Nagyot hibázik az, aki összekever engem olyan szánalomra méltó, kiégett bokszolókkal, mint Roy Jones Junior vagy Evander Holyfield. Soha nem akarok odáig eljutni, ameddig ők – nyilatkozta három éve Oscar De La Hoya, miután „megfektette” a nagypofájú és nagy ütő Ricardo Mayorgát, s derekára csatolhatta a WBC profi bokszszervezet nagyváltósúlyú világbajnoki övét. Ám az élet úgy hozta, hogy az általa megnevezett veterán sztárok azóta sem tették le a kesztyűt, ő viszont múlt héten bejelentette visszavonulását. Azon a bizonyos Mayorga elleni 2006-os derbin tizenhét éves hivatásos pályafutása utolsó vb-címét nyerte, sportszakmai szempontból – mondhatnánk – ott kellett volna abbahagynia. De ne mondjuk, mert akkor lemaradtunk volna két olyan – marketing- és anyagi téren mindenképpen – korszakos derbiről, mint amilyet Floyd Mayweather Jr. és Manny Pacquiao ellen vívott. Mindkettőt elvesztette, de a nimbuszát nem.
Oscar De La Hoyáról több életrajzi kötetet írtak már, de ettől még nem egészen nyilvánvaló, mi a titka, az a varázs, amely arannyá és pénzzé tette mindazt, amihez hozzányúlt. A bunyót mindenesetre az anyatejjel szívhatta magába azután, hogy 1973. február 4-én a Los Angeleshez közeli Montebellóban meglátta a napvilágot. Nagyapja a negyvenes években amatőrként, apja a hatvanas években profiként bunyózott. Bátyja számított a stafétabot várományosának, hiszen a kis Oscar gyakran szaladt haza sírva, ha valami sérelem érte. A boksz helyett inkább a baseball vonzotta, apja azonban ráparancsolt, hogy menjen az edzőterembe, és tanulja meg megvédeni magát. Ekkor a fiú mindössze hatéves volt, s nem érezte át a küzdelem szépségét. Aztán amikor mégis, akkor elkezdett fanatikusan edzeni, amatőr pályafutása pedig diadalmenetté vált: 228 meccséből csupán ötöt vesztett el. Mindössze 17 évesen megnyerte az 1990-es Jóakarat Játékokat, ám az élet komoly megpróbáltatások elé állította: édesanyja, Cecilia rákban megbetegedett, s hamarosan elhunyt. Halála előtt Oscar ígéretet tett neki, hogy megnyeri az 1992-es barcelonai olimpiát. A döntőben az a Marco Rudolph várta, akitől egy évvel korábban a sydneyi világbajnokságon kikapott. Most viszont nem, leütötte német ellenfelét, és végül 7:2-es pontozással diadalmaskodott. „A mamámnak nyertem ezt az aranyat, ő volt a motivációm, a legnagyobb szurkolóm” – vallotta akkor, s azóta is, amikor a profi pályafutása során a meccsei előtt az égnek emelte a tekintetét, édesanyjához fohászkodott. Barcelonából mindenesetre 19 évesen ünnepelt sztárként tért haza az Egyesült Államokba, és ekkor kapta becenevét is: Golden Boy, az Aranyfiú.
Még mielőtt továbbszaladnánk életének, eredményeinek fontos stációival, itt, az amatőr és hivatásos karrier határán idézzük róla annak az embernek az emlékeit, aki honfitársaink közül talán a legjobban ismeri De La Hoyát, sőt barátjának mondhatja: Kovács Istvánt. Kokó elmondása szerint 1990-es katonáskodása alatt televízión keresztül követte figyelemmel a Jóakarat Játékokat, s Oscar teljesítményét látva ezt a kérdést tette fel magában: hát így is lehet bokszolni? 1991-ben Sydneyben, amikor Kovács első világbajnoki címét nyerte, az amerikai csapat leszerepelt, az anyukája betegségétől sújtott De La Hoya kikapott Rudolphtól, a nagymenőnek számító Tim Austin pedig éppen Kokótól. 1992 elején Birminghamben amerikai–magyar csapattalálkozó volt, De La Hoya és Kovács csapatkapitányként közös tévériportban is részt vett. Magán a meccsen Oscar egy percen belül végzett Petrovics Jánossal, Barcelonában aztán 60 kilóban arany-, Kovács 51-ben bronzérmes lett. Ezután több mint egy évtizedre elváltak útjaik. Amerikai hősünk immár Golden Boyként vágott neki a profi létnek, már 12. mérkőzésén, 1994 márciusában a WBO szervezet nagypehelysúlyú vb-címéért mérkőzhetett, s Jimmy Bredahlt kiütve megszerezte azt, majd nemsokára egy kategóriával feljebb is.
Ekkoriban szinte fickándozott a ringben. Egy év leforgása alatt négy volt világbajnokot – John John Molina, Rafael Ruelas, Genaro Hernandez, Jesse James Leija – detronizált, hármat kiütéssel. A kategóriáktól független ranglisták élcsoportjába ugrott fel, de az igazi szupersztársághoz egy másik igazi szupersztárt is le kellett győznie. A WBC kisváltósúlyú trónján ülő Julio Cesar Chavezt. A sokatmondó El Grande Campeón becenévre hallgató, akkor 34 éves mexikói bálvány 98. profi mérkőzésén lépett kötelek közé 2006 júniusában az új generációt képviselő 23 esztendős amerikai kiválóság ellen. Aki aztán szűk négy menet alatt eltörte a legenda orrát, felrepesztette a szemét, s gyors technikai KO-győzelmével a legjobbak közé lépett. No meg már harmadik súlycsoportjában szerzett vb-címet, majd szűk egy év múlva a negyedikben, váltósúlyban is, miután kipontozta Pernell Whitakert. Ez a meccs volt az első, amelyen nem volt elsöprő a fölénye. De La Hoya menetelt tovább, visszavágót adott Chaveznek, majd újabb kiütése után a kritikákra hallgatva csúcstalálkozót vállalt a WBA-uralkodó Ike Quarteyval. A kölcsönös leütésekkel tarkított találkozó 1999 februárjában minden igényt kielégített, és Oscar megosztott pontozásos sikerét hozta.
Hősünk szeptemberben a váltósúly másik fenoménjával, az IBF övét viselő Felix Trinidaddal akasztotta össze a bajuszt. Ez nem volt olyan csitt-csatt mérkőzés, mint a Quartey elleni, az első meneteket De La Hoya vitte el, utána feljött a Puerto Ricó-i titán, aki végül általános meglepetésre többségi pontozással nyert. Oscar elszenvedte első vereségét. Kilenc hónap múlva pedig a másodikat, ezúttal már egyértelműen kerekedett föléje a még nála is nagyobb kézsebességű Shane Mosley. Egy szakasz véget ért a pályafutásában. S azon kívül is, hiszen kicsit szüneteltette a csatákat, énekesi karrierbe kezdett, s bár hangja nem éppen a csalogányé, hamar a slágerlisták élcsoportjába került, sőt Grammy-díjra is jelölték. Ekkoriban alapította meg mérkőzésszervező cégét, a Golden Boy Promotiont, amely azóta már világelső a műfajában. De La Hoya magánéletében szintén fordulat jött, hiszen megismerte a csodaszép Puerto Ricó-i énekesnőt, Millie Corretjert, s 2001 októberében oltár elé vezette. „Megvan, amit akartam, Millie az én kincsem” – vallott érzelmeiről az Amerikai fiú című, tavaly megjelent önéletrajzi könyvében. Korábbi kapcsolataiból már volt két fia, Jacob és Devon, Millie-től később még egy fiú, Oscar Gabriel és 2007 decemberében egy lány, Nina Lauren Nenitte született.
Mi viszont térjünk vissza 2001-be és a ringbe, ahogy hősünk is tette. Ötödik súlycsoportjában, nagyváltósúlyban is trónra ült Javier Castillejo legyőzésével, majd 2003 szeptemberében revánslehetőséget kért és kapott Mosleytól. Meg egy újabb zakót, ami után az az ötlete támadt, hogy egyedülálló módon megcélozza a hatodik kategória trónját is. Amit gyakorlatilag ajándékba kapott a pontozóktól az uinversumos német Felix Sturm ellen, hiszen ekkor már „levajaztak” egy címegyesítő csúcstalálkozót a középsúly legjobbjával, Bernard Hopkinsszal. Aki már túl nagynak bizonyult Oscar számára, s egy jól sikerült testütéssel rámérte első technikai KO-vereségét. A Golden Boy visszaszállt nagyváltóba, ahol három éve, mint korábban említettük, kipofozta Ricardo Mayorgát, majd 2007 májusában jött a csúcstalálkozó napjaink legjobbjával, Floyd Mayweather Juniorral. Ez a meccs – amit Mayweather nyert meg megosztott pontozással – minden pénzügyi gátat átszakított, az Egyesült Államokban 2,4 millióan nézték meg az előfizetéses televíziós PPV konstrukcióban, ami összesen 120 millió dolláros bevételt jelentett. De La Hoya az AP szerint 45 millió dollárral gazdagodott, a legnagyobb nehézsúlyú csaták nézettségi és bevételi csúcsa megdőlt. Oscar viszont már nem volt a topon, noha újabb rangadót vállalt, a Manny Pacquiao ellenit, amelyen tavaly decemberben a kisebb súlyból feljött Fülöp-szigeteki sztár a 8. menetre gyakorlatilag tönkreverte. Ezt követte négy és fél hónap gondolkodás, majd a bejelentés: „Úgy döntöttem, hogy nincs tovább, nem lépek többet ringbe. Ez életem egyik nagy szerelme, a boksz a szenvedélyem, erre születtem. Viszont ha érzem, hogy már nem tudok a legmagasabb szinten küzdeni, nem az igazi. Így folytatni már nem lenne fair magammal, a szurkolókkal, senkivel szemben sem.”
Oscar De La Hoya tehát – miután a reklámszerződésekkel, minden bevételt beleértve, összebokszolt magának közel 700 millió dollárt – örökre kilépett a ringből. Ám ott maradt mellette promóterként – hasonló ambíciókkal és sikerekkel. Ahogy Kovács István – a WBO alelnökeként újra rendszeresen találkozik vele, s a szervezet augusztusi budapesti kongreszszusára is meghívta – mondta róla: „Egymagában felemelte a profi ökölvívást, még a nehézsúlyt is lepipálta. Emellett elegáns, intelligens, ugyanakkor közvetlen és szimpatikus fickó, akit szerencséjére normális tanácsadók vesznek körül. Ha valamibe belekezd, az siker lesz, még a lemeze is, pedig nincs jobb hangja Balázs Palinál. A ringen kívül szintén minden bejön neki.” Hiába, amihez a Golden Boy nyúl, az arannyá válik.
origo.hu
Rendkívüli, 14 vármegyére szóló figyelmeztetést adtak ki felhőszakadás veszélye miatt
