Szívvesztő megapolisz

„A sok jó olyan, mint a zöld dió; ha az ember elkezdi hántani a szép zöld héjától, a végén csak egy kis mocskos, fekete, ragadós valami marad a kezében. Akiről azonban sok rosszat mondanak, az olyan, mint a feketére festett kutya. Ha az ember nem sajnálja tőle a fáradságot meg a szappant, bizonyos, hogyha nem is egy hattyú, de egy tűrhetően fehér szőrű állat kerül eléje” – olvasható Lux Terka 1908-as elmélkedése az Osiris Kiadó pikáns kiadványának mottójaként. Ám a századforduló erotikus közéletét bemutató album célja nem föltétlenül szerecsen-, de még csak nem is pillangómosdatás. Az Éjjeli lepkevadászat a honi közgyűjteményekben lappangó – elsősorban nagykorú tekinteteknek való! – több millió kisnyomtatványból, fotókból, karikatúrákból, plakátokból, ilyen-olyan jelentőségű fecnikből tallózva egy erőtől és vágyaktól duzzadó, a világ élvonalába robbanó nagyváros összképét mutatja meg.
Ez a kép minden ízében élvezetes, nyomasztó és elgondolkodtató. Aki még a világvárosi prostitúciónál is édes-búsabb, dekadensebb és örökzöldebb témát keres, az magától értetődőn fordul a századforduló, a Monarchia Budapestjéhez, e letűnt békevilág iránti olthatatlan nosztalgiával. Ha pedig a kettőt ötvözi (hiszen valójában szétválaszthatatlanok), borítékolható a siker – ráadásul a „nyersanyag” és a variációs lehetőségek száma kimeríthetetlen. Az Osiris nosztalgiaalbumai – többek között A régi Magyarország képeslapokon, az Élet a régi Magyarországon, de akár jelen kötet is – variációk egy témára; érződik az ürügykeresés, hogy hazánk utolsó fénykorának fájdalmasan szép képi emlékei újra és újra közölhetők legyenek. Némi budoárerotikával, emlékkönyv-eklektikával fűszerezve, a történelmi kukkolásra apellálva.
Úgy érezzük, kissé mondvacsináltak az efféle albumok.
De el kell ismernünk, nem lehet őket letenni.
Az Osiris Kiadó, mely élen jár e korszak vizuális hagyatékának föltárásában és közkinccsé tételében, küldetést teljesít: ami csupán irodalmi élményeinkben-emlékeinkben körvonalazódik, vagy amiről azt gondoljuk, hogy közhely, elkoptatott kép, jól ismert világ, azt éppen látszólagos közismertségében ragadja meg és világítja meg egyszerre banális és kifinomult részletességgel. Jelen kiadványuk, e sorozat egyik legsikerültebb darabja, a „nagy bordélykönyv” – az irodalom- és eszmetörténész Császtvay Tünde értő és szellemes válogatásában, a képi anyag mellett a korszak irodalmi életének jeleseitől éppen úgy szemelvényezve, mint rendőrségi rendeletekből, korabeli tudósításokból, élclapokból, az épülő világvárostól a házastársi hűtlenségen és a nemi egészségügyi kérdéseken át a világháborús bakaéletig és a leánykereskedelemig, valamint a társadalmi és szellemi hatásokig – rendkívüli alapossággal mutatja be a „szívvesztő megapoliszt”.
A várost – s nem állhatjuk meg, hogy Lux Terkát ismét ide ne citáljuk –, „a szép, kedves, elegáns, könnyű erkölcsű, okos, rafinált Budapestet, aki csodás karriert futott meg. Az anyja tót napszámos-asszony, az apja sváb pallér s ő maga, a borzas, repülő hajú, mezítlábos kis Schneider Fáni, előbb a Rác-város utcaporában játszik, később a hajdani Szent Péter külvárosban, részeg lókupeceknek és halkereskedőknek énekel, még később a mostani Gizella-téren, a német-színházban, aztán magyar kokott lesz belőle, és az emberek megszámlálhatatlan légióját őrli össze szép fogával. Ez a mi Budapestünk. A milliószor elátkozott, megvetett, kipellengérezett, gyűlölt, bemocskolt…”
Talán nem sokat változott ez a világ. Csak kulisszája kopottabb, lelke sebzettebb, őszintétlenebb. Lepkéi is megváltoztak. De lehet, hogy ezt is csak a nosztalgia mondatja.
(Császtvay Tünde: Éjjeli lepkevadászat. Bordélyvilág a történeti Magyarországon. Osiris Kiadó, Budapest, 2009. Ára: 9800 forint)