami szépet írni, jó szerkesztő úr. Pontosabban nehéz. Kell hozzá egy ötesztendős Júlia, néhány üveg sör, meg – ahogy mondani szokták – egy elmúlatott ifjúság. Aztán ha kész vagy a dolgozattal, megpaskolod a blöki ülepét, ránézel, és bepárásodik a szemed. Ennyi.
origo.hu
Szavaztak az olvasók: ez Magyar Péter legbotrányosabb kijelentése
